A 450 éves Heidelbergi Káté

Találkozásom a Heidelbergi Kátéval közel ötven évvel ezelőtt történt, amikor elérkezett a konfirmáció ideje. Ma is emlékszem a kisméretű, keményfedelű szerény füzetkére, amit csak nagy túlzással lehetne könyvnek nevezni. A fordítója Tavaszy Sándor, a nagyhírű kolozsvári professzor.

Mint gyermek-istentiszteletre szorgalmasan járó kisgyerek és kamasz, már sok bibliai történetet tudtam, de amint a kátéval való ismerkedésre és annak tanulására került sor, az addig tudottak, nem hogy letisztultak volna, inkább összezavarodtak bennem. Mindjárt az elején a nyelvezete, az érthetetlen és különös szavak, fogalmak zavarták meg kamasz fejemet. Amikről olvastam, azok nagy részével a mindennapokban nem is találkoztam. Tudtam vagy csak tudni véltem mi a bűn, láttam ár halottat, talán még a megbocsátásról is volt fogalmam, hiszen naponta kaptam belőle ízelítőt szüleim megbocsátó szeretete révén. De az, hogy mi a feltámadás, mi az üdvösség, vagy mit jelent és hogyan gondolható el az „Isten országa” vagy a pokolnak nevezett ismeretlen „hely”, arról fogalmam sem volt.

Legalább annyira szegték tanulási kedvemet a káté felmondásával, a konfirmációi vizsgával kapcsolatosan terjesztett rémhírek is. A 129 kérdésre adott felelet megtanulása és felmondása jelentette a presbiterek előtti vizsgát, amire mindig a konfirmációi ünnepi istentiszteletet megelőző szombaton került sor.

A tiszteletes úrnak – néhai Gudor Lajos – egyéni vizsgamódszere volt. A presbiterek előtti elővizsga során tudtuk meg, hogy másnap, a gyülekezeti nyilvános vizsga során – de még a fogadalomtétel előtt – mit fog kérdezni. Ugyanis mindenkitől azt a néhány kérdést kérdezte másnap, amit előző délután a presbiterek előtt is kérdezett. Ebből tudtuk meg, hogy melyek azok a kérdések, amiket még a ránk jövő éjszaka alatt tanulni kellett és lehetett. A remek pedagógiai módszer lényege és célja valószínű nem is a töménytelen ismeret megszerzése volt, hanem a megszégyenülés elkerülése, és sikerélményhez juttatása annak a kiskamasznak, akik mi voltunk. Amire – emlékeim szerint – mindegyikünk görcsösem áhítozott.

Akkor megtanultam és tudtam mind a 129 kérdésre a pontos és szabatos választ. Később, 5-6 év múltán, amikor már teológus voltam, derült ki, hogy a válaszok nagy részét elfelejtettem. Újra kellett tanulnom a veretes, skolasztikusan bonyolult mondatokat – igaz ekkor már többet értettem a különös mondatokból.

Lelkészként se tanultam meg betű szerint a válaszokat, valahogy mindig száraznak, körmönfontnak, idegennek és távolinak éreztem ezeket a Heidelbergben több száz éve latinul és németül fogant mondatok. Ezért lett lelkészi gyakorlatommá, hogy egy éven keresztül részletesen, a történelmi összefüggések felvázolásával magyaráztam a kátét, és minden konfirmandusnak kiosztottam néhány kérdést, és azok felmondása jelentette a presbiterek előtti vizsgát. Célom ezzel az volt, hogy mindenekelőtt sikerélmény legyen a vizsga és a fogadalomtétel, ugyanakkor valami maradjon is abból, amit a történelmi környezetbe ágyazott magyarázatok során hallott és megértett. Mert a magyarázatokból is kérdések születtek, melyek átfogták a keresztyénség egészét, benne a magyar és református keresztyénségünk történetét is.

