JÉZUS A TENGEREN JÁRT?

 

Kedves Olvasó! Mielőtt az alábbi bibliai szövegértelmezés olvasásába kezdene, kérem, olvassa el János evangéliumának 6. részét, különös figyelemmel a 16–33-ig terjedő szakaszra.

A cím provokatívnak tűnhet, hiszen megkérdőjelezni látszik a elbeszélés szokványos értelmezését. A különös „történetet”, kisebb nagyobb eltérésekkel, tartalmazza a Máté (14,23-33) és Márk (6,46-53) evangéliuma is. Az értelmezés során csak a jánosi változatra szorítkozunk.

Lássuk a „történetet”. Az este beálltával a tanítványok lementek a Galileai tenger partjára, ahol hajóba szálltak, hogy átevezzenek Kapernaumba. Az események szűkszavú leírását követően az elbeszélő egy rövid, de fontos tényt közöl: „És már sötét volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus”. A következő mondat már arról szól, hogy a tenger, az erős szél miatt háborog. A magukra hagyott tanítványok, az éj sötétje alatt, a hánykolódó tengeren vannak, és elindultak a kitűzött céljuk felé. Amikor a parttól már 4-5 km-re voltak, megpillantották Jézust, amint a „tengeren jár”. A tanítványok megrémültek, mire Jézus megszólalt: „Én vagyok, ne féljetek!”  . Majd be akarták segíteni a hajóba, közben a hajó célba érkezett. Ennyi az elbeszélés. Mai olvasóként bátran fel kell tennünk a kérdést: Mi lehetett a célja a bibliai kánont összeállító atyáknak ezzel a háromszor is előforduló „történettel”? A kérdésünkre adható válasz érdekében kicsit messzebbről kell kezdenünk.

Az elbeszélés előzményei. A szöveg közvetlen előzményében azt látjuk, hogy Jézus menekül a sokaság elől, akik királlyá akarják őt tenni, mivel felismerni vélték tetteiben és szavaiban a régen várt messiáskirályt. A korabeli zsidóság a maga messiás-hitét látta igazolva és beteljesedni a názáreti Jézusban. De Jézus nem tartotta magát az ószövetségi ígéretek messiáskirálynak, ezért igyekezett elkerülni minden olyan helyzetet, mely által igazolná zsidó testvérei messianisztikus váradalmát.  A maga személye tekintetében azt vallotta és gyakran el is mondta, hogy ő nem a megígért messiás, ő nem király. A sokaság vele kapcsolatos vélekedése ezért hamis, megtévesztő és félrevezető volt. Beteljesedettnek vélt messiás-hitük tartalma hamis, ezért a Jézussal kapcsolatos tudásuk is hamis. E „hamis tudat” igazolása elől menekül. Jézus is hitt egy ún. messiáskirály eljövetelében, de csak „az idők végére” várta. Az éppen zajló történelemről, a maga jelenéről pedig azt vallotta, hogy közel van annak vége, és rövidesen beköszönt az „ítélet napja”. Tudjuk, ez nem következett be, Jézus ebben is tévedett, amint később Pál is. 

Az elbeszélés célja. Az elbeszélés nem konkrét, a valóságban a leírtak szerint megtörtént eseményekről számol be. A hagyományos vagy a bevett egyházi értelmezés szerint Isten ott és akkor csodát tett az által, hogy egy időre felfüggesztette (teleologikus felfüggesztés) a természeti törvényeket (pl. gravitáció, folyadék-fizika), és ez által Jézusnak sikerült olyat tennie – Isten mindenhatóságát igazolandó! –, amit a természeti törvények amúgy nem tesznek lehetővé. A leegyszerűsítő és az elbeszélés meg nem értéséről tanúskodó botrányos magyarázat szükségképpen felveti a kérdést: Kinek kell Istennek bizonyítani mindenhatóságát? Ha az embernek – márpedig csak az ember jöhet szóba –, akkor Isten istenvoltát kérdőjelezzük meg. Ez pedig a teológia feloldhatatlan önellentmondása, melyet a lehetetlenben való hittel akar feloldani.

