LÓT FELESÉGE

 

Lótról és feleségéről szóló bibliai elbeszélés (Genezis 19. rész) nem az elkerülhetetlen isteni büntetés példázata. Azok a magyarázatok, amelyek megrekednek a szöveg felszínén, vagyis a betű szerinti értelmezésnél, nem is juthatnak tovább annál, mint hogy Isten kegyetlenül megbüntet minden bűnt. Ez a legkényelmesebb és legbutább magyarázat, ami – lássuk be – a legelterjedtebb is.

Ábrahám és Lót történetével kapcsolatosan a Talmud (magyarul Tanítás, a zsidó irodalomnak azon ága, mely főképpen a bibliai szövegek értelmezésével foglalkozik, de ismertet azon kívül eső témákat is) csupán az erkölcsi intelmek megfogalmazásáig jut, amikor azt tanítja, hogy „Ebből is láthatod, hogy az igaz ember könyörgése nem hiábavaló. Ha Ábrahám csupán saját rokonát akarta volna megmenteni, kérése eredménytelen lett volna. Ő azonban az egész bűnös város érdekében szólt, valamennyi lakosát testvérének tekintve, ezért ha mást nem is, de unokaöccsét megmenthette.” Raj Tamás rabbi pedig ezzel kapcsolatosan megjegyzi, hogy „Az első pátriárka és az általa bejárt vidékek üzenete éppen ebben rejlik: valamennyi embertársunkat tekintsük testvérünknek, Isten előtt egyenlőnek.”  

A testvériség gondolata valóban egyik legnemesebb eszmény. Vajon csak ennyiről szól az elbeszélés? Csak ezért a nemes és emberséges üzenetért (lehetséges olvasatért) őrizte meg a hagyomány, és vette át a keresztyén kánon az elbeszélést? Nem valószínű.

A 19. részben olvasható elbeszélés két olyan körülményt is érint, melyeket nem szoktak az egyház keretén belüli exegézis és igehirdetés középpontjába állítani. Az egyik a Sodomában és Gomorában divatozó férfi homoszexualitás, a másik a szülő-gyermek vérfertőző szexuális kapcsolata, amely két nép etnogenezisének is magyarázó mítoszául szolgál.

A szöveg kendőzetlenül és őszintén beszél a korabeli homoszexualitásról és vérfertőzésről, ami nehezen egyeztethető össze az ószövetség későbbi erkölcsi normáival, illetve a keresztyén erkölcsfelfogással. Vajon mindezt el lehet hallgatni a szöveg értelmezése során, nem éppen beszélni kellene róla, annál is inkább, mert a jelen egyházi erkölcsök (papi pedofília, homoszexualitás stb.) súlyos állapota ezt megköveteli?

Minden erkölcsi parancs vagy intelem csak következmények. Közhely immár, hogy a jog csak követi, vagyis a megtörtént dolgok alapján szabályozza az életet. A bibliai erkölcsi intelmeket is megelőzte egy mélyen egzisztenciális felismerés, amit bátran nevezhetünk Istennek is. A mai értelemben vett erkölcs (a Talmud és az idézett rabbi moralizálása) egy sokkal későbbi, ám annál praktikusabb felismerésen nyugszik, melyet időben jóval megelőzött az Isten-eszme mint az emberi létezés nélkülözhetetlennek tűnő alapja.

 

A teremtésről szóló könyv 19. részének elbeszélése, és ezen belül a Lót feleségével kapcsolatos leírás egy bonyolult lélektani jelenség felfedésére és elbeszélésére szolgál. A tényleges lélektani tartalmakat hordozó és kibontó kerettörténet valóságos eseményeket is elbeszél, ezzel mintegy jelzi a szöveg, hogy amiről szól, amit felszínre szeretne hozni, az a mindennapok történéseiben is jelen van. Ennek az igazságnak egyik legszebb megfogalmazását az evangéliumok Jézus szájába adják. „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (Mt 16,25; Mk 8,35; Lk 9,24; 17,33; Jn 12,25.)

 

Filozófiai értelemben a mitikus elbeszélés az emberi létezés két alapvető lehetőségéről szól.  Az egyik középpontjában a birtoklás, míg a másikéban a létezés áll. Mindkét életvezetési minta és gyakorlat egzisztenciálisan, vagyis az embert teljes létezésében meghatározza. Az elbeszélés ezt a két egzisztenciális létmódot beszéli el egy mitikus történetbe ágyazottan, melynek nyelvét, jelképrendszerét a korabeli világ embere feltételezhetően érthetett is.

