Gondolatok az unitárius vallásról

Édesanyám emlékére
    
    
Édesanyám, amíg élt, unitárius volt, én református vagyok, férjem katolikus. Családunkban tehát több vallás van jelen, anyai ágon öt unitárius lelkésszel.
Házasságunk első éveiben meglátogattuk Nyitrai Csongor unokatestvéremet, aki akkor unitárius lelkészként a Maros megyei Ádámoson szolgált. A vasárnapi istentisztelet előtti reggelen, beszélgetésünk során férjem feltette neki a kérdést, hogy miben különbözik az unitárius vallás a reformátustól. Az aznapi istentiszteleten, a prédikáció során Csongor unokatestvérem megpróbált választ adni a feltett kérdésre, megvilágítva számunkra a két vallás közötti hasonlóságokat és különbségeket.
Hogy miért szeretnék az ott elhangzottakról írni? Talán azért, hogy gyülekezeti társaim is meg ismerhessék ezt a szép, letisztult vallást, és párhuzamot vonhassanak aktuális gyülekezeti életünkkel.
Minden vallás megpróbálja megfogalmazni Isten tulajdonságait, jellemzőit. Ezek emberi kategóriák, de emberként csak ezekkel írhatjuk körül azt, akiről hiteles ismerettel csak a belső megtapasztalás után rendelkezhetünk. Íme, néhány megállapítás, amely Jézus tanításából le- szűrhető:
-    Isten létezése önmagából ered, önmagának az oka és a célja.
-    Isten szellemi, lelki valóság, nem anyagi. Ezért láthatatlan és kiábrázolhatatlan, tökéletes, szent, öntudatos, élő személy.
-    Isten szeretet.
-    Isten Atya, ezért minden ember egymásnak testvére.

Feltettük a kérdést: bizonyítható-e Isten létezése?
Nem, de nem is szükséges. Aki nem hisz Istenben, azt úgysem győznék meg az észérvek. Nemléte sem bizonyítható. Isten lényegéhez tartozik ez a bizonyíthatóság-fölöttiség. Isten a gondolat és a szeretet tengere, aki úgy foglal magába minket, mint a tenger a hullámait. Ő nem a világon kívülálló uralkodó, nem elmélet, száraz dogma, hanem ő az élő valóság. Az isteni szellem jelenvalóságát tapasztaljuk mindenütt, a természetben, a történelemben, a gondolatban. Isten testet ölt bennünk. Ezért mi „benne élünk, mozgunk, vagyunk”. (ApCsel 17,28) Minden az isteni szellem kifejeződése, s így a fizikai törvényeknek is erkölcsi értéke van (Emerson). Isten nem csak a múltban jelentette ki magát, hanem ő ma is szól hozzánk. Aktivitása egy pillanatra sem szűnik meg. Aktivitása megnyilvánul a gondviselésben, a mindenséget megtöltő szentlelkében. Isten teremtett minden létezőt, de teremtése inkább tekinthető egy útraindításnak, kezdetnek, mintsem megérkezésnek, befejezettségnek. Isten nem egyszerre, nem késznek teremtette a világot, hanem fejlődőképesnek, s így a gondviselése (lelki jelenléte) mellett szüntelen tökéletesedésre hivatott. A gondviselés tulajdonképpen Isten jelenbeli teremtő munkájának a megnevezése. Isten gondviselése kiterjed a legparányibb teremtménytől a legértékesebbig, hisz gondviselése egyszerre egyetemes és egyéni. A teremtett világban mindennek megvan a maga szerepe, célja és hivatása. Ez fokozottan érvényes az emberre is. Az ember hivatása, hogy a világ tökéletesedésében, fejlődésében aktív szerepet vállaljon, Isten munkatársává nemesedjék. Ezért az unitárius vallás elítél minden olyan megnyilvánulást, amely a világ és az élet rombolását, pusztítását eredményezi.

Sok emberben megfogalmazódik a kérdés: ha Isten mindenre gondot visel, az ember munkájára nincs szükség?
A munka az ember emberré válásának eszköze, amellyel részt vehet a világot szüntelenül teremtő, tökéletesítő isteni aktivitásban. Isten gondviselése nem helyettesíti az ember öngondoskodását. Mi több, Isten ezzel az ember szabadságát biztosítja, amelyet Jézus is kihangsúlyozott: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom” (Jn 5, 17). Ebben a meggyőződésben nyer értelmet az ősi, népi életbölcsesség is: segíts magadon s az Isten is megsegít.

Valóban a szenvedés helye ez a világ, ahogy azt sokan gondolják?
Mivel a világ Istentől származik, a jóság jegyeit hordozza magán. Így hivatásunk megélésének áldott helye, és nem büntetésünk lerovásának színtere.

Miért van mégis rossz és szenvedés?
Nem az Isten adja a rosszat, a szenvedést gyermekének, az embernek. Ez inkább az ember helytelen életvitelének és téves szabad akaratának az eredménye, valamint a növekedés, a fejlődés velejárója. Éppen ezért, ha a világ rosszaságát meg akarjuk változtatni, mindenekelőtt saját magunkat kell megváltoztatnunk, s a világban egyszerre mindennek helye és értelme lesz, megszűnik a rossz.
Minden pillanatban ezért fokozott tudatosságra kell törekednünk, így a megpróbáló élet- helyzetekben is. Unitárius szellemiség szerint arra kell figyelnünk, hogy miként van velünk Isten! Átéljük, hogy a nehéz helyzetekben is velünk van, hisz megsokszorozza lelki erőnket, növeli türelmünket, kitartásunkat, segítő társakat rendel mellénk, s így szeretettel övez, valamint növeli tudásvágyunkat, hogy felszámolhassuk a szenvedés forrását.
 