Jézus példázatainak, illetve a vele kapcsolatos elbeszéléseknek legfőbb célja az ember önismeretre történő nevelése, rávezetése. A hegyi beszéd ennek sommás foglalata és igazolása. A példázatokban és metaforákban tanító Jézusra tanítványai rákérdeztek (Mt 13,10), ami egyértelműen jelzi, hogy az így elhangzó tanítás értelmét a dolgok egyszerű megjelenítésén túl kell keresnünk.

Az elbeszélés – meggyőződésünk szerint – nem a háborgó tenger által kiváltott félelemről, nem az éjszakai hajózás kockázatairól, vagy a természeti törvények kiiktatásáról, illetve időleges felfüggesztéséről, hanem a Jézussal kapcsolatba kerülő emberek belső szellemi-lelki állapotáról ad hiteles látleletet, diagnózist.

A jézusi tanítás egyik alapvető vonása, hogy hallgatóságát folyamatosan szembesíti azzal a valósággal, mellyel nem szívesen néz szembe, és amit leggyakrabban magában elfojt, de aminek feldolgozása és tudatosítása nélkül nincs újjászületés, nem megy végbe a teljes megszületés. Jézus valamennyi példázatának foglalata és célja a zsidó főembernek mondott felszólításban ragadható meg: „Szükség néktek újonnan születnetek”. (Jn 3,7)

 

Az újjászületés mélylélektani magyarázata. A bibliai elbeszélések, illetve példázatok legegyszerűbb és legelterjedtebb értelmezése szerint isteni csodának kell tekinteni minden olyan leírást, amit látszólag nem lehet racionálisan magyarázni és értelmezni.   Az előbbi magyarázó elv mellett ismert az ún. allegorikus értelmezés, mely szerint a tenger a történelem folyását, a hajó és a hajósok az egyházat és annak választottjait, híveit jelképezik. A hajó egyben a személyes élet jelképe is, melyből, ha hiányzik a Mester, akkor félelem és rémület lesz úrrá az emberen. E két szövegmagyarázó és értelmező módszer keveredik a mindennapi egyházi igehirdetésekben.

A bibliai hermeneutika mint tudományos szövegértelmezési gyakorlat, többféle módszert ismer. Ezek között a történetkritikai, a feminista, a materialista és a mélylélektani módszer érdemel figyelmet. Az Olvasó figyelmébe ajánlott rövid evangéliumi elbeszélést az ún. mélylélektani módszer eszközeivel próbáljuk megérteni és értelmezni.

A mélylélektan szerint az emberi személy két jól elkülöníthető részből áll: a tudatosból és a tudattalanból. Sigmund Freud szerint a tudattalan lényegileg az irracionális, vagyis az ésszel megmagyarázhatatlan székhelye. A bibliai szövegek lélektani magyarázatával és értelmezésével rendkívül sokat foglalkozó Carl Gustav Jung azt vallotta, hogy a tudattalanban nem annyira az irracionális, hanem a bölcsesség mélyebb forrásai vannak, a tudat pedig a személyiség intellektuális részét alkotja. A tudatos és a tudattalan úgy viszonyul egymáshoz, amint a ház aránylik a ház pincéjéhez. Ezzel azt fejezve ki, hogy míg a házban vagy lakásban mindig az éppen használatos tárgyak vannak, addig a pincében a megelőző nemzedékek elfelejtett tárgyai, relikviái rejtőzködnek.

