IN MEMORIAM Hartayné Kelemen Éva

 

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is,
 nem félek a gonosztól,
mert te velem vagy;
a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.”
(23. Zsoltár 4)

 

Az emlékezést ezúttal kezdje az, akire mi, élők ma szeretettel emlékezünk. Álljon itt utolsó, a Látó 2012. húsvéti számában megjelent írásából néhány mondat.
„Nálunk (…) a Húsvét olyan volt, mint egy második vasárnap. Otthon voltak a szüleim, nem kellett iskolába menni, és ünnepi étel volt. De semmi több. Később azért megtudtam, a keresztény világ a Húsvéttal Krisztus feltámadását ünnepli, és egyben azt a hitet, hogy egyszer ő maga, illetve szerettei is feltámadnak. (…)
(…) szeretném, ha igaz lenne a hit, hogy mindenki, aki meghalt, meggyógyulva, megjavulva új életre támad Krisztus oldalán. Mert azért csak megtudtam: erről szól a Húsvét ünnepe, ezért lehetett ez régholt nagynéném legszebb ünnepe. Nekem akkor még nem volt halottam, nem érdekelt, mi lesz azzal, akit utolsó útjára kísér a gyülekezet. Az sem zavart, hogy a temetőn ki van írva: Feltámadunk. Azóta viszont élőm van egyre kevesebb, tehát jobban érdekel a túlvilág.

Vagy 40 éve voltam egy ortodox feltámadás-ünnepen. Ott és akkor értettem meg a lényeget. Krisztus meghalt az emberiségért, és feltámadott, hogy megmentse ugyanezt a végső kárhozattól. A szertartás hosszú volt, talán este 6-tól napkeltéig. Eleinte mindent gyászfátyol vont be, mert Krisztus kereszthalálát ábrázolták. A papok feketében, a lámpák leoltva, az ikonosztáz szintén feketével bevonva. Halkan zümmögött az énekkar, szomorú (és érthetetlen szövegű) dalokat adva elő. Aztán „megnyílt az égnek kárpitja” és eltűnt a kereszttel együtt Krisztus is. A papok ide-oda sürögtek, a hívek zokogtak. Egyszer csak erősödni kezdett a lámpavilág, leszedték az ikonosztázról a fekete leplet és arannyal hímzett fehérrel pótolták. A hívek gyertyákat gyújtva örömtáncot lejtettek, ismerősök és ismeretlenek egymás nyakába borultak, és örömmel hajtogatták: „Krisztus feltámadott! Valóban feltámadott!” Örömkörtáncba kezdtek, és ezt folytatták, míg csak meg nem unták.

Én untam meg előbb, örömtáncuk közepette otthagytam őket. Hogy kik voltak? Talán Budapesten élő görögök, a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet katonatisztek hitvesei és ki tudja, kik még. Mindenesetre nem magyarok. Magyarokat ilyen felszabadultan ünnepelni csak lakodalomban láttam.
Kis irigység is támadt bennem, mi magyarok miért nem tudunk ennyire örülni? Nekünk a vallásról, hitről csak a komolyság jut az eszünkbe? Hiszen örömünnepen örülni kéne!

Máig ezt érzem, nem örülünk eléggé, az ünnepnek csak a komor részét, a kereszthalált üljük meg, a feltámadást csak tudomásul vesszük. Imáinkkal, dalainkkal az örömünknek nem eléggé adunk kifejezést. Lehet, hogy anno a nagynéném igen, már nincs módom megkérdezni tőle.”
*
Ezeket a sorokat a halála előtti hetekben írta. Mintha tudta volna a jövőt, a sajátját legalábbis: a feltámadásról elmélkedett, és abban reménykedett. A húsvétjainkból – és általában az ünnepeinkből – hiányzó örömről írt, és a sokunk életéből is hiányzó örvendezés okát szerette volna megérteni. Mennyire igaza volt! És mennyire nem tudott maga sem örülni. Sorsa, amit az élete során hordoznia kellett, nem az örömről szólt igazán. Kevésnek bizonyult akarni az örömöt…

Temetésén a 23. zsoltár szavaiba kapaszkodva vigasztalódtunk: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Hartayné Kelemen Éva nem azért nem félt, mert erősnek hitte, gondolta magát, hanem azért, mert már egészen korán megérzett valamit a létezésnek abból a titkából, ami a húsvéti hitet örömtelivé teheti, és amelyről olyan megkapóan és bizakodóan írt. Az Istenbe kapaszkodás lehetősége fölötti öröm volt hitének alapja, biztos pillére. Nem a tételes, az elmondható, megvallható hit, hanem a sok próba között és azok ellenére is élhető öröm volt az, ami őt titkon Istenéhez kapcsolta.

Erről beszéltek írásai is, amelyeket a Látóban olvashattunk. Soha nem elvont dolgokról töprengett, hanem történeteket mesélt. Mesélt szeretteiről, ismerőseiről és ismeretlenekről, és amit ezekkel elmondott, vagy elmondani akart, azt finoman átszűrte sokat próbált lelkén, megélt sorsán. Történetei, az azokból levont következtetések, az azok nyomán megfogant gondolatok mind arról árulkodnak, hogy mennyire izgatta „a halál árnyékának völgyében” is velünk lévő gondviselő Isten jelenlétének a titka. Rövid írásaiban megszólalt egyházi közösségünk jövője iránti aggodalma, a nemzet sorsa felett érzett felelőssége, de hangját mindig áthatotta a szelíd krisztusi türelem.

A Látó elmúlt öt éve során szinte minden számban olvashattunk tőle rövid írásokat. Mint a kiadvány szerkesztőjének elég volt szólni, hogy készül a következő szám, jó lenne, ha benne lenne egy „hartayévás” írás. Visszakérdezett: Miről írjak? Válaszom mindig ugyanaz volt: Bármiről, amiről akarsz. Néhány nap múlva küldte is a nyomdakész, hibátlan szöveget. Soha nem kellett változtatni. Ezen túl hiányozni fog nem csak személye, hanem bátor és szókimondó írásaival az a szellemiség is, amely nem elégedett meg a „hiszed, mert én hiszem” típusú tolakodó keresztyénséggel, hanem tudni szerette volna azt is, miért hisz valaki, ha hisz.

A ravatal mellett elhangzott Pál méltán híres mondata is: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem." Néhai Hartayné Kelemen Éva számára az „akkor” immár végtelenített „jelenné”, örökkévalósággá változott. Ami itt még kérdés volt számára, amott bizonyosság lett. Rég halott nagynénjétől talán megtudhatta, miért volt számára húsvét a legszebb ünnep.

Dr. Nagy Károly