Homo patiens – a szenvedő ember

 

Szász Károly (Nagyenyed, 1829 – Budapest, 1905) református püspök, író, költő, műfordító, akadémikus írta Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című képe által ihletett költeményében a szenvedő Jézusról a következőket:

Ott áll! – Az Isten-szív fájdalma
Kínban vonaglik ajakin:
Hogy ellene ez a nép vall ma,
Mely pálmát hinte odakinn.
Tegnap: „Hozsanna”
Ma: „Feszítsd meg!”
Tövist hajt a pálma-ág.
S keresztre kéri ím az Istent
Gaz söpredéked, oh világ!
Kezét csontig maró kötéllel
Hóhéri összekötötték.
- Minek? hisz úgy sem emelné fel
E nagy tűrő, szelíd kezét.
A szenvedés az ő hatalma.
Köpd arcul őt, hitvány tömeg!
Míg él: lebírod: győz meghalva,
S bűnöd vérével váltja meg.
Hah! mint agyarkodik, hogy tombol
Körüle a vad csőcselék.
– Csitt, csak egy percig, irgalomból!
Nem, még a kín nem volt elég!
Mi emberben rossz szenvedély van:
Önzés, irigység, gyűlölet,
Mind rátör – míg lerogy aléltan,
De megbocsát s áld és szeret!
Vád, szidalom, gúny omlik rája,
És átok, ütleg, mint özön.
S ki megmenthetné őt, bírája:
Kezét mosó hideg közöny.
Oh, milyen iszonyú bűnhalmaz,
Mellyel föld és pokol tele!
– Ő az kit mindenki ver, szidalmaz,
Ah, csak egy lény érez vele!
Egy nő! – Jeruzsálem leánya,
Az Isten érthetetlen neked;
A szenvedő ember látványa
Fakaszt szemedbe könnyeket.
Könnyűd, orcádon végig futva,
Kis gyermeked keblére hull
S a gyermek, sejtve, mit se tudva,
Fölérez angyal-álmaiból.
Ránéz a Krisztus. A jövő ez;
Mit diadalmas szeme lát,
Míg itt bűn, romlás, pokol környez:
Az ott a megváltott világ!
Váltságát a szeretet adja,
A szeretet fogadja el . . .
S elhal az átok vad zsivajjá
És a kereszt lesz béke-jel.
Oh, művész, aki mindezt láttad
Álmidban – s fölocsúdva ím így
elbeszélted a világnak
A néma színek hangjain:
Dicső műved világra szól bár,
És milliókat elragad,
Dús volna véle bármely oltár, –
A mienk az, mint Te magad!

Minden vallás – a sok istent imádó politeizmustól, az önmegváltást hirdető távol-keleti bölcseleti rendszereken át a kinyilatkoztatáson nyugvó egyistenhitet vallókig bezárólag – liturgiájára, szertartási hagyományára jellemző egyfajta drámaiság, ami az emberi létezés tragikumát fejezi ki. Jézus szenvedéstörténetének drámaisága ezt a tragikus jelleget fejezi. Az a tény, hogy a keleti és nyugati egyházban ma is milliók vesznek részt húsvét táján a nagy passiójátékban, és megpróbálják újraélni Jézus szenvedéseit, azt fejezi ki, hogy a „téma” örök, és nem változtattak azon a tovatűnt századok. A protestánsok lassan ötszáz éve elvetették ugyan a passió látványos megidézését, magát a szenvedést láttató „játékot”, de érezték vagy talán tudták is, hogy ami abban történik, az nem felekezeti vonás csupán, hanem lényegi, egzisztenciális, mert benne az emberi létezés drámája tárul elénk. Ezért ők Jézus és minden ember létezési drámáját az evangéliumi történet recitálásával, csak énekszóban próbálták elmondani, kifejezni. A passiójátékok drámaisága lassan megfakult, megüresedett, elfedte és elhomályosította az egyház pompája és hatalmi gőgje. A drámaiságot, az emberi létezés tragikusságát kifejező protestáns énekkultúrát az olcsó és érzelgős dallamvilág szorította háttérbe és váltotta fel, amelyből hagymázas üdvegoizmus és sötét istenbutaság árad.
*

Az ember személyes létezésének értelmét azzal és akkor teljesíti, ha értékeket teremt. De mit jelent személyes életünk szempontjából az érték megvalósítása, teremtése? Az egzisztenciaanalízis és a logoterápia azt tanítja, hogy az ember számára három út lehetséges a személyes élet értékeinek megvalósításhoz: az alkotás, az átélés és a szenvedés. Az alkotásról abban az értelemben beszélünk, hogy alakítjuk, formáljuk a világot. A második út az a lehetőség, hogy átélünk valamit abból, ami körülvesz bennünket, ami maga a világ, a szűkebb környezet. Az értékmegvalósítás harmadik lehetősége a szenvedésben rejlik, abban, ahogy személyes életünket, sorsunkat elszenvedjük, megéljük. A személyes sorsunkhoz való viszonyulás az, ami éppen a szenvedésben teremt értéket.

Az első két lehetőség a tudományokban, a művészetekben szervesen összekapcsolódik: műveket teremt, illetve civilizációt és kultúrát hoz létre. A szenvedéssel másképpen állunk. Amikor az alkotás és az átélés lehetőségeitől megfosztatunk, amikor azok lehetősége beszűkül, csak akkor derül ki, hogyan viszonyulunk e beszűküléshez, a lehetőségek korlátozott voltához. Ez a megfosztottság érzését jelentő állapot ösztönzést adhat a legmagasabb értelem- és értéklehetőség beteljesítésére. Ezt a lehetőséget a szenvedés hordozza, illetve rejti magában. Az így létrehozott értékeket nevezi az egzisztenciaanalízis és a logoterápia atyja, Viktor E. Frankl, „beállítódási értékeknek”.

