Felvidéki kitelepítés (2. rész)

 

A Látó 2013 tavaszi számában jelent meg saját családom sorsán keresztül a Felvidéki kitelepítés igaz történetének bemutatása.

Azok kedvéért, akik esetleg nem olvasták ezt a cikket, a lényeget röviden összefoglalom:
A történet Édesanyám és Édesapám családjáról szól. Mindkét család tősgyökeres komáromi (rév-komáromi) család. 1947-ben kezdődött a hivatalosan csehszlovák-magyar lakosságcsere, melynek az volt a lényege, hogy módosabb magyar családokat a Benesi dekrétum értelmében Magyarországra telepítettek és az így üresen marad házakba pedig Magyarországon élő szlovákok önkéntes alapon költözhettek be. Mivel jóval nagyobb számú magyar telepíttek ki, mint amennyi szlovák Magyarországról „hazaköltözött”, ezért szükség volt Magyarországon további ingatlanok szabaddá tételére is, ahová az áttelepített magyarok beköltözhettek. Ez alapvetően a módosabb sváb polgárokat érintette, akiktől részben minden ellenszolgáltatás nélkül az ingatlanjaikat, földjeiket elkobozták, vagy Németországba kitelepítették.

Ebben a környezetben játszódik az igaz történet, amelyet Édesanyám és Édesapám családjának kitelepítését meséli el. Az első részben addig jutottam az elmesélésben, hogy Édesanyám családját, már 1947-ben kitelepítették. Először a Somogy-megyei Szulok községbe kerültek. A helyiek nagyon barátságosan fogadták őket, de ők a városi életvitelhez voltak szokva, ezért nem érezték magukat igazán jól a faluban. Így anyai Nagyapám kezdeményezte, hogy a család Szulokból költözzön tovább egy másik településre, lehetőség szerint városba. A városban költözés ekkor még nem sikerült, de 1948-ban mégis elköltözhettek Biatorbágyra, amely ebben az időben szintén község volt, azonban Budapesthez való közelsége mégis vonzóvá tette. Édesapám családját 1948-ban közvetlenül szintén Biatorbágyra telepítették. És mint a mesében a két szerelvény, amely a két családot szállította egy időben érkezett meg Biatorbágyra. Amikor megérkeztek, kinyílottak a tehervagonok ajtai és Édesanyám és Édesapám szembe álltak egymással. Eddig jutottam el a történet elmesélésben a cikk első felében.

Amikor meglátták egymást, nagyon megörültek és nem akartak hinni szemüknek. A gondviselőnek mégis szerepe van a dolgok alakulásában… Innentől kezdve már nem engedték el egymás kezét, egészen halálukig. De ne szaladjuk most az időben ennyire előre, az igaz mesét azzal folytatom, hogy mindkét család beköltözött a neki kirendelt házba. Édesapám családja egy gyönyörű, hatalmas házba költözhetett, amely egy helyi sváb lakos tulajdonába volt. Mivel ennek a sváb családnak ugyanabban az utcában egy másik háza is volt, ebből a házból minden ellenszolgáltatás nélkül ki kellett költöznie. A sors furcsa fintora, hogy a családfő hosszú életű volt, ezért nagyon sokáig nap, mint nap láthatta, ahogy az ő házát idegenek bitorolják.

Édesanyámék kisebb, de takaros házat kaptam nem messze Édesapámék házától. Így telt el egy év, de anyai Nagyapám Biatorbágyon sem érezte jól magát, mindenképpen városba szeretett volna költözni. Így Édesanyán családja 1949-ben tovább költözött Mosonmagyaróvárra, amelyben szintén jelentős – a mai napig is – a sváb lakosság részaránya. Édesanyám azonban már nem költözött tovább a családjával, hanem 1949. július 9-én házasságot kötött Édesapámmal és az ifjú pár Biatorbágyon lakott Édesapám családjával együtt a nagy házban. Ez egészen 1955-ig tartott. Közben mind Édesanyám, mind Édesapám Budapestre jártak be dolgozni. Édesapám – a családi hagyományokat folytatva – mintakészítőként dolgozott, Édesanyám pedig adminisztrátor volt.

Azonban folyamatosan bennük motoszkált a gondolat, hogy jó lenne a szülőföldhöz minél közelebb kerülni. 1955-ben az egyik nap Édesapám azzal az örömteli hírrel jött haza, hogy a komáromi Vasöntődébe mintakészítőt keresnek, és ő megpályázta az állást és meg is nyerte. Így Édesapám és Édesanyám Komáromba költözött. Mivel ekkor még nem volt saját otthonuk, ezért albérletben laktak. Később a városban egy telket vásároltak majd elkezdődött a saját családi ház építése, amely 1958-ra el is készült. Nagy volt az öröm, amikor az új házba beköltöztek, amelyet tovább fokozott az én megérkezésem is, 1959. május 1-én.