Általános és szomorú tapasztalat a „kikonfirmálásnak” nevezett jelenség. Azt szoktuk érteni ezen, hogy a konfirmálással – sajnos – némely ifjú kapcsolata végleg megszakad a gyülekezettel, még mielőtt az igazán kialakult volna.  Mi lehet ennek az oka? – hangzik gyakran a kérdés. A magyarázatát abban az egyre szélesebb körben terjedő gyakorlatban vélem megtalálni, mely gyakorlat a megvallott hitet, a megtérésről szóló beszámolót, az ifjú számára semmit sem jelentő kegyességet, és az ehhez hasonló fundamentalista elvárásokat követeli meg a konfirmáció során. Az elvárás életidegen volta, abszurditása, és nem egyszer megszégyenítő agresszivitása egyszerűen taszítja a kérdezni sem merő, és a benne felmerülő „miért?”-re választ nem találó ifjakat. De van olyan is, amikor mindez már előfeltétele konfirmációi előkészítésen való részvételnek.

A Heidelbergi Káté 450. évfordulója kapcsán arra gondoltam: röviden leírom mindazt, amit a konfirmációval, egyáltalán a hitvallással, annak taníthatóságával és szükségességével kapcsolatosan gondolok. Így született meg ez az írás, amit a kedves Olvasónak szeretnék ajánlani.

1.

Egyáltalán – hogyan születik, milyen meggyőződések, külső és belső erők szülik/teremtik, alakítják a mindenkori hitvallásokat?

A történelem tanúsága szerint általában akkor született valamilyen közösségi hitvallás, konfesszió, latin nevén credo, amikor „külső” veszedelem vagy kényszer fenyegette a közösséget. A hitvallás a vérségi, társadalmi, vallási vagy szellemi közösség valóságos kötőanyaga volt. Már az antikvitásban felismerték, hogyan lehet a kultuszokat, a vallásokat politikai célok szolgálatába állítani, miként lehet eszköze a hatalomnak a hitvallás. A hitvallásnak ezt az elsődleges és alapvető funkción túli lehetőségét használta fel I. Constantinus bizánci császár akkor, amikor 325-ben összehívta a kis-ázsiai Niceába az első ún. egyetemes vagy más szóval ökumenikus zsinatot.  

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a negyedik század során a császári hatalom felismerte a vallásban rejlő uralmi lehetőségeket, és a Diocletianus korában tetőző keresztyénüldözést feladva, 313-ban I. Constantinus és Licinius türelmi rendeletet adtak ki Mediolanumban (Milánói Ediktum), mellyel megszüntették a keresztyének üldözését és engedélyezték a keresztyén vallás gyakorlását, valamint kiengedték a börtönökből a hitük miatt fogva tartottakat, és visszaadták elkobzott javaikat. A keresztyének egyenjogúsítása gyorsan felszínre hozta az eltérő irányzatok konfliktusait, az indulatokat pedig, az államhatalom megszilárdítására törekvő Constantinus, az első egyetemes zsinat összehívásával próbálta lecsillapítani és a maga politikai érdekinek szolgálatába állítani.

A zsinatot nem a hit megvallásának belső, lelki igénye, kényszere hívta össze, hanem a „pogány” császár jól meggondolt politikai érdeke. A zsinat elsődleges és döntő célja egy olyan eszmerendszer megalkotása volt, amely hathatósan szolgálhatja a császárság uralmi politikáját. Formálisan vallási és szervezeti kérdéssel foglalkozott, melyek között a legfontosabb válaszra váró kérdés: Kicsoda Jézus? Arius és követői úgy vélték, hogy Jézus a legtökéletesebb teremtmény, de emberi lény, tehát nem Isten. Az ariánusokkal (Arius nevéből) szemben álltak Athanasius és követői, akik elutasították Jézus emberi természetét és az Atyához hasonlóan örökéletűnek, az isteni főséggel egylényegűnek tekintették őt. A tettlegességig fajuló hitviták során hiába próbáltak közvetíteni a Jézus „hasonló lényegűségét” (homoiusziosz) hirdető középutas püspökök, a vita szakadással, Athanasius és társainak győzelmével zárult. E döntés értelmében szövegezték meg a 325 júniusában kihirdetett niceai hitvallást, amit – a 381-es konstantinápolyi zsinaton elfogadott kiegészítésével együtt – valamennyi mai keresztyén egyház elfogad.

Bibliás hitünk alapját jelentő szentírási szövegek egyetlen sora sem ír arról, hogy közös és kötelező érvényű hitvallásnak kell lenni. Sőt, Jézus a hegyi beszédben elhangzott „ti pedig így imádkozzatok” felszólítás is csak mintát ad arra, miről is szólhat az imádság.