A mélylélektan szerint a tudatos és a tudattalan tartalmakat mindig egy adott közösség íratlan és írott elvárásai határoznak meg. Amikor tudatosról beszélünk, azt jelenti, hogy tudatában vagyunk minden olyan érzésünknek és gondolatunknak, amelyeket a közösség átengedett egy ún. szűrőn.  E szűrőt a nyelv, a logika és a tabuk hármasa alkotja. Csak olyan szavakat és kifejezéseket használ egy közösség tagja, melyeket az adott közösségben használnak, ismernek, és elfogadott tartalommal bírnak. A gondolkodás, a logika is hasonló formában működik. Arra nem mer gondolni senki, amire a közösség tagjai nem gondolnak, mert generációk óta nem illik gondolni arra. Egy közösség életében a tabuk semmibe vétele szigorú következményekkel jár. Így minden olyan tapasztalat, személyes élmény és gondolat, melyek nem tudnak átszűrődni a fenti hármas társadalmi/közösségi szűrőn, azok a tudattalanban maradnak, és elfojtásra ítéltetnek.

Az előbbiekre példa a mai tankönyvek körül zajló vita. Mindig az adott társadalom, történetileg kialakult intézményei (akadémia, egyetemek stb.), vagy az éppen aktuális hatalom dönti el, hogy mi legyen benne, és mi maradjon ki egy irodalmi vagy történelmi kánonból. Mi az, amit tudni kell, illetve mi az, amit nem szabad megtanítani a követező nemzedéknek. Amennyiben a pillanatnyi hatalmat birtoklók döntenek egy kánon tartalmáról, azt általában saját uralmuknak állítják szolgálatába, ha a társadalom széles és történetileg kiforrott hagyománya, ízlése és szellemi igénye nyomán íródnak a tankönyvek, akkor – nagy valószínűséggel – a jelen, de főképp a jövő társadalmát szolgálják a gyermekeink számára átadott ismeretanyag. Egy még frissebb példa. Valamennyien emlékezünk Budapesten, a Szabadság téren – az éj leple alatt! – nagy bátran felállított „emlékmű” körüli vitákra. A történteket figyelve tanúi lehettünk annak, miként működik a fentebb leírt társadalmi vagy hatalmi szűrő. Mit szabad és mit hogyan szabad tudni egy társadalomnak saját történelméről. Egyetemesebb történeti példát is hozunk. Jól ismert az a római katolikus tanítás, mely szerint a Bibliát magyarázni, értelmezni egyedül az egyház „tanító hivatal”-ának van joga. Az egyház által működtetett hármas szűrő ez által szigorúan meghatározza, hogy hívei hogyan gondolkodjanak, miként vélekedjenek a hitük alapjának tekintett szentírási szövegekkel kapcsolatosan. Így lett a hívek vagy hívők vallási tudata korlátozott és hamis tudat. Minden, ami ezen kívül esik számukra nem létező, vagy ha néha előbukkanna, azt illik elfojtani, nem tudottá tenni. Ezektől az elfojtott tartalmaktól oly gazdag az emberi tudattalan.

A mindennapok tapasztalata alapján elmondható, hogy az egyén nem is tudja tudomásul venni azokat az érzéseket és gondolatokat, felismeréseket és tapasztalatokat, amelyek ellentétesek, vagy legalábbis idegenek saját kultúrájától, ezért azokat elfojtja. Azt, hogy mi tudatos, és mi tudattalan, az adott közösség kulturális hagyománya, érzés- és gondolatmintái szabják meg. A tudattalan mindazt tartalmazza, ami emberi. Ezért a tudattalan tartalma sem nem jó, sem nem rossz. Tartalmazza mind a racionális, mint az irracionális tartalmakat. „A tudattalan a teljes ember – a nélkül a része nélkül, amely belőle a társadalmának felel meg. A tudat képviseli a társadalmi embert, a véletlenszerű korlátokat, amelyeket a történelmi helyzet szab a belecsöppent egyénnek. A tudattalan képviseli az egyetemes embert, a teljes embert, a kozmoszban gyökerezőt; azt, ami benne növény, ami benne állat, ami benne szellem; képviseli a múltját az emberi lét hajnaláig és a jövőjét addig a napig, amikorra majd az ember teljesen emberré válik, és amikor a természet éppoly harmonizált lesz, mint ahogy az ember természetes.” (E. Fromm – D. T. Suzuki)

