MINDEN ISTENTELEN FUT…

 „Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is;
az igazak pedig, mint az ifjú oroszlán, bátrak.”
(Péld 28,1)

A két mellérendelt mondatból álló sommás állítás az ószövetségi bibliai antropológia (emberről szóló tanítás) egyik legtömörebb megfogalmazása.

A példabeszédekbeli mondat egy különös, mélyen az emberi egzisztenciában gyökerező magatartást, viselkedési módot mutat be. Az egymást kiegészítő, magyarázó és összehasonlító mellérendelő tagmondatok feltárják a kétféle emberi magatartás belső, pszichológiai, lelki-szellemi forrásait. A tagmondatok egymástól függetleníthető tartalommal és üzenettel is bírnak.

A metaforikus tömörségű első mondat állítása – „Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is;” – egy látszólag ésszerűtlen emberi magatartást mutat be, ír le. Az ésszerűtlenség abban áll, hogy olyankor fut a példabeszédbeli „istentelen”, amikor józan ember, vagyis az ésszerűség alapján álló nem fut. Futni – így summázható a parabola, a példabeszéd – csak akkor kell, akkor ésszerű, ha valakit üldöznek. A mondat olyanokról álltja, hogy futnak, akiket láthatóan senki és semmi nem üldöz. A parabola azt sugallja, hogy van másfajta üldöző, olyan, ami láthatatlan, ami nem külső. A mondat erre a belső üldözőre utal, és ezzel tárul fel előttünk annak igazi értelme.  Ez a másfajta üldöző vagy ellenség, akit belsőnek nevezünk, a menekülő, a futó ember tudattalan világához tartozik. Jelen esszé ennek a belső üldözőnek a feltárására és megértésére tesz kísérletet.

A második tagmondat – „az igazak pedig, mint az ifjú oroszlán, bátrak” – is tömör, és egy hasonlattal megfogalmazott állítást helyez szembe az első tagmondatban kifejezett, megfigyelésen alapuló tény-állítással. Csakhogy a magyarázó mondat is magyarázatra szorul.

A következőkben a példabeszéd által használt fogalmakat tárgyaljuk a hasonlat megértésének szándékával.
Két kulcsfogalom található a mondatban: az első az „istentelen”, a második az „igazak”. Az első fogalomhoz a futás képzete társul, ami nem szükségképpen jelent mozgást, hanem inkább nyugtalanságot, zavartságot, bizonytalanságot, űzöttséget. A másik fogalom jelentése szorosan kapcsolódik az elsőhöz, annak ellentéte, amit a szöveg a „bátrak” jelzővel fejez ki.

A következőkben megpróbáljuk részletesen kifejteni a fogalmak (istentelen, igazak) vallástörténeti és vallásfilozófiai, illetve lélektani vonatkozásait.

I. AZ ISTENTELEN, AKI BŰNÖS, ÉS AKI FUT
1.)    A bűn fogalma
A bibliai héber nyelv több mint 20 kifejezést használ a bűnre, ezáltal jobban kifejezi a különböző bűnök közötti árnyalatokat, mint az európai nyelvek. A Septuagintában (az Ószövetség görög nyelvű fordítása) található görög kifejezések nagy részét használja az Újszövetség is. A görög hamartia (?µ?????) szót általában bűnnek fordítják. Ennek jelentése a klasszikus görögben „célt téveszt" vagy „eltéved", azonban az Újszövetség korában beszélt koiné-görög dialektusban ez a fordítás már nem volt megfelelő.

Jelen megközelítésben nem a teológiailag definiált, (az egyházak által tanított), nem is a morális bűnökkel foglalkozunk, hanem az ún. pszichológiai/filozófiai értelemben vett „bűnnel”, amit az ember egyéni létezésének tudatosulásával megélt, megtapasztalt ún. „ontológiai differencia” okoz. A heideggeri fogalom jelentése: a létezéssel együtt járó hiány. Részletesebben: minden létező léte, beleértve az embert is, éppen időbeliségével lesz hiányos, lesz kevesebb, mint maga a Lét, azaz maga Isten. Ezt a különbséget fejezi ki a Heideggertől kölcsönzött fogalom. Az így megélt hiánnyal küszködő létezés tudata az emberben kétségbeesést, félelmet, szorongást, szégyent és bűntudatot szül. (Ennek szemléletes bibliai leírását találjuk az 1 Mózes 3-ban, az ún. „bűneset” mítoszban, elbeszélésben.)