2.

A reformáció bizonytalan kimenetelű háborús küzdelmei között külső és belső kényszer, illetve veszély (Róma és az európai uralmi érdekek) alatt született a Heidelbergi Káté magán hordozza a kor háborús hangulatát és az egymásnak feszülő indulatok jegyeit.

A Heidelbergi Káté története, mint neve is mutatja, a pfalzi fejedelemség székvárosához, Heidelberghez kapcsolódik az ottani híres egyetem révén. A phalzi reformáció Ottó Henrik fejedelem idejében bontakozott ki, amely mindenekelőtt a lelkipásztoroknak írt elő szigorú követelményeket. Többek között előírták, hogy csak a nép nyelvén és a Biblia alapján prédikálhatnak. A gyermekek vallásra történő oktatása mind a templomban mind az iskolában kötelező volt. Az ifjakat a Luther és Melanchton által kérdés-felelet formájában írt ún. katekizmusok alapján kellett oktatni. A templomokból eltávolították a képeket, és az embereknek csak Istenhez volt szabad imádkozni. Előírták, hogy az úrvacsorát úgy osszák ki a gyülekezetnek, ahogy azt Jézus az utolsó vacsorán meghagyta. Nem a papok, s nem a gyülekezet tagjai „áldoznak”, hanem az úrvacsorát azért kell venni, mert Krisztus feláldozta magát érettünk.

A reformációs mozgalom kezdetén, így Ottó Henrik alatt is a lelkipásztorok többféle istentiszteleti rendtartást követtek, különböző kátékat és hitvallásokat használtak, s az úrvacsorát is eltérően magyarázták. Ez sok vitára adott okot, kiéleződtek az egyházi ellentétek és napirenden voltak a teológiai viták.

III. (Kegyes) Frigyes trónra lépésének esztendejében – 1559-ben – javában dúlt az úrvacsoravita, ami a helvét (svájci, azaz református) irányzat phalzi jelenlétét és növekvő befolyását jelezte. A fejedelem legfőbb feladatának azt tekintette, hogy országában egységessé tegye a reformációt.

A művelt és bölcs Frigyes olyan tankönyv bevezetésével gondolta megvalósítani az egységet, amelyből a gyermekek is tanulhatják a vallást, amelyre mint egy hitvallásra a lelkipásztorokat is fel lehet esketni, de amelyből minden hívő ember megtanulhatja a mindennapos vallási vitákban használható helyes (azaz bibliai) választ. Ebben a munkában buzgó és tudós lelkipásztorokra, teológiai tanárokra támaszkodott. Munkatársai között voltak híres teológiai professzorok, vezető lelkipásztorok, udvari tanácsosok és humanista műveltségű írástudók. Terve a Szentírásra támaszkodó hitvallás, és egy azt tükröző egyházi rendtartás megszerkesztése volt.

Frigyesnek és munkatársainak a tervvel az volt az elsődleges szándéka, hogy a pfalzi gyülekezetek belső rendjét megerősítsék. Az erre irányuló munkát 1562 folyamán egy katekizmus-bizottság végezte. A bizottsági munka eredményes volt, mert év végére elkészült a káté.

1563. január 11-17-ére zsinatot hívtak össze, amelynek a fejedelmen és egyházi tanácsosain kívül kilenc szuperintendens (felügyelő) és néhány lelkipásztor volt a tagja. Ezen a zsinaton fogadják el a bizottság által összeállított kátét. Annak szövegét és tartalmát Olevianus mint teológiai ügyekben illetékes tanácsos, ismertette. A zsinat tagjai – két lutheránus esperes kivételével – változtatás nélkül jóváhagyták azt, majd január 18-án a tagok aláírásukkal hitelesítették a jóváhagyást. A fejedelem január 19-én keltezte a kátéhoz írt előszót, s ezt a napot szokták a káté „születésnapjának" tartani. A „Katekizmus, avagy keresztyéni tanítás, ahogyan az a pfalzi választófejedelemség templomaiban és iskoláiban gyakorlatban van" példányait a fejedelem megküldte minden szuperintendensnek, lelkésznek és iskolamesternek, és elrendelte annak istentiszteleti bevezetését. Még 1563-ban összesen három kiadásra került sor.