Lót felesége a birtoklás létmódja szerint élt, míg a férje, Lót, a létezés módja szerint. A feleség meghalt, „sóbálvánnyá” változott, míg Lót – leányai közreműködése révén és az erkölcs teleologikus felfüggesztése mellett – a moábiták és ammoniták ősatyja lett. Az elbeszélés szembeállítja a két létezési módot, mely közül szabadon lehet választani. Nincs se isteni, se emberi kényszer. Az életét ki-ki maga éli úgy, amint arról egymaga döntött. (17. vers) A „Mentsd meg a te életedet…” egyértelműen hangsúlyozza a személyes döntés megkerülhetetlenségét, mint ami életet mentő tett. Az elbeszélés mindkét szereplője döntött, ki így, ki úgy.

 

A bibliai szövegek mélylélektani megközelítése lehetővé teszi, hogy a mítosz által elbeszéltekben felismerjük a fentebb vázolt kétféle emberi magatartást és létformát, ami a múlthoz, az elveszetthez, a már nem birtokolhatóhoz való viszonyban mutatkozik meg.

A múlthoz való viszony mind az egyén, a személy, mind a közösség szintjén megjelenik, és sajátos emlékezet-kultúrát teremt.

Az elbeszélésben Lót felesége „hátra tekinte”, ami a pszichológia nyelvén azt jelenti, hogy képtelen volt elszakadni múltjától, lemondani és elhagyni mindazt, amit már amúgy is elvesztett. Képtelen volt élni az elvesztett múlt nélkül. Létének értelme, alapja és célja a múlt, az egykor volt dolgok birtokolása, a felettük való rendelkezés, amitől belső ürességének, az ún. „ontológiai differenciából” (Heidegger) adódó hiány betöltését, megszüntetését remélte.

Mit hagyhatott a városban? Mindenét, amit emberileg össze lehetett abban az időben gyűjteni. Ott hagyta az emlékeit, a vagyonát, a várost, a házat, mindent. Csakhogy, tanítja a lélektan, aki képtelen elszakadni a múltjától, az a jelenben is a múltban él. Ez azt jelenti, hogy a múlt minden pillanatban, mint feldolgozatlan esemény van jelen a mában. Ami azt a valóságos érzetet kelti a múltjában élő emberben, hogy ő tulajdonképpen a múltját éli folyamatosan, és számára a múlt jelenti a jelent.   

Ehhez a jelenben hordozott múlthoz (ami lehet tárgy, személy, ideál, ideológia, eszmény stb.) viszonyít és mér mindent. A múlt a mérték, a kánon, a minta, amihez igazodik, amihez és amivel méri a jelent. Minden igyekezete ennek a múltnak jelenvalóvá tételére irányul, amiből következik, hogy a valódi, tényleges jelent képtelen tárgyszerűen érzékelni, azt a maga valóságában megélni, és ezért nem is tud ésszerű döntéseket hozni. Képtelen előre tekinteni, a jövő felé fordulni, és a jövő, a személyes jövője érdekében cselekedni. Számára a jövőt a múlt jelenti. Az ilyen ember azon túl, hogy meg nem értettnek érzi magát, beteg is. A magával cipelt, elhagyni és feldolgozni képtelen tév- és rögeszméinek terhe alatt roskadozik, majd belerokkan.

Lukács evangéliuma 9,59-62. versei szerint a Krisztus-követés (az autentikus létezés értelmében) egyik alapvető feltétele, mondhatni alfája és ómegája a múlttal való szembenézés, annak feldolgozása, és a jelen értelmének feltárására irányuló elkötelezett élet. „Isten országa” mint „Új lét” (Paul Tillich) elképzelhetetlen a múlt jelenvalóvá tételével, annak ismételt és folyamatos átélésére tett kísérlettel. A krisztusi értelemben vett megtérés (görög: metanoia) a személyes múlttal való szembenézést, annak feldolgozását, a tanulságoknak a jelenbe való beépítését és meghaladását jelenti. A szöveg szerinti „alkalmasság” éppen az előbbi bátor szembenézést fejezi ki. Megtért krisztusi emberré válni a múlt tudatos feldolgozása nélkül lehetetlen. Csakhogy a megtérés fogalma ma egészen mást jelent, mint jelentett a Jézus korában. Az egyházak által kisajátított, hamis és megtévesztő tartalommal megtöltött fogalom egyet jelent az egyház iránti teljes elkötelezettséggel és önfeladással. Megtérni ma azt jelenti, belépni egy közösségbe és alávetni magunkat egy rafinált és embertelen dogmarendszernek.