Bűnben fogantatott-e az ember?
Ellenkezőleg, minden gyermek tisztának, jóra való képességgel születik. A gyermek tisztaságát, jóságát, Istenre való nyitottságát Jézus példaként állította tanítványai elé: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom néktek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem jut be abba.” (Lk 18,16-17)
A bűn mindenkinek személyes rossz cselekedete. Ellentétbe állna Isten szeretetével és igazságosságával, hogy az első emberpár bűnét a mi bűnünknek tekintse.
Az ember ég és föld, a szellem és az anyag gyermeke. Fizikai létadottságai a létezők világába sorolják, a természet törvényei alá rendelik. Az emberben azonban a lényegadó a lelki, szellemi adottság. Isten lelkét viseljük magunkban, amelyet az anyagi valóság és az idő törvényei nem uralnak. Egyedül az ember rendelkezik tudatos szellemmel. Így arra hivatott, hogy létfenntartásán túl keresse és szolgálja az értékek világát, Isten országát.

Bűneinket ember (pap) is megbocsáthatja?
Csak az bocsáthat meg, aki ellen vétkeztünk: ha Isten ellen, akkor Isten, ha önmagunk ellen, akkor mi magunk, ha felebarátunk ellen, felebarátunk. Isten előtt megbánni vétkeinket nem jelenti azt, hogy előtte ismeretlent tárnánk fel. Mégis, amíg meg nem bánjuk, az elválasztó szakadék köztünk és Isten között. Ha felismerjük és feltárjuk, hidat építünk, amely összeköt. Hogy Isten megbocsátott, onnan tudhatjuk, hogy többé nem követjük el azt a vétket.
Ennyire felelősek vagyunk önmagunkért, de embertársainkért és a világért is. Mindenért és mindenkiért. E felelősségtudat határozza meg emberségünk mértékét, mert embernek lenni nem állapot, hanem feladat, mely néha nehéz. Így egyetlen találkozás, egyetlen élethelyzet, történés sem lesz véletlen számunkra, hanem olyan ajándék, amelyben fejlődésünk lehetősége van elrejtve.

 Az unitárius vallás sajátosságai pontokban összefoglalva:

•    A megvalósíthatóságig egyszerűsített, de a nagy vallási hagyományok tanításával harmonizáló vallás. Ez azt jelenti, hogy nem állít eléd teljesíthetetlen követeléseket, átláthatatlan dogmatikai csapdába nem csal. Hitedet, tudatodat megvalósíthatod. Azt mutatja fel, ami Isten megtalálásához és a vele való éléshez elégséges és szükséges.
•    Embereszménye a „normális” ember, nem a megszállott, nem az elhúzódó, a különc, hanem az ember a maga teremtett egy-ségében és egy-szerűségében.
•    A célt felmutatja: a bennünk lévő isteni természetet kimunkálni; vallási nyelven: Isten fiává válni. Az út: Jézus példája. De ami a legfontosabb: az úton önmagad lehetsz. Nem kell semmilyen álarcot, hitvallást vagy magatartást kényszerből magadra öltened. Sőt arra kötelez, hogy valódi önmagad légy ezen az Isten felé vezető úton.
•    Tudatosítja benned, hogy felbecsülhetetlen értékkel bírsz: az ég és a föld benned érhet össze, a jóság általad nyilvánulhat meg. Nem kíván az egyház rabságába kötni, hogy bűnben fogantnak, kárhozatra ítéltnek érezd és tudd magad, aki bűnbocsánatot csak az egyházon keresztül nyerhet.
•    Így növekedésed felelősségével személyesen állhatsz Istened előtt. Nem a papoknak gyónsz, és nem egy olyan Krisztushoz könyörögsz, aki bűneidet már előre magára vette és vérével tisztára mosott téged, hanem arra a felelősségre tanít, hogy saját életeddel kapott küldetésedet ismerd fel és teljesítsed – ahogyan Jézus felismerte és teljesítette a magáét. Te vagy az anyag, és te vagy a művész is: önmagadat kimunkálni igazi hívatásod. Ebben Isten az erőt adó forrás és a mintát adó cél.
•    Az istentisztelet nem kiragad életünk valóságából, hanem éppen abba próbál behelyezni, és az adott léthelyzetünk megoldására ébreszti fel bennünk a jézusi szellemiséget. Nem azzal áltat, hogy az isteni akaratot számunkra előnyös módon befolyásolja, hanem azt mutatja fel, hogy saját akaratunkat miként hangolhatjuk rá az Örökkévaló akaratára.
•    Tiszteletben tartja a Kimondhatatlant. Nem tesz úgy, mintha ismerné mindazokat a kérdéseket, amelyeket ember nem ismerhet.
•    A türelem vallása: általa felülemelkedhetsz az egyedüli üdvözítő hit elvakultságán, amely az „igazság” nevében és terjesztése érdekében Isten teremtményeit is képes elpusztítani. Megérted, hogy Isten a végső szintézis, akiben a különbözőség Egységgé olvad. Egy az Isten!

Édesanyámat utolsó útján unokaöccse, Nyitrai Levente kocsordi unitárius lelkész és Nagy Károly a gödöllői Független Történelmi Protestáns Egyház lelkésze búcsúztatta. A két búcsúztató teljes összhangban volt egymással, megkönnyítve gyászunk viselését.

A család nevében ezúton is köszönöm!

Mátyás Zsuzsa