A Heidelbergi Káté a korabeli Magyarországra egy lutheránus-kálvinista vita kapcsán került, amit előbb a helvét irányzat hitvallásaként elfogadtak, majd 1577 Huszár Dávid pápai lelkipásztor magyarra fordított. A szatmárnémeti nemzeti zsinat 1646-ban kánonilag kimondta, hogy a Heidelbergi Kátét mindenhol tanítani kell.  1648-ban I. Rákóczi György gyulafehérvári nyomdájában román nyelven is kiadatta, ezzel próbált – a misszió jegyében – protestáns román alattvalókat gyűjteni.

A külhonból hozott hitvallás magyar reformátusok közötti sikerét, elfogadottságát és népszerűségét legjobban a 18. század második felében ellene folytattak eszeveszett hadjárat jelezi. A hitvallás elleni harcot Mária Terézia és II. József uralkodásának ideje alatt a jezsuiták indították annak 30., 57. és 80. kérdései miatt. A jezsuiták ezeket a kérdéseket a római katolikus egyház elleni lázításnak tekintették, megtiltva a káté tanítását és egymásután három rendeletben döntöttek annak elkobzásáról és megsemmisítéséről, illetve megtiltották annak újabb kiadását.

3.

A korabeli magyar reformátusság hitvallásává lett Heidelbergi Káté fontos szerepet játszott előbb az anyanyelv, a vallási/felekezeti öntudat, majd a nemzeti identitás kialakításában, elterjesztésében és megszilárdulásában. A politikával mélyen átitatott rekatolizációs mozgalmak, a felvilágosodás eszméinek hazai megjelenése, valamint a teológiában teret nyerő racionalizmus fokozatosan háttérbe szorították a kátét, és ezzel hosszú időre megpecsételődött a sorsa. A politikai kiegyezést követően alább hagyott a vallási szembeállás is, ami kedvezett a felekezeti életnek.

A 17. században megjelenő protestáns ortodoxiát meghaladó racionalizmus és szabadelvűség tovább tépázta a káté nimbuszát, majd a politikai és társadalmi változásokkal mindaz, ami ellen a káté harcot hirdetett, lassan elveszítette jelentőségét vagy megszűnt. De mögüle kihátráltak azok a támogató erők is, amelyek elég korán felismerték, hogy vajmi kevés haszonnal jár, ha mint egykor III. Frigyes, a hitvallás pártjára állnak. Politikai pártfogóit is részben elveszítve, dicsőségében megtépázva, megfogyatkozva magára maradt a magyar kálvinizmus harcos hitvallásával. Helyzetét nehezítette az egyház megújulásra való képtelensége, és az a görcsös ragaszkodás, amellyel a 19. és 20. század fordulójára már időszerűtlenné és avíttá vált örökséghez kötötte az egyházat.

A 20. század elején még félfeudális viszonyok között élő magyar reformátusságot is elérik az ún. „ébredési mozgalmak”, amelyek a tehetetlenségtől gyötört vallási életet megpróbálták felrázni, bensőségessé tenni, amelyben a káté merev és harcos dogmatizmusa nehezem talált helyet magának.

A népi vallásosság nehezen tudta személyessé tenni, megemészteni a káté sajátosan középkori és nehézkes szövegét, annak mondandóját. Egyre szükségesebbé vált a káté szövegének szakszerű magyarázata, ami komoly feladat elé állította a lelkészeket.

4.