 

Az egykor birtokolt dolgokhoz való beteges ragaszkodás szorosan összefügg a vesztes lelkületével, lélektanával, pszichózisával. E lelkiállapot feltárása és megértése nélkül nehezen jutunk közelebb Lót felesége történetének mélyebb rétegeihez.

Nincs kényelmesebb, de méltatlanabb sem annál, mint aki mindig vesztesként tekint önmagára. Az e fajta önmagunkhoz való viszonyulásnak az okaira is rá kell kérdeznünk. Miért, hogy rendkívül sokan vannak, akik ezt a lelki alapállást szívesen elfogadják, magunkénak vallják, és szívesen tetszelegnek benne. Megítélésünk szerint három okra vezethető vissza a vesztes lelkület ilyen szívós megléte. Az első okot nevezhetjük akár egzisztenciálisnak is, ami nem más, mint az elkülönült lét megtapasztalásának traumáját ellensúlyozni akaró erős szerzési és birtoklási vágy. A második ok kulturális örökségünk, mindenekelőtt a görög (arisztotelészi) filozófiai hagyományokon nyugvó keresztyén hit- és hiedelemrendszer. A harmadik okot politikainak nevezhetjük, ami azt jelenti, hogy politikai célok érdekében használják ki az ember vesztes pszichózisát.

Az első ok részletes bemutatásával már sokszor foglalkoztunk. Most eltekintünk ettől. Annál inkább foglalkozunk a második és a harmadik ok részletesebb taglalásával.

 

Az egyház éppen erre a kényelmesnek tűnő vesztes lélektani állapotra építette dogmarendszerét közel kétezer éve, amivel rendkívül méltatlan és megalázó helyzetbe taszította az embert. Az előbb vesztessé tett ember megmentésére ugyanaz ő vállalkozott, azt ígérve, hogy „győztessé” teszi, ha mindenben rá hagyatkozik.  

 

Amit az ember elveszített, amit valaha – így a dogma – birtokolt, ami miatt mindig „hátra tekint”, az maga Isten. Csakhogy a teremtéstörténet Istenről nem mint az egykor birtokoltról és elvesztettről beszél, hanem egy sajátos helyzet értelmének felismerésről. Amit az ember felismer az „mezítelensége”, vagyis létének kiszolgáltatott volta, és ebben az állapotában tapasztalja azt, hogy „a lét beszél” hozzá. (Exodus 3. fejezet). Elkülönültségéből eredő szorongását a folyamatos beszéddel próbálja oldani és megtapasztalja, hogy „a nyelv, a lét háza” (Heidegger), vagyis Isten mint Lét, a nyelv által lakozik közöttünk, és csak a nyelv tudja Istent létezővé tenni. Isten ott van, ahol beszélnek róla.

Az Istent elveszített, tőle elszakadt ember dogmájának belső ellentmondása abban az egyszerű logikai állításban is felismerhető, mely szerint, csak az veszíthet, aki előbb birtokolt. És itt megbicsaklik minden teológiai spekuláció, amit az egyház az engedelmesség dogmájával próbált – sikeresen – korrigálni, áthidalni. Mert tudjuk, hogy Istent nem lehet birtokolni, ezért elveszíteni sem lehet. Ennek felismerése jelentheti az igazi hit alapját!

A keresztyén egyház az ember vesztes állapotának megszűntetését ígéri, amiért cserébe kéri az ember szabadságát, függetlenségét, önálló gondolkodását, engedelmességét. Az embert mint személyt akarja leigázni. Ezzel a lemondással az ember elveszíti azt a szellemi képességét, hogy egymaga szembe nézzen önnön múltjával. A szembenézést is az egyházra testálja – és milyen áron!