Az embert elkülönült létének megtapasztalása arra kényszeríti, arra ösztökéli folyamatosan, hogy azt meghaladja, és ezért szinte mindenre képessé válik. A legfőbb jóra, és a legszörnyűbb rosszra is – morális értelemben. Magát Istent, illetve az isteneszmét is ez az elviselhetetlen szorongást, szégyent és bűntudatot szülő léttapasztalat „teremtette” és teremti folyamatosan.

A fentiek értelmében a bűn nem etikai, erkölcsi fogalom, hanem ontológiai, azaz a létezéssel összefüggő. Ez azt jelenti, hogy minden létező (azaz élettel bíró, élő) épp létezése, élete okán „bűnös”, azaz létező. Az ilyen értelemben használt bűn nem jelent minősítést, értékítéletet. A létezés nem jó vagy rossz, egyszerűen adottság. Minden létező (Heidegger kifejezésével: jelenvalólét) a létéből adódó és azt korlátozó dolgok lerombolására törekszik minden pillanatban. Ebben a törekvésében, igyekezetében elkövet olyan tetteket, amelyek a másik ember ellen irányulhatnak, amelyek morális és jogi értelemben bűnnek minősülnek. Így lesz az „ősbűn”, az „áteredő bűn” minden bűnöknek okozója, csakhogy nem teológiai, hanem ontológiai, egzisztenciális értelemben.

Az erkölcsi és teológiai értelemben vett bűnök az ember elkülönült léte meghaladására irányuló törekvések és cselekvések következményei. Ezt a felismerést fejezi ki a középkorból származó állítás, mely szerint az ember nem tud nem bűnt elkövetni: „Non posset non peccare”.

Minden létező (az ember) szenved a létezésével együtt járó „ontológiai differencia” következtében. Az ember istentelen-sége, illetve bátor-sága annak függvénye, hogy miként próbálja a létezéséből fakadó tragikusan átélt léthelyzetét meghaladni, feloldani, vagy hogyan próbál abból kimenekülni. Az istentelen azzal akarja meghaladni, hogy tevőlegesen, mintegy futva pótolni szeretné a létezéséből fakadó differenciát, a hiányt, míg a bátor úgy, hogy átadja magát saját létezése belső törvényszerűségeinek. Az egyik megszerezni akarja azt, ami hiányzik, és azért fut, a másik tudja, hogy amit pótolni szeretne, az pótolhatatlan, s ezért nem fut, hanem inkább létezik. Mindez elvezet a kétféle létezési mód – a létezés és birtoklás egzisztenciális módja – közötti különbség megértéséhez. (A kétféle létezési mód kérdésével itt most nem foglalkozunk.)

2.)    Az istentelen/bűnös futása
Az istentelenek/bűnösök futnak – olvassuk – még akkor, ha senki sem üldözi őket. Mit jelent, mire gondolhatott a példabeszéd szerzője, amikor a futásról, menekülésről beszél a bűnösök, az istentelenek esetében?

Az értelmetlen, hiábavaló futás a külső és látványos cselekvést, aktivitást, valamint a vélt hiány pótlását szolgáló javak szerzését, birtoklását jelenti. Az „istentelenek” fogalom fosztóképzős alakja is jelzi, hogy a létezőből a Lét (Lét=Isten) hiányzik. Azzal vagyunk kevesebbek. Az új fordítású Biblia az „istentelen” (Károli fordítás) kifejezés helyett a „bűnösök” szót használja, míg a katolikus fordítás „gonosz”-szal fordítja ugyanazt. Ez a magatartás és létforma a birtoklás egzisztenciális létmódjával írható le, ami erősen jellemzi a keresztyén életfelfogást és létszemléletet.

[Az emberi létezést, az emberi életet a birtoklás egzisztenciális létmódja szerint elgondoló kultúrákban törvényszerűen alakult ki a kijelentésen alapuló vallási rendszer. Ennek alapja az ún. harmadik kizárásának az elve, amit az arisztotelészi logika vezetett be, és alapozott meg.]

Vallási síkon a futás mint metafora az értelmetlen, üres, formális, mechanikus vallásos cselekményeket jelenti, amiket valamiféle mágia gyanánt hajtja végre az ember azzal a hamis tudattal, hogy azok puszta végrehajtása is elegendő a cél elérése érdekében. [Ez ellen a varázsláshoz kötött szemlélet ellen lépett fel a reformáció, és hirdette, hogy nem az elvégzett szent cselekmény (ex opere oparato), sem a cselekményt végző személye (ex opera operantis) nem üdvszerző, hanem egyedül Isten, akiről Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy bennünk van.]