Közismert, hogy minden hitvallás, így a Heidelbergi Káté is, azzal a szándékkal íródott, hogy eszköz legyen a keresztyénség által hirdetett hit (paradox módon) tanításának nehéz munkája során. Ezzel kapcsolatosan a legnagyobb problémát az jelentette és jelenti ma is, hogy miként tanítható, miként adható át úgy a középkori szövegben megfogalmazott ember- és istenkép, hogy az érthető legyen egy 20. vagy 21. századi ifjú számára is. A kátémagyarázat is a fordítással kezdődött. Csakhogy a káté eredeti középkori szövege a fordításokkal nem változhatott, hanem minden maradt abban a rég meghaladott középkori logikai struktúrában, amely idegen volt mind a bibliai szövegek által sugallt ember- és istenképtől, mind a későbbi kálvinizmus szabadabb és nyitottabb szellemétől. Arra gondolok, hogy a Heidelbergi Káté „világképe”, benne Isten és ember viszonya merőben a középkori skolasztikus filozófiák és teológiák eszmevilágát tükrözi. Ennek lényege az ún. deduktív szintetikus logikai rendszer, mely abból a „hitből” indul ki, hogy a végtelen hatalmú és mindentudó Isten mint objektív létező valóság megismerhető, és ebből a spekulatív állításból egy mindenkire vonatkozó és kötelező  érvényű normarendszer fogalmazható meg. Ezzel szemben már a középkor jeles gondolkodói is felismerték azt az ősi igazságot, amit egyébként maga Kálvin is érint az Institutio bevezetőjében, hogy az Istenről való emberi gondolkodás módszere az előbbinek éppen a fordítottja, azaz: induktív analitikus. Az induktív analitikus gondolkodás logikai sémája szerint az ember csak az adott/teremtett világot ismerheti meg, de mindenekelőtt önmagát kell megismernie. A személy, önmaga és világa megismeréséből kiindulva, többé-kevésbé általános, és valamilyen mértékben igaz állításokat vonhat le. Ugyanis az ember egyik legfontosabb kérdése volt minden korban az, amit 8. zsoltár Istenhez fordulva kérdez, nevezetesen: „Micsoda az ember?”

Egy triviális példával szeretném megvilágítani a fentiekben írtakat. Mindenki számára kézenfekvő tapasztalat, hogy az ember nem képes egyszer s mindenkorra jóllakni. Ebből az a következtetés adódik, hogy egyetlen ember sem nélkülözheti a fizikai létezést biztosító táplálkozást, mely tény független attól, hogy mikor és milyen környezetben él, de független kultúrájától, vallási hagyományaitól is. Ez egyetemes biológiai törvényszerűség.

Jézus többször beszél példázatosan az „életnek kenyeréről”, az éhségről és szomjúságról, mint amik valóságos és egyetemes érvényű megtapasztalások. A példázatos beszéd „megemeli” a történet cselekményében lévő eseményeket, valamint a képanyagot, és a fizikai testtől elvonatkoztatva egy szelleminek mondható szintre helyezi át szimbólummá alakítva azokat. Jelentése: amint kenyérre mindenkinek szüksége van, úgy van szüksége minden létezőnek (embernek) a szellemi értelemben vett kenyérre is. Az abszolút, azaz Isten nem a szimbólummal ragadható meg, hanem a szimbólumban. Egy példával hadd próbáljam megvilágosítani az előbbit. Az eget nem láthatjuk, de ha feltekintünk az égre és mégis látunk ott valamit, egy felhőt, az csak azt bizonyítja, hogy amit látunk, az éppen nem az ég. Ezért mondhatjuk azt, hogy a látható felhők a láthatatlan ég szimbólumai. Ez a köznapi és általános tapasztalat teljes mértékben érintetlenül hagyta és hagyja az egyházi keretekben kibontakozó teológiai gondolkodást, ami azt eredményezte, hogy egyre jobban elidegenedett tárgyától – az emberi egzisztenciától.

Az induktív analitikus módszer azt jelenti, hogy ezekből a közös egzisztenciális alapokból kell és lehet kiindulni ahhoz, hogy valamit mondani tudjunk – nem is a vágyott Istenről –, hanem arról a belső késztetésről, ami mindenáron keresi a létezés általános és a maga személyes létének értelmét. A szentnek mondott bibliai szövegek jó része erről az „értelemkereséséről” szólnak egy régvolt kor, rég élt embere nyelvén. Sokáig ezt a megszemélyesített értelmet, logoszt, a világon kívül keresték, és csak nagyon lassan és nehezen jött rá az ember, hogy önmagában keresse létezésének értelmét, okát és célját – magát Istent. Jézus minden megszólalása erről a felismerhető belső és valóságos értelemről beszél.