Nem volt könnyű az élet, mivel sok adósság halmozódott fel a ház felépítése kapcsán, amelyet vissza kellet fizetni. Ráadásul egy keresetből, mert ebben az időben Édesanyám a háztartással és az én nevelésemmel volt elfoglalva. Csak 1969-ban helyezkedett el a helyi rendelőintézetben ismét, ekkor már orvosi asszisztensként, amely képesítést kitüntetéses oklevéllel időközben megszerezte. Egészen nyugdíjba vonulásáig, 1985-ig ebben a munkakörben dolgozott. Közben Édesapám továbbra is a komáromi Vasöntödében végezte munkáját. Azt mondták róla, hogy nagyon jó kezű szakember, amelyet többek között több újítás és magas állami kitüntetés is bizonyított.

Amikortól csak lehetett, már átjártak a Duna másik partjára Révkomáromba, mert hát nekik mégis csak ez volt az igazi szülőföldjük és sok rokon maradt ott a kitelepítés után. Így még arra is volt lehetőségük, hogy újra láthassák a régi szülőházaikat, igaz nem sokáig, mert 70-es évek elején Révkomárom modernizálása során ezeket a házakat mind elbontották, és helyükre 10 emeletes betonrengeteget emeltek. Szerencsére kis gyermekként még én is láthattam ezeket a házakat.

Nehéz, de boldog életük volt, közben én is felcseperedtem, 1983-ban a Nehézipari Műszaki Egyetemen okleveles gépészmérnöki és német-magyar szakfordítói diplomát szereztem. Édesapám 1984-ben szívinfarktust kapott, majd 1987-ben orvosi műhiba miatt vérmérgezésben meghalt.  Ez a tény alapvetően befolyásolta Édesanyám életét és az én életemet is. Közben 1990-ben megnősültem, így kerültem Gödöllőre. Feleségem okleveles agármérnök, ő Gödöllői Agrártudományi Egyetemen végzett, két lánygyermekünk van, mindketten a Premontrei Szent Norbert Gimnáziumba járnak.

Kapcsolatom Komárommal azonban nem szakadt meg, mivel a komáromi házban a kertet a mai napig én művelem és Édesanyámmal a kapcsolatot a 2010-ben bekövetkezett haláláig szorosan tartottam.

Dióhéjban így telt az életünk. S bár szüleim jól érezték magukat az új lakóhelyükön, a kitelepítés borzalmi nem múltak el nyomtalanul. Erre figyelmeztetett bennünket, hogy családunk szétszakadt, és ha a halottainkat fel akarjuk keresni, be kell járnunk érte fél Magyarországot.

Ehhez kapcsolódik a következő történet is: 1997-ben a kitelepítés 50 évfordulójára ünnepséget rendeztek Révkomáromban. A művelődési ház előtti erdős részen parkoltam, majd megnéztük a több mint három órás műsort, amely a szomorú apropó ellenére nagyon felemelő volt. Az ünnepség végeztével szerettünk volna az autónkba beszállni, de annak hűlt helyét találtuk. Azonnal jeleztük ezt a tényt a helyszínen tartózkodó polgármesternek, aki haladéktalanul kihívta a rendőrséget. Végig kellett járnunk az ilyenkor szokásos procedúrát, sajnos azonban az autó mai napig sem került elő. Mivel azonban volt a gépkocsira CASCO biztosítás, így a polgármester úr abban tudott segítségünkre lenni, hogy a nyomozást minél előbb lezárják, így kárigényünket a biztosító felé időben be tudtuk nyújtani.

A kitelepítés egy másik vetülete, hogy a lakosságcsere alapját jelentő Benes dekrétumok még mai napig is érvényben vannak, és így elvileg a kollektív bűnösség a kitelepített magyarokra vonatkoztatva mai napig fennáll. Jó lehetőség lett volna a dekrétumok eltörlésére 2004-ben, amikor többek között Szlovákia, Csehország és Magyarország is csatlakozott az Európai Unióhoz, de dekrétumok eltörlését csatlakozási feltételeként Csehország és Szlovákia részére nem írták elő. Később Csehország bocsánatot kért Németországtól a szudétanémetek kitelepítése miatt, de Magyarország irányába ez a mai napig nem történt meg. Így a kitelepített emberek (és azok leszármazottjai) mai napig is megbélyegzetteknek tekinthetők.