A bibliai Ádám Évára mutat, Éva a kígyót okolja – és ennek a hárítás lélektanát leíró mítosznak betű szerinti olvasatát propagálja a lelkek felett uralmat gyakorló egyház századok óta, a helyett, hogy magyarázatát adná a mítosznak. Csak hogy a mítosz üzenetének megértésével és felfedésével elveszítheti a kiszolgáltatott ember feletti hatalmát, és lelepleződik igazi szándéka.

Az intézményesült egyház az ember önmagához és múltjához való viszonyába is beavatkozik, és meghatározza, hogyan kell látnia saját múltját és benne önmagát. Ehhez az uralmat szolgáló beavatkozáshoz eszközként a gyónást mint szentséget rendelte.

Érdemes fenomenológiai értelemben megközelíteni és körüljárni az egyházi liturgiában jelenlévő gyónás lélektanát (protestánsoknál a közgyónás) és annak gyakorlatát. A hagyományos egyházi gyónás a feloldózás lélektanára épül, mely valamilyen formában jelen van a nagy világvallások rítusaiban is (engesztelő áldozat). A katolikus gyónás szereplői: a gyónó személy és a gyóntató pap, aki Isten képviselőjeként lép fel és oldozza fel a bűnöst bűneinek terhe alól. A gyónáshoz hasonló, azzal azonos hatásokat megcélzó lelkigyakorlat már jóval a keresztyén egyház előtt is létezett. Manapság az egyháztól elszakadt és elidegenedett ember a pszichológus és a pszichoanalitikus szolgálatait veszi igénybe.

A két gyakorlat között lényeges és alapvető a különbség. Az egyház a gyónást az eucharisztika előfeltételeként, előszobájaként értelmezi, mely során a bűnöst különösebb büntetés nélkül, vagy valamilyen penitencia (büntetés) kiszabásával feloldozza, melyek teljesítése után léphet az eucharisztikus közösségbe. Ez azt jelenti, hogy a gyónás nem önmagában hordozza értelmét, hanem valami másban, ezért formálissá, felületessé és hamissá válik. Aki a múltra vonatkozóan meggyónja bűneit, az Isten nevében feloldozást nyer. A gyónásban nem a személy dinamikus karaktere a döntő, hanem az engedelmesség. Elfogadja az egyház megkérdőjelezhetetlen feloldozó hatalmát. A gyónás megakadályozza, hogy az ember személlyé váljon, és mint személy viszonyuljon önmagához és múltjához.

Az analízisben nincs semmilyen kényszer. Az analízis felől szabadon döntő személy maga vállalja azt, hogy egy támogató analitikus szakember segítségével feltárja és szembesül feldolgozatlan múltjával abból a célból, hogy ezzel megszabadul mély lelkiismereti válságából. Abban is különbözik a kétféle eljárás, hogy míg az elsőhöz valami megfoghatatlan, irracionális ígéret kapcsolódik, addig az analízishez semmilyen ígéret nem köthető. Egy további meghatározó különbség a két „gyógyító” eljárás között az, hogy a gyónás erős függőséget, függő viszonyt tételez fel gyónó és gyóntatója között, illetve a gyóntató által képviselt egyház között. Analitikus és analizált között csak bizalmi (orvos-beteg) viszony lehetséges. Ígéretről végképp nem beszélhetünk. Csoda-e, hogy ma már egyre többen keresik személyes analitikusuknál, pszichológusuknál a gyógyulást?

Gyakran hallani a hanyatló, a gyökereit és keresztyén kultúráját veszett Nyugatról beszélni olyanokat, akik magukat büszkén vallják keresztyénnek. Vajon veszteség-e mindaz, amitől a Nyugatot féltik? Nem lehet, hogy a jézusi imperativus most teljesedik be, és a só lassan feloldódik, a gyertya elég, és ez által élhetőbbé lesz a létezés? Vajon nem erre gondolt Jézus egykor? Ami Nyugaton néhány évszázada történik, az valóban a keresztyénség visszaszorulása, befolyás és térvesztése. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a keresztyén egyházak térvesztésével együtt járt és jár az önmagát egyre kevésbé vesztesnek tartó társadalom öntudatosodása, egyfajta „ébredése”, felnőtté válása. Az öröknek hitt keresztyén értékek átértékelése folyamatosan zajlik – és nem csak Nietzsche óta. Az is e folyamatnak pozitív hozadéka, hogy ahol megszűnt a vesztes pszichózisát tápláló egyház dogmatikai befolyása, ott többnyire kiegyensúlyozódott a múlthoz való személyes és közösségi viszony is.