Számos kutatás bizonyítja, hogy az ember csak annyiban van tudatában a valóságnak, és önmagának, amennyiben ezt az adott társadalom vagy közösség (egyház) szükségesnek látja, és megengedi. Ebből pedig az következik, hogy a „személy” mint társadalmi létező, el van szigetelve egyfelől a valóságtól, másfelől önmagától, a teljes emberi személytől. És idegen mindenki más számára is. A tapasztalás azon területeitől is el van zárva a személy, melyek csak számára adottak, és csak töredékét szabad átélnie és tudatosítania abból a gazdagságból, ami benne van. A mélylélektan felismerését számos bibliai elbeszélés és példázat igazolja. A zsoltárokban, Jób könyvében és Jézus mondásaiban találjuk meg azokat a szövegeket, melyek a tudat és a tudattalan drámai küzdelméről árulkodnak. 

Az emberi létezés célja a személyiség kibontakozása, a Biblia nyelvén az újjászületésre való szüntelen törekvés. Annak elérése, hogy a sötétség fogadja be a világosságot. (Jn 1,5) Az újjászületés evangéliumi gondolatát a mélylélektan a tudattalan folyamatos tudatosulásaként írja le. Jézus Mózest idéző mondása, miszerint „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” az újjászületéshez hasonlót fejez ki. (Mt 5,48) Az ember valamennyi alkotó tevékenysége és minden szellemi törekvése az éppen adott létállapot meghaladása, az abból való újjászületés vagy teljes megszületés irányba mutat, azt a célt szolgálja.

A tudatos és a tudattalan állapot legszebb költői leírását a 1Mózes 2-3. fejezete tartalmazza. Az Édenről szóló elbeszélés vagy mítosz nem ismeri a tudatot. Minden, amit az ember az Édenben tett, az maga volt a teljes megszületett állapot, a tudattalan világa. A mítosz azt beszéli el, hogy az ember mindaddig a teljesen megszületett állapotban van amíg a tudat ki nem alakul. Ahogy a gyermek növekedésével fokozatosan kialakul a tudat, úgy veszíti el az ember a teljes megszületés gyermeki állapotát. A bibliai szövegek – és főleg a jézusi tanítás – éppen arról akarnak meggyőzni, hogy az elveszített Éden visszaszerezhető. Újra meg lehet születni, vagyis felnőtt életünk során is újra és újra meg lehet születni, vagy újjá lehet születni, más minőségű emberré lehet válni. Erre a lehetőségre utal Jézus a zsidó főemberrel (Nikodémusz) való beszélgetés során is. A döntés nem Jézusé. Ő, a maga életén keresztül, csak bemutatta a teljes megszületés útját és következményeit. Ebben az értelemben lehet Jézus követendő példa, vagy ahogyan Pál írja, szabadító.

Jézus a tengeren járt? Az elbeszélés főszereplői a tanítványok. A mester közelében a hallottak és látottak miatt senki sem maradhat közömbös. A tanítványok Jézushoz való viszonyát fejezi ki a megrázó és felkavaró kenyérszaporításról szóló elbeszélés. Minden felborult körülöttük. A nincstelenek adnak az éhezőknek enni. És miután mindenki jóllakott, még tizenkét tele kosár maradt a kenyérből és halból. Megszűnt minden fölösleges aggodalmaskodás. A „csoda” a lelkekben tett rendet. Kiderült számukra, hogy milyen gazdagok, mi mindent rejt az addig a tudattalanba süllyedt, és veszélyesnek tudott világ. Lassan egyre többet tudnak meg önmagukról. Egyre gyakrabban szembesülnek saját tudattalanjuk végtelen gazdagságával. Ennek a személyes élménynek a hatása alatt indulnak hajóval Kapernaumba. A tengeren életüknek újabb mélységeire derül fény. Minden, amit az elbeszélés elmond, az bennük történik. A tenger, a hajó, az éjszaka sötétje mind-mind szimbóluma annak a mélyen elfojtott világnak, csak a csak számukra releváns tapasztalatnak, amelynek felszínre hozatala nélkül nincs megérkezés a túlpartra, Kapernaumba.