A Heidelbergi Káté szellemi horizontja megpróbált elszakadni ettől a középkori deduktív szintetikus gondolkodási sémától, aminek legszebb, de ugyanakkor erőtlen bizonyítéka az első kérdésre adott válasz. Sajnos a káté egésze megrekedt a középkori egyházi gondolkodás keretei között, mely során még jobban megerősítette a már ismert dogmák kizárólagosságát. A középkori egyház (értsd: Rómától) szigorú ellenőrzése alól szabadult tudományos/filozófiai gondolkodásnak köszönhetően, de már a káté első, 1563-as megjelenést követően terjedt el szélesebb körben az ún. induktív analitikus gondolkodás. Ez mindenekelőtt Kálvin szellemi örökségét tovább vivő, a középkori teológiai gondolkodástól egyre távolodó, a természettudományokat és a szabad bölcseletet pártoló „kálvinistáknak” volt köszönhető.

Református teológiai gondolkodásunk sem tett sokat azért, hogy az igazi kálvinizmus szellemi (filozófiai és teológiai értelemben egyaránt) öröksége magyar földön meghonosodjék. Ez vezetett oda, hogy egyre inkább idegenebb és érthetetlenebb lett a káté szellemisége, gondolkodásmódja, ember- és istenképe. Az a furcsa helyzet alakult ki a 20. századra, hogy az az egyház, amellyel szemben a vallásháborúk hevében a káté a maga hitbéli álláspontját egykor megfogalmazta, az már nem létezik. Egy rég a megújulás (főleg társadalmi, szociális, stb.) útjára kényszerült, és középkori szellemi terheitől részben megszabadult, vagy azokat nem hangsúlyozó katolicizmussal hadakozik a hitvallás még mindig. Csoda-e, ha a mai ifjúság és az információ előtt egyre nyitottabb egyházi-gyülekezeti közösségek számára már nem érthető a hitvallás harcissága, akkor, amikor a mindennapok tapasztalatai alapján látja azt, hogy hova vezet a Krisztusát veszetett kizárólagosság és fanatizmus.

A meg nem értett és a helyén nem kezelt káténak volt köszönhető, hogy számos „magán hitvallás” született. A jelenség önmagában nem elítélendő, sőt, egyenesen dicsérendő is lehet, amennyiben valóban a krisztusi önismeret „keskeny útját” hirdeti szavaival és szellemiségével. De számos „magán hitvallás” nem hogy közelítené a „keskeny út” emberének krisztusi eszményét, hanem attól óriási léptekkel távolodik, és téveszméikből egy önmagába zárkózott illuzórikus világot épít maga köré.

5.

A káté első megjelenésének 450. élvfordulóján fel kell tennünk magunknak a kérdést: Valóban hitvallásra vágyik a mai ember? Ez az egyetlen, ami hiányzik, ami nélkülözhetetlen a naponta megélendő hitéhez, kereszténységéhez? Meggyőződéssel vallom, hogy nem a hitvallás az, ami hiányozik, hanem inkább attól szenved, hogy mérhetetlen szellemi-lelki szomjúságát és éhségét akarata ellenére és oly módon akarják csillapítani, amit ő nem akar, ami csak nagyobb ürességet, megaláztatást és félelmet szül nyugtalan lelkében. Végre hinni szeretné, hogy amire Teremtője azt mondta, hogy „minden, íme igen jó” (Gen 1,31), és hogy „Isten országa tibennetek van”, (Lk 17,21) az valóban úgy van, és hogy ettől a bizonyosságtól senki semmilyen indokkal vagy fenyegetéssel se próbálja megfosztani őt.