A kitelepítés emberi sorsokat tört kerékbe. Közülük a kitelepítés időpontjában már nagyon sokan idős emberek voltak, akik számára komoly traumát jelentett az új lakókörnyezetbe történő beilleszkedés. Sokaknak erre ment rá az egészsége, is és ideje korán távozniuk kellett a földi életből. A lelki megrázkódtatás mellett anyagi konzekvenciája is volt a kitelepítésnek, amellyel kapcsolatban a mai napig szintén nem történt semmilyen elszámolás.

Természetesen a sok negatívum mellett a kitelepítésnek voltak pozitív következményei is. Ilyennek tekinthető, hogy a kitelepített magyarok Magyarországon, szabadon használhatták anyanyelvüket, megőrizhették kultúrájukat, szokásaikat, és általában is szabadabban élhettek, mintha szülőföldjükön, az akkori Csehszlovákiában kellett volna az életüket folytatni. Ezt a saját családom példáján is tapasztaltam. Például a szülőföldön maradt családok, ha magyar iskolába íratták be a gyermekeiket, nehéz volt karriert csinálni. Akik nyíltan vállalták magyarságukat, azok elnyomásban részesültek. Ennek szomorú példája még napjainkban is fellelhető a kettős államporság kapcsán. Szlovákiában ugyanis olyan törvény van, hogy ha egy szlovák állampolgár felveszi valamelyik másik ország állampolgárságát is, akkor automatikusan elveszti a szlovákot. Így a Szlovákiában élő magyarságnak nagyon megnehezítették dolgát, hogy éljem a lehetőséggel és a szlovák mellé a magyar állampolgárságot is felvegye.
Egyébként is megfigyelhető a szlovák és magyar lakosság asszimilációja, és ennek következtében a magyar lakosság részaránya Szlovákiában egyre fogy.

Végül szeretném összefoglalni, hogy a kitelepítést egy református hitét gyakorló ember hogyan tudta és tudja a mai napig is megélni.

1947-ben a kitelepítés kezdetekor mindenki, akit érintett a kitelepítés, nagy traumaként élte meg, hogy el kell hagynia szülőföldjét, azt a földet, amelyen ősei, akár több száz éve is éltek. És valóban igazságtalan és – véleményem szerint – egyben embertelen is volt a döntés, amelynek a kitelepítés végrehajtása lett a következménye. Az Istenben való hit azonban még az ilyen nehéz, embert próbáló időszakban is átsegítette az embereket. Az erős hit ugyanis az emberben belső nyugalmat, békét teremt, így könnyebb elviselni az olyan borzalmakat is, mint a kitelepítés.

Felfogható volt ez úgy is, mint egy nagy erőpróba, amelyből akár lelkileg megerősödve lehet kikerülni. Ezt a feltételezést látszik igazolni az a tény is, hogy a Felvidékről kitelepített magyarok az új hazájukban szorgalmukkal, tenni akarásukkal hamar kitűntek, amely mind az ország, mind az egyének boldogulásához is hozzájárultak.

A hit gyakorlása ezen felül abban is nagy segítségükre volt, hogy soha ne felejtsék el, hogy honnan jöttek, és hogy merre tartanak. A kitelepítettek nagy része az új hazában is tartotta egymással a kapcsolatot, sokan közülük egymással kötöttek házasságot – ahogy ez a mi családunk esetében volt. Ezen felül, nagyon sokan a kitelepítést követően igyekeztek Magyarországon belül olyan helyre költözni, amely a szülőföldhöz a legközelebb van, így erősítve a visszatérést a gyökerekhez.

Hittel vallom tehát, hogy keresztény és ezen belül a református hit gyakorlása nagy szerepet játszott abban, hogy a kitelepítés nem tudta elérni igazi célját, azaz egy nemzet és ezen belül az egyes emberek emberi méltóságától való megfosztását. Igaz, hogy sok – különösen a kitelepítés időpontjában már idős – ember életét sikerült nagymértékben megkeseríteni. Továbbá ezt a borzalmas tettet – amíg élünk – soha nem lehet elfelejteni. Az ilyen megpróbáltatások azonban – ahogy az általában lenni szokott – inkább megedzették a kitelepítésben érintett emberek jellemét és ezen keresztül hozzájárultak a nemzeti tudat és nemzeti összetartozás megerősödéséhez is. Hatványozottan igaz ez azokra az emberekre, akik erősek tudtak maradni hitükben a vérzivataros időkben is.

Gödöllő, 2013 októbere

Dr. Fekete István