 

De beszéljünk a jelenről. A föléleszteni szándékozott múlt dohos és avítt levegőjét árasztó ilyen-olyan (vitézi és lovag-) rendek, melyek nem is önmagukban, mint szervezetekben hordoznak valami anakronisztikust, már-már nevetségest, hanem céljaikban, vallott és vállalt tetteikben van jelen az örök vesztes pszichózisa. Itt van példaként az egykor szebb időket látott cserkészet. Ma sem egyházi, sem politikai támogatás nem képes újraéleszteni egy letűnt kor militáns ifjúsági mozgalmát – a cserkészetet. Ne keressük, hogy ki és mennyiben hibás ebben. Állítjuk, hogy felelőst keresni ebben a dologban, súlyos ostobaság lenne, hiszen senki nem tud egy meg nem élt múltban otthonosan jönni-menni. Egyszerű a magyarázat: Jézus szavai szerint az újbornak, új tömlő kel; de új posztóból sem szabad foltot tenni az ócska ruhára. (Mt 9,16-17)   

És csodálkozunk, hogy a múltat magukkal hordozók, miként Lót felesége, „sóbálvánnyá” lesznek a jövőt fürkésző, élni akaró emberek és a többséget jelentő társadalom előtt? Lót is kész menekülni, ha nem is a hegyre, de a kiszemelt Czóárba, a városba, ahol a jövő várja.

Magyarán: az ilyen képződmények (szervezetek) léte a belterjes értelmetlenségben merülnek ki, amiben – és ez a szomorú –, még jól is érzik magukat. Számukra az egyetlen jövő: a múlt! Nincs is ennél elszomorítóbb és felháborítóbb, mint amikor ezt a buta és primitív érzést valakik önös politikai érdekeik szolgálatába állítják. És ezt a múltba révedő tétlenséget sokan elfogadják, támogatják, mert addig nem kell szembenézni a jelennel, és nem kell töprengeni, hogy mit lehet, és mit kell tenni a jövő érdekében. Mindez a felelősség elhárítása. Weöres Sándor A múlt naplója című versében szembesít azzal a ténnyel, hogy a múltat bár meg lehet tagadni, hamisítani is lehet, de egyet nem lehet: meg nem történtté hazudni.

 

„Előbb elfújhatsz házat és hegyormot,

mint egy tegnap-elhamvadt tollpihét.

Örök arcukat mutatják a dolgok

a múltban. Nem másít rajtuk a lét.”

 

Gyakran halljuk – nehéz történelmi pillanatokban – emlegetni a magyarokat sújtó ún. „magyar átkot”, ami alatt valami sorsszerűt, fátumszerűt, eleve elrendeltet értenek, és ami ellen semmit sem lehet tenni, és aminek az okozója mindig valaki „más”, valaki, aki ellenség, aki ránk ront és pusztulásunkat akarja. Mindez „sikeres” történelmi időkben, amikor mi győzünk mások felett elhalkul, elhalványul és elfelejtődik.

Semmilyen magyar átokban nem hiszek! Nincs átok, de van egy belénk oltott, beszűkült, önfelmentő és hárító emberi gyengeségtudat, az embernek olyan állapota ez, amelyben képtelen és igazán nem is akar szembenézni önmagával. Ezt a lélektan az emberi személy dinamikus karakterének hiányával magyarázza. És ez nem csak magyar sajátosság, nem magyar pszichózis, ez egyetemes emberi sajátosság, amit egy adott személy kultúrája, meghatározó közössége és a személy maga együttesen alakít.

Sikereinknek mi magunk vagyunk a kovácsa, balsorsunkért mindig másokat okolunk. Ez a bűnbak-képzés pszichózisa, a múlt elkenése, a felelősség elutasítása, a hárítás mechanizmusa. Ebben – sajnos – sokat ártott az a keresztyén tanítás, mely szerint az ember romlottságáért a „sátán” a felelős, aki előbb Évát, majd Éva Ádámot rontotta meg. Csakhogy a bibliai szöveg éppen azt írja le nagyon szemléletesen, hogy miként válik az ember önmagában romlottá. Ebben a megromlásban nincs sem sátán, sem Isten. Az ember nem eleve romlott, hanem azzá lesz, mert képtelen vagy gyáva felelősen dönteni élete felől.  A filozófus Karl Jaspers szerint minden ember élete „döntéshozó lét”. A személy egzisztenciális, ami azt jelenti, hogy minden pillanatban saját egyéni lehetőségeiként létezik, ezért léte „felelősséglét”.