A hánykolódó hajón valóságos „csodát” éltek át: a tudattalan tudatosulásának csodáját. Amiről addig nem tudtak, mert nem tudhattak, mert nem volt átjárás a mindennapi „hamis tudat” és igazi önmaguk között. Jézus ezt az utat tette járhatóvá bennük. „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6) „Alattad a föld, fölötted az ég, bennem a létra” – írja Weöres Sándor. Erre a belső lehetőségre és szinte határtalan képességre ekkor derült fény a tanítványok előtt. Addig mindez ismeretlen volt, mert nem illett róla tudni, beszélni, és ezért lett a tudattalanba száműzve. Jézus a szigorú hagyománnyal szembe fordulva a tudattalanban rejlő elfojtott szellemi lehetőségeket és képességeket szabadította fel (Jn 6,5-11), aminek megtapasztalása az egyszerű zsidó férfiakat (tanítványokat) mélyen megrendítette.

*

A mélylélektan nyelvén a nem kis félelmet okozó élményt, felismerést saját tudattalanjuk tudatosulása okozta. Olyat tudtak tenni (a kenyérszaporításban való tevékeny részvétel ezt fejezi ki), amire addig nem volt szabad gondolni sem. De lássuk mik is ezek a belső, tudattalan tartalmak? Az elfojtott tudattalan tudatosulása során a tanítványok azzal szembesültek, hogy a tehetetlen függőséget, a kiszolgáltatottságot, a szigorú törvényeskedést, a kirekesztést, az emberi tapasztalástól való elszigeteltséget, egyszóval a bennük kialakított tabukat, nyelvet és logikát egyik pillanatról a másikra le lehet rombolni. És átélik, hogy az előbbiek helyére olyan, addig elfojtott élmények és tapasztalatok kerülnek, mint a befogadásra, az együttérzésre, az irgalmasságra, a megértésre, a nyitottságra, a bátorságra, az örömre és bánatra, a szeretetre való készség. A Törvény és a hagyománnyá dermedt megszokás eddig gátja volt mindezeknek.

A felszabadító és a világra nyitottá tevő zavarodottság után hirtelen magukra maradnak, de érzik, hogy folytatódnia kell a bennük elkezdődött „csodának”. Egyszerűen jó érzés volt egy pillanatra újra és teljesen megszületni, nyitottnak lenni, elfogadni és szeretni. A szöveg pontosan rögzíti a belső szellemi-lelki eseményeket. A magukra maradottságot, a tudat felülkerekedő erejét és működését fejezik ki az „estveledék” és a „sötétség” metaforák. (A tudatról mint „sötétségről”, illetve a „világosságról” mint a tudattalan kifejeződéséről először Jn 1,5-ben olvasunk.)

Az elbeszélés szövegének figyelmes olvasása és elemzése, miként egy szőttes (textum: jelentése szövet, szőttes, szöveg) szálakra bontása során feltárul a tanítványok lelke és a bennük dúló küzdelem.

Az elbeszélés egy „történettel” mondja el a tudatos és tudattalan küzdelmét. A tudat igyekszik tovább is elfojtva tartani a tudattalanba száműzött tartalmakat, ami nem kis erőfeszítésébe kerül. Ezt a belső küzdelmet fejezi ki a tenger háborgása. Az elfojtás csak addig lehetséges, amíg a sötétség tart, amíg késik a világosság.