A mindennapi tapasztalt alapján könnyen belátható, hogy az alkotás és átélés lehetősége korlátozott az ember számára, és ez által a létrehozott értékek száma is behatárolt, véges. Ezzel szemben a szenvedés által létrehozott ún. „beállítódási értékek” – határtalanok.

Ahhoz, hogy valaki az alkotás során ún. alkotói értékeket hozzon létre, tehetségre szüksége, ami vagy van valakinek, vagy nincs. Az átéléshez pedig mindenki számára adott a zenéhez a fül, a széphez a szem, az ízekhez a nyelv stb. Az „beállítódási értékek” megvalósításához a tehetségen és a fizikai, érzékszervi adottságon túl szükségünk van a „szenvedés képességére” írja a már hivatkozott Viktor E. Frankl. Ez pedig senkiben nincs meg, ez nem velünk született képesség, nem jellembeli tulajdonság, ezt mindenkinek magának kell megszereznie. Ha nem így állna a dolog, hanem velünk született képesség lenne, akkor az ember valószínű, hogy nem is engedné kialakulni azt. Ezt az állapot nevezi a lélektan apátiának. (Az apatia görög szó, jelentése: közöny, érzéketlenség, egykedvűség, eltompulás, fásultság, közömbösség, levertség, nemtörődömség, részvétlenség, a szenvedés elutasítása.) Amikor ahhoz a ponthoz jut el az ember, hogy életét, sorsát már nem tudja a megszokott módon (tehetséggel és átéléssel) alakítani, befolyásolni, akkor kell megszereznie azt a képességet, amellyel személyes életéhez mint sorsszerűséghez viszonyul. Ekkor kell szert tennie az embernek a „szenvedés képességére”. Amint láttuk, az alkotás és az átélés külső átalakítást jelent, a szenvedés belső vagy önátalakításnak tekinthető.

A fentiekből következik, hogy az ember nem kész, nem befejezett személy, hanem állandó külső és belső átalakítások, átalakulások alanya. Ez azt jelenti, hogy az ember nem egyszerűen van, hanem a felől is képes dönteni, hogy miként van, illetve, hogy miként legyen. Az ember nem csak a szerint cselekszik, ami, hanem azzá is lehet, ahogyan cselekszik. (Ez a jézusi etika lényege is.)

Gyakran hallani arról a merev és minden változást elutasító magatartásról, mely szerint „én ilyen vagyok, és kész”. Az önmagunkkal szembeni felelősséget sommásan elutasító kijelentés – amit számos bibliai történet is cáfol – egyszerűen nem igaz. Az ember mások által alakítható, de önmagát is alakíthatja. Nem csak velünk született adottságaink és környezetünk termékei vagyunk, hanem lehetőségünk van az önalakításra. Erről az önátalakításról mint lehetőségről szól – sok más mellett – a két bibliai szöveg is: „Szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok” (3Mózes 19,2), illetve „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”. (Máté 5,48) A lélektan nyelvén kifejezve: minden ember egy adott jellem (öröklött adottságának és környezetének terméke), de ő maga személy, és személyiséggé pedig maga válik. A filozófus Karl Jaspers szerint az ember „döntéshozó lény”. Minden pillanatban dönt, és minden döntése önmagáról való döntés, ami önátalakítás is egyben.

A szenvedés értelmére vonatkozó válaszok több fejlődési szintet különbözetnek meg. Az első a teljesítmény. A szenvedés abban az értelemben teljesítmény, hogy képessé teszi az embert sorsa elfogadására, belső leküzdésére. Nem külső látványos küzdelem, hanem belső, egzisztenciális. Szépen fejezi ki ezt Hölderlin egyik sora: „Ha szenvedésemre lépek, magasabban állok”. A teljesítmény, növekedést eredményez, abban az értelemben, hogy fel- és túlnő az ember önmagán. Ezzel érett személyiséggé válik, szabaddá minden külső megkötöttségtől. Az érettség a szenvedés harmadik lépcsőfoka. De aki önmagához felnő, és képes túlnőni önmagán az értté válik, és ez által gazdagodik is abban az értelemben, hogy a legtöbbet birtokolja, a legnagyobb ellenállást győzte le – önmagát. A szenvedés áldozathozatallá nemesedve éri el igazi értelmét. A szenvedés áldozathozatali jellege akkor nyilvánvaló, ha valaki, csak akkor tud „boldogan” szenvedni, ha valakiért vagy valamiért szenved. Ha elveszíti azt, akiért vagy amiért, bármit képes volt megtenni, akkor azt a képességét is elveszíti, amivel bármit képes volt megtenni: az áldozathozatal képességét.

Az ember lényege, lényegünk – végső soron – a szenvedés. Az ember „szenvedő lény”: homo patiens. Az, hogy a keresztyénség legnagyobb ünnepe – és századokon át egyetlen ünnepe – a szenvedő embert megidéző húsvét volt, azt jelzi, hogy mindig tisztában volt szenvedése teljesítményt, növekedést, érést, gazdagodást hozó erejével, és ezért tudott maga is szenvedésében áldozatvállalóvá, sőt, áldozattá lenni. Ezt a sorsunkban rejlő lehetőséget és „leplezetlen igazságot” fejezi ki a Názáreti Jézus szenvedéstörténete, passiója.

Dr. Nagy Károly