Felvidéki kitelepítés

 

Édesanyám és Édesapám családja is Felvidékről származik. A mai Révkomáromban (Észak-Komáromban) éltek. A családfa kutatás eredménye alapján több mint százötven éve. Szüleim elmondása alapján nagyon szerették ezt a tájat, nagyon szerettek itt élni. Ebben még először az 1920-as évek elején megkötött trianoni békeszerződés sem változtatott. Szlovákok és magyarok békességben éltek egymással. Azt, hogy ez nem sokáig lesz így, az 1930-as évek második felétől kezdődően lehetett érezni.  Konkrétan 1938-tól, amikor második bécsi döntés értelmében a Felvidék visszakerült Magyarországhoz. Pedig nagy volt az öröm a magyarok körében, amikor megérkeztek a magyar csapatok. Aztán a dolgok még sem úgy alakultak, ahogy azt mindenki remélte.

Kitört a második világháború, majd a front Felvidéket és ezen belül Komáromot is elérte. Szüleim elmondása alapján borzalmas napokat éltek át, a gyakori bombázások a lakosságot az óvóhelyekre kényszerítették. És volt a még egy nagyon fontos momentum: Édesanyám, akkor még 16 éves kamaszlányként nem értette, hogy sok zsidó osztálytársát családjával együtt miért kellett elszállítani, számukra akkor még ismeretlen vidékre? Nem értette, hogy mit vétettek ezek a családok, különösen azok a kamaszlányok, akik a politika ügyes-bajos dolgai helyett a tizenévesekre jellemző dolgokkal voltak elfoglalva.

A második világháború lezárását követően mindenki ismét fellélegzett és remélte, hogy a dolgok most már jobbra fordulnak. Egy-két évig ez így is látszott. Majd jött 1947, amikor a felvidéki magyarok soha nem látott megpróbáltatást voltak kénytelek átélni. Ez a híres, hírhedt Benes dekrétumokban foglaltak miatt történt, amelyek többek között a felvidéki magyarságot kollektív bűnösnek bélyegezte meg. Ezzel egyidejűleg elrendelte, hogy a magyarok egy részét át kell telepíteni Magyarországra vagy Csehszlovákia szudétanémet területeire. Ez elsősorban azokat a magyarokat érintette, akik komolyabb ingatlan és ingó vagyonnal rendelkeztek, és úgy nyilatkoztak, hogy ők magyarok. A csehszlovák hatóságok felajánlották azt a lehetőséget is, hogy azok magyarok, aki úgy nyilatkoznak, hogy ők szlovákok, mentesülnek a kitelepítés alól.

Tulajdonképpen ez a kitelepítés három népcsoportot érintett: a Magyarországon élő szlovákokat, akik ha úgy nyilatkoztak, akkor „hazatelepülhettek” Csehszlovákiába. Ezért ezt a kitelepítést hivatalosan magyar-szlovák lakosságcserének nevezték. Továbbá a Magyarországon élő sváb kisebbségre. Köztudott volt, hogy a sváb kisebbség a lakosság módosabb részéhez tartozott a kitartó és szorgos munkavégzésük eredményeként. Ez azt jelentette, hogy nem egy sváb család több lakóingatlannal is rendelkezett.  Ezért az itt élő sváb lakosoktól minden térítés nélkül elvették az egyik ingatlant, esetleg a hozzátartozó földterülettel együtt, és ezeket az ingatlanokat kapták meg a Felvidékről kitelepített magyarok. Sváb lakosok más részét pedig kitelepítették az akkor már létezett Német Demokratikus Köztársaságba. Ugyanez történt a szudétanémetekkel is. Ezért a magyarok azon része, amely a szudétanémet vidékre került, az onnan kitelepített németek házait kaphatták meg.

Édesanyám és Édesapám családjai is azok közé a magyarok közé kerültek, akiket 1947–48-ban telepítettek ki Magyarországra. Gyermekkoromban nekem még lehetőségem volt, hogy megláthassam anyai és apai nagyszüleim házát. Anyai nagyszüleim háza 1947-ben még teljesen újnak volt tekinthető, mivel 1938-ban épült, tehát 1947-ben még csak 9 éves volt. Az akkori határozat szerint a kitelepített családoknak egy napjuk volt arra, hogy a legszükségesebb dolgaikat összepakolják, melynek súlya nem haladhatta meg az 50 kilógrammot. Igazából azt sem tudták, hogy ki, hová kerül. Mai napig is könnybe lábadt a szemem, amikor Édesanyám arról mesélt, hogy az anyai nagyanyám, amikor várták, hogy jöjjön értük a kocsi, amely a vasútra szállította őket, jó gazda módjára még kisöpörte az udvart. Ezt volt az utolsó alkalom, amikor a család még együtt lehetett a saját otthonában. Majd ezt követően jött értük a teherautó, kivitte őket az állomásra és bepakolták a holmijukat a tehervagonokba. Az éjszakát már a vagonokban töltötték, igazából azt sem tudták, hogy hova viszik őket.