Az „estveledék”, a „sötét”, a „nagy szél”, valamint a „háborgó” tenger kifejezések a tudat állapotára utalnak. A szereplők tudatának konkrét tartalma: sokszor a kegyetlenséget súroló tömérdek hagyomány, a szigorú tabuk és az Örökkévalóval legitimált szigorú előítéletek. Ezek olyan mélyek és erősek a tudatban, hogy a néhány órával előbb már felvillant világosságot, vagyis a tudattalant gyorsan készek voltak elfojtani. Ezt a belső feszültséget és nyugtalanságot tükrözi a következő mondat is: „És a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala.” (Jn 6,18) A késlekedő, de mégis megjelenő Jézus az elbizonytalanodott tudattalan győzelmére utal. Akinek (vagy aminek) a jelenléte, nem sokkal előbb, már erőt, bátorságot, nyitottságot, elevenséget és örömöt szabadított fel bennük. És ezt most újra átélik.

Az elbeszélés 21. verse – „Be akarák azért őt venni a hajóba, és a hajó azonnal ama földnél vala, amelyre menének” – a hajóban ülők egy rendkívüli drámai pillanatát rögzíti. Amiről a mondat beszél, az nem más, mint a tudattalan tudatosulása, vagyis maga az újjászületés, vagy teljes megszületés. A tanítványok sikertelen igyekezete, hogy Jézust beemeljék a hajóba, éppen a tudatosulás pillanatát fejezi ki, amely nem rajtuk kívül álló történés, hanem bennük zajló „tiszta végbemenés”. Amit tenni akarnak, az velük történik meg. Ezért sikertelen a hajóba emelés: „a hajó azonnal ama földnél vala”. Ez a lélektan nyelvén azt jelenti, hogy a tudattalan tudatosulásának folyamata (az újjászületés, teljes megszületés) abszolút belső történés, a szellem dinamikus jellegéből fakad, és csak addig történik, amíg azt a személy is akarja. A tanítványoknak Jézus hajóba emelésével kapcsolatos kudarca azt jelzi, hogy a tudattalanjuk felszabadítása és tudatosulása tőlük függ, és nem más végzi el helyettük. Jézust itt is, mint a kenyérszaporítás esetében, a tudatos és a tudattalan között feszülő szellemi erő megszemélyesítője, aki a maga személyes példájával serkenti a tanítványok tudattalanjának tudatosulását. Ezért nem lehet őt beemelni a hajóba, mert már ott van.

*

Jn 6,22-33 versei a kenyérszaporítás „csodájának” a sokaságra tett lélektani hatását írja le. Másnap a tömeg hajóra szállt és átment Kapernaumba, ahol Jézussal találkoztak. Jézus és sokaság közötti párbeszéd a tanítványokban zajló lelki eseményekhez hasonló jelenséget tár fel bennük is. A szövegből kiderül, hogy nem a látott jelek késztették a sokaságot átkelni a tengeren, és nem is a Mózes idejében szedett manna az igazi táplálék, hanem az, amit az Atya majd ezután ad. A mondat első része az ún. közvetett vallásosságot vagy a reprezentációt utasítja el, míg a második rész a már megtörtént múltbéli események jövőre vonatkozó érvényességét kérdőjelezi meg. Mert az Istennel való kapcsolat ideje, tempusa az örök jelen, mely, mint közvetlen vallásosság vagy ikonoklazmus lesz láthatóvá.   

Jézus a szigorú és kirekesztő hagyománnyal fordult szembe, mint a tudat legelevenebb tartalmával, szembe állítva azzal a tudattalanba száműzött személyes emberi tapasztalatot, ismeretet, megélt élményt és a világra való nyitottságot. A sokaságra ez a felszabadító és mámoros élmény volt elsöprő erejű hatással. Hasonlót élhetett át Pál is a damaszkuszi úton.

Dr. Nagy Károly