Hitek – korok – ünnepek

 

Kislány lehettem még, tán 8 éves, amikor egy nyarat falun töltöttem nagynéném házában. Ő a menyecske lányával, férjével, vejével, anyósával élt egy fedél alatt, hiányzott nekik a gyerekzsivaj. Csak évekkel később született meg egyetlen unokájuk. Nagynéném úgy pesztrált, hogy közben a házimunkákba is bevont.
Épp ebédet főzött, én meg, segíteni épp nem tudván, az előző évi olvasókönyvemet nyúztam. Mindig betűéhségben szenvedtem, nekik meg nemigen volt könyvük. Egyszer csak az alábbi mondat ütötte meg szememet: „Minden magyar legnagyobb ünnepe április 4!”. Ezen elcsodálkoztam, olyannyira, hogy meg is kérdeztem nénémet. „Nénje, magának mi a legszebb ünnepe?” Nénje elgondolkodott, aztán mély érzéssel így felelt: „Nekem? Nekem kislányom a Húsvét!” Nem indokolta, hogy miért, én meg nem kérdeztem. Nem is tudom, miért lehetett ez így.
Nálunk otthon a Húsvét olyan volt, mint egy második vasárnap. Otthon voltak a szüleim, nem kellett iskolába menni, és ünnepi étel volt. De semmi több. Később azért megtudtam, a keresztény világ a Húsvéttal Krisztus feltámadását ünnepli, és egyben azt a hitet, hogy egyszer ő maga, illetve szerettei is feltámadnak. De erről én sem az iskolában, sem a szülői házban nem hallottam. A rokoni körben inkább, de csak félszavakat. Rokonaim nem akartak máshogy nevelni, mint ahogy azt a szüleim tették. Ők meg nem éltek hitben. Az öcsém meg sincs keresztelve. Én is csak azért, mert koraszülött voltam, és nagyanyám nem akarta, hogy pogányul menjek „odatúlra”.
Nem mentem még odatúlra, és most már nagyon szeretném, ha igaz lenne a hit, hogy mindenki, aki meghalt, meggyógyulva, megjavulva új életre támad Krisztus oldalán. Mert azért csak megtudtam: erről szól a Húsvét ünnepe, ezért lehetett ez régholt nagynéném legszebb ünnepe. Nekem akkor még nem volt halottam, nem érdekelt, mi lesz azzal, akit utolsó útjára kísér a gyülekezet. Az sem zavart, hogy a temetőn ki van írva: Feltámadunk. Azóta viszont élőm van egyre kevesebb, tehát jobban érdekel a túlvilág.
Vagy 40 éve voltam egy ortodox feltámadás-ünnepen. Ott és akkor értettem meg a lényeget. Krisztus meghalt az emberiségért, és feltámadott, hogy megmentse ugyanezt a végső kárhozattól. A szertartás hosszú volt, talán este 6-tól napkeltéig. Eleinte mindent gyászfátyol vont be, mert Krisztus kereszthalálát ábrázolták. A papok feketében, a lámpák leoltva, az ikonosztáz szintén feketével bevonva. Halkan zümmögött az énekkar, szomorú (és érthetetlen szövegű) dalokat adva elő. Aztán „megnyílt az égnek kárpitja” és eltűnt a kereszttel együtt Krisztus is. A papok ide-oda sürögtek, a hívek zokogtak. Egyszer csak erősödni kezdett a lámpavilág, leszedték az ikonosztázról a fekete leplet és arannyal hímzett fehérrel pótolták. A hívek gyertyákat gyújtva örömtáncot lejtettek, ismerősök és ismeretlenek egymás nyakába borultak, és örömmel hajtogatták: „Krisztus feltámadott! Valóban feltámadott!” Örömkörtáncba kezdtek, és ezt folytatták, míg csak meg nem unták.
Én untam meg előbb, örömtáncuk közepette otthagytam őket. Hogy kik voltak? Talán Budapesten élő görögök, a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet katonatisztek hitvesei és ki tudja, kik még. Mindenesetre nem magyarok. Magyarokat ilyen felszabadultan ünnepelni csak lakodalomban láttam.
Kis irigység is támadt bennem, mi magyarok miért nem tudunk ennyire örülni? Nekünk a vallásról, hitről csak a komolyság jut az eszünkbe? Hiszen örömünnepen örülni kéne!
Máig ezt érzem, nem örülünk eléggé, az ünnepnek csak a komor részét, a kereszthalált üljük meg, a feltámadást csak tudomásul vesszük. Imáinkkal, dalainkkal az örömünknek nem eléggé adunk kifejezést. Lehet, hogy anno a nagynéném igen, már nincs módon megkérdezni tőle.

Hartayné Kelemen Éva