II. AZ IGAZ, AKI BÁTOR, MINT AZ IFJÚ OROSZLÁN
1.)    Az „igaz” jelentése
A bibliai szöveg az igaz szóval írja le az embernek azt az állapotát, amelyet biztonságérzet, bátorság, megelégedettség, kiegyensúlyozottság és nyugodtság jellemez. Mi lehet ennek a lelki/szellemi állapotnak az alapja, oka? Mitől igaz az igaz ember? Amennyiben az izgága, nyugtalan és türelmetlen futásnak ellentéte a nyugodt oroszlánkölyök, akkor az „istentelen”-nek az „igaz” az ellentéte. Így az az ember igaz, aki „Istennel jár”. Az Istennel járás képzete a teremtett világ és a Teremtő tökéletes, elválaszthatatlan egységét fejezi ki az ószövetségi szövegekben. Számos bibliai szövegben egymás mellett találjuk az „igaz” és az „istenfélő” jelzőket, ami arra enged következtetni, hogy igaz az, aki istenfélő. Az igaz, az istenfélő és az „Istennel járó” ember alapvonása, hogy az isteninek maradéktalan jelenlétet tulajdonít saját életében. Pál az ismeretlen görög költőt idézi, amikor hasonló gondolatokat foghalmaz meg híres athéni beszédében, amikor a következőket mondja: „Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apcsel 17, 28).

Az igaz jelző nem morális tartalmú, hanem egzisztenciális. Nem egy kialakított viselkedési forma az, amit az igaz magára vesz, és a maga vonatkozásában is érvényesít, hanem az önismeretnek olyan mélysége, ami fölöslegessé tesz minden, a létezés hiányának kompenzálását célzó cselekedetet, minden olyan igyekezetet, amely egy hamis illúzió megragadására, valóságossá tételére irányul.

De mi is az, ami igazzá teszi az embert?

A héber nyelvben az igaz kifejezésére a cadik szót használják. A görög igaz, igazság fogalma az alétheia fogalomból származik, és felfedettet, napfényre kerültet, láthatóvá válót jelent. Heidegger szerint az alétheia a beszélni, mondani jelentésű léthein, legomai igéből ered, ami azt jelenti, hogy az igaz, az igazság, az el nem fedettség beszéd által, mondás révén válik láthatóvá. Ehhez kapcsolódik és ebből származtatható a logosz szavunk jelentése is.

Ebből a filozófiai megközelítésből könnyen belátható és érthetővé válik, hogy az igaz, az igazság nem predikátumok, nem állítások helyességét, hanem az adott jelenvalólét (tehát az ember) faktikus (tényszerű és valóságos) voltára vonatkozik. Jelentése pedig: a létező (az ember) tisztában van és tudomásul veszi, elfogadja önnön valóságát, a létezéséből adódó hiányt és annak minden konzekvenciáját. Ennek a hiánynak a tudata, és az ezzel való szembenézés teszi az embert emberré. Ez a jézusi „keskeny út” lehetősége.

2.)    A hasonlat jelentése
Az igazak különös és sajátos viselkedését fejezi ki a mondatbeli hasonlat. Az „ifjú oroszlán” fizikai, valóságos megjelenése az, amit a szöveg a hasonlat megkonstruálása során felhasznál.

Milyen is egy ifjú oroszlán? Megjelenése – állatról lévén szó – nem tudatos, hanem ösztönös, és még csak nem is a hosszú élet tapasztalataiból tanult. A hasonlat alapján az igaz ember viselkedése sem tudatos, nem kiszámított, nem megjátszott, hanem természetes, belülről fakadó, egzisztenciális.

A szövegben az oroszlán nem csak ifjú, hanem bátor is. Az ifjú oroszlán bátorsága sem külső tényezők függvénye, hanem a fajta sajátos genetikai adottságaiból és természetben betöltött státusából fakad. Az igaz ember bátorsága sem külső tényezők, erők vagy birtokolt javak eredménye, hanem a belső, a lelki/szellemi világ külső megjelenése. Ezt nevezi a filozófia autentikus, hiteles életnek, tulajdonképpeni létezésnek. A názáreti Jézus ennek a tökéletes létezésnek a legszebb példája.

A fentiek alapján talán érthető Jézus ellenségeit bosszantó nyugalma, szelídsége, rendíthetetlen belső békéje. Érthető, miért nem akart semmit megszerezni, és hogy miért mondja kiküldött tanítványainak, hogy ne vigyenek magukkal semmit… Mert több a létezés, mint a birtoklás!

Dr. Nagy Károly