A mindennapok és a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy azok képesek túlélni minden megpróbáltatást vagy katasztrófát, akik, ha mindenük odaveszett is, képesek felállni és újrakezdeni. A szeretteit elveszítő ember, ha képtelen feldolgozni a történteket, belerokkan. Egy nép, egy ország, egy közösség ugyanezt az utat járja be: vagy feldolgozza múltját és engedi, hogy az egyszer megtörténtek a tudatosság szintjén is megtörténtté váljanak, és beépüljenek a közös történelmi emlékezetbe; vagy hosszú évtizedeken, évszázadokon keresztül képtelen a jövő felé fordulni, mert saját történelmének minden pillanatát a feldolgozatlan történelmi örökség sérelmi szemüvegén keresztül látja. Ez utóbbi hosszú távon olyan emlékezetkultúrát hoz létre, amely az emlékező számára káros vagy egyenesen tragikus lehet.

A múlttal való bátor szembenézés elmaradásának oka az önreflexivitás hiánya, az a képesség, mellyel az ember önmagát szemléli. A megoldás: meg kell tanulni önmagunkra figyelni, önmagunkra mint tudatunktól független valóságra is gondolni, azt megérteni, azzal szembesülni.

 

A bibliai és a lélektan által javasolt megoldás lényegében ugyanazt mondja. Az első történetekben elmesélve beszél az emberről és természetéről, a másik a tudomány módszerével és következetességével állítja ugyanazt. Lótnak és családjának az angyalok mondják, hogy „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints”. Vajon a keresztyénségnek, illetve az egyháznak nem feladata, hogy segítsen feldolgozni, az elfojtásból és a tudattalanból a tudatba emelni mindazokat a tartalmakat, amik a vélt veszteség okozói, és amiktől tudatosulásuk nélkül képtelenek vagyunk szabadulni? E helyett folyamatos a bűnbakképzés, a hárítás egyéni és közösségi szinten egyaránt. A bűn megszemélyesítésével (ő vett rá; őt követtem; ő adta; ott volt; adott volt a helyzet stb.) önmagunkat mentjük fel és csapjuk be.

 

Az egyén vesztes pszichózisa társadalmi szinten is megjelenik. Egy sikertelen és frusztrált (szétesett, szétvert) társadalom vagy annak egy része, gyakran vesztesként határozza meg önmagát, aminek okait a közösségen kívül keresi és azonosítja be. Az ok mindig „kívülálló”. Egy közösség vesztes-tudata politikai eszközökkel is elérhető és fenntartható.

Minden kizárólagos uralomra törő politika lényege és célja, hogy a vesztes-tudat mindaddig fennálljon, amíg a hatalmat meg nem ragadja. A hatalom ilyetén megragadásának politikai ideológiája a következő: a mások által okozott szenvedést vagy veszteséget kizárólag a hatalomra törők tudják megszűntetni.   

Egy közösség történelmi létezésének veszteségként való megélése lehetetlenné teszi a saját múltjához való egészséges viszonyulását. Ezt a vesztes-tudatot – bár áttételesen – erősítik a mélyen a tudatba ivódott, és a történelem során szívósnak bizonyult keresztyén dogmák is.

 A keresztyén közösségek (ezer éve a magyar is) lassan kétezer éve foglyai azoknak a dogmának, amelyek az örök vesztes tudatát tartják ébren az emberekben. A bűneset vagy bűnbeesés mítoszának hamis és tendenciózus magyarázata lett az a tanbeli archimédeszi pont, melyre a vesztes-tudatot erősítő és fenntartó dogmarendszer épült.

A magyarság vesztes-tudatának önsorsrontó voltáról Ady prófétai erővel szólt a 20. század elején a Nekünk Mohács kell című versében.

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

A verset 1908-ban Ha van Isten címen írta, egy bő évtizeddel Trianon előtt. Vajon mit írna ma?

Dr. Nagy Károly