Végül Édesanyám családját Somogy megyébe, Szulok községbe vitték. Ez is egy olyan község volt Magyarországon, ahol sok sváb lakos élt. Az egyik ilyen sváb lakos házát és földjét kapta meg Édesanyámék családja. Ez egy szép nagy ház volt, egyszer az 1990-es évek elején nekem is volt szerencsém látni ezt a házat. A tősgyökeres lakosok is nagyon barátságosak voltak az újonnan érkezőkkel. Nagyapám azonban, aki városi élethez szokott nyomdász lévén, nem igazán tudott mit kezdeni a falusi életvitellel, nem érezte ott jól magát. Pedig még az a furcsa helyezet is előfordult, hogy az a sváb ember, akinek a házába beköltöztek, és akinek földjét művelésre megkapták, felajánlotta, hogy a saját földjét(!) bérbe veszi és műveli, a gazdálkodásból eredő hasznon pedig megosztoznak.

Nemcsak Nagyapám nem érezte, ott jól magát, hanem Édesanyán sem. Hiányoztak a barátok, ismerősök, az osztálytársak, és számára a későbbi Édesapám is, aki a kitelepítés előtt már udvarolt Édesanyámnak, de a kitelepítés ezt a kapcsolatot is megszakította.  Ez azért is történhetett meg így, mivel Édesapám családját, csak 1948-ban telepítették ki.

Édesapám sem akart belenyugodni abba, hogy a kapcsolat Édesanyámmal hirtelen megszakadt. Ezért elhatározta, hogy átúszva a Dunát, Magyarországra szökik, és valahogy meg próbálja megkeresni Édesanyámat. Az elhatározást tett is követte, és Édesapám tényleg átúszta Édesanyámért a Dunát. Csak amikor partot ért, akkor történt számára egy nem várt esemény, nevezetesen, hogy a parton már a határőrök várták, és természetesen kérdőre vonták, hogy úti okmányok nélkül, hogy került Magyarországra. Mivel akkor Édesapám még fiatalkorú volt, ezért megúszta ezt a kalandot azzal, hogy visszatoloncolták Csehszlovákiára, megkérve a szüleit, hogy ezen túl jobban vigyázzanak rá, nehogy ez az eset újra megismétlődhessen.

Anyai Nagyapám időközben elhatározta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy Szulokról telepítsék tovább a családját egy városba, ahol sokkal inkább a korábban megszokott életvitel szerint folytathatják életüket.  Hosszas ügyintézést követően városba ugyan nem sikerült elköltözni, de a magyar hatóságok felajánlottak egy házat Biatorbágyon, amely szintén község, de Budapesthez való közelsége miatt mindenképp vonzóbbnak tűnt, mint Szulok.

Így 1948 tavaszán a család ismét útra kelt, ezúttal már tudták hová, Biatorbágyra. Amikor megérkeztek Biatorbágyra és kinyitották a vagonajtót, egy teljesen váratlan eseményt történt. A másik vágányon ált egy magyar áttelepülőkkel megrakott szerelvény. Ezen a szerelvényen utazott Édesapám családja is, akit 1948-ban közvetlenül Biatorbágyra telepítettek ki. És mint a mesében, Édesanyám és Édesapám meglátták egymást. Innentől kezdve nagy fordulatot vett az életük, ezt azonban majd a cikk második részében mesélem el.

Ebben a cikkben célom – saját családom példáján – annak bemutatása, hogy az ostoba nagy politika hibás döntéseivel hogyan tudta nagyon sok család életét tönkre tenni. S bár a kitelepítés óta több mint 60 év telt el, ennek hatásai még napjainkban sem múltak el. A cikk második részében családom történetének bemutatásán túl, kísérletet teszek – természetesen nem tudományos igénnyel – a kitelepítéssel kapcsolatos, talán a mai napig is érvényes általános következtetések levonására, és arra is szeretnék kitérni, hogy református hitünk gyakorlása hogyan támogathat bennünket ilyen nagy megrázkódtatás feldolgozásában. 

Dr. Fekete István