Őszintén megvallom: számomra minden hitvallás bizonyos értelemben fal, korlát, menedék, bástya és lőrés, szellemi bezárkózás, a világnak mint egésznek elutasítása, kirekesztés, önként vállalt rabság, szabadságom korlátozása, gettó – tehát minden, ami az embert a másiktól elválasztja egy vágyott és képzelt instancia nevében. Pedig ahhoz, hogy a végső instanciának hívott Istent megszólíthassuk, ahhoz az kell, hogy ki tudjuk mondani előbb a belső kapcsolatot, intimitást jelentő alapszó második tagját – a „Te”-t. E nélkül az „Én – Te” alapszó „Én”-je nem is jöhet létre, aminek létrejötte az önismeret „keskeny útjának” első próbája és mérföldköve. Ha hitvallásokkal körülbástyázzuk magunkat, akkor a „Te” csak azok felé irányul és hangzik, akik ugyanazon korlátozott és kirekesztő „Én”-nel rendelkeznek, ami eleve torzítja az „Én – Te” viszonyt kifejező alapszót. Ha nem feltétlen a „Te” kimondása, akkor Istent sem tudjuk „Te”-ként megszólítani. Mert Isten a végső „Te”, akiben minden „Én” megtalálható. Istenhez, az örök „Te”-hez való egzisztenciális kötöttségünk abban is megnyilvánul, hogy mindig előbb mondjuk ki az „Én – Te” alapszó „Te”-jét, mint „Én”-jét. Ferdinand Ebner és Martin Buber szerint az ember mindig egy „Te”-re irányul, amit egyértelműen bizonyít minden fejlődéslélektan és gyermeklélektan ama megfigyelése, hogy a kisgyermek előbb a személytelen „Ő”-t, majd a személyes „Te”-t mondja ki, mint hogy megszólítaná az „Én”-t. A 3-4 éves kisgyerek magáról még egyes szám harmadik személyben (ő) beszél, majd lassan az „Ő”-ből „Te” lesz, és csak ezt követően fordul önmagához mint „Én”-hez. E mögött az a lélektani folyamat áll, mely szerint a beszélő a tudattalan szintjén úgy szól, mintha a beszélő és az, akihez beszél, azonosak lennének. Ez a szellemi tudattalanban rejlő azonosság- vagy egységtudat minden emberben jelen van. Ennek az egységtudatnak a gyökerét jelentő közös alapot nevezzük „Te”-nek, végső soron Istennek.

A fentiek alapján talán könnyen belátható, hogy az ember lelki fejlődése, fejlődéslélektana tekintetében a szorosan vett közösségi/felekezeti hitvallás nem előny, hanem egyenesen hátrány a szellemi – krisztusi – személy megszületésében. Ezzel persze nem a „másságot”, a felekezethez kötöttséget kárhoztatom, hanem annak kirekesztő jellegét nem tartom szerencsésnek.

A hitvallások mindig felekezetek határait vonják meg. Nem csak meghatároznak egy közösséget, de el is választanak közösségeket, sőt családokon belül is határokat jelölnek ki. A vallásos lelkesedés vagy buzgóság és a megrögzött felekezetiesség, gyakran kerülnek egymással szembe. Minden vallásos buzgóság a kezdetkor gyakran hajlik arra, hogy elszakadjon a hagyományok adta formáktól, a felekezeti tradícióktól, és elmosódjon valami parttalanban, és csak későn ismeri föl, hogy a százados hagyományokkal átitatott felekezeti folyómederre van szüksége. A formátlanság helyett – formát keres és teremt magának. A dinamikusból, az élettel teliből statikus struktúra alakul ki merev tanrendszerrel. Mert ha a vallás felekezetté alakul – megmerevedik. Az erős felekezeti tradíciót pedig gyakran fenyegeti az előbbivel ellentétes veszély, nevezetesen, hogy nem járja át a benne élők egzisztencialitása: megmerevedik, kiüresedik.

Hiszek a formális hitvallás nélküli konfirmációban, (a latin confirmare szó jelentése: megerősítés, visszaigazolás) megerősítésben, megerősödésben, abban a szellemi növekedésben, amelynek nem a hitvallás, hanem a szellemi önismeret, a létezés értelmére vonatkozó kérdések jelentik az alapját. Amikor és ahol a felekezeti tradíció nem akadály, hanem egy a sok meder, sok forma és út között, melyek az egyetlen célhoz vezetnek. Ezt nevezik vallási toleranciának. Ennek alapja a szilárd hit, szemben a merev hittel. Az előbbi toleránssá, ez utóbbi fanatikussá tesz. A merev hit dogmákba, megkövült tradíciókba kapaszkodik, a szilárd hit „kezei” szabadok, bármikor odanyújthatja másoknak.

A Heidelbergi Káté helyes felismerése, miszerint „minden javunkra van” (1. kérdés és felelet) azt is jelentheti, hogy javunkat szolgálhatja, ha egy elavult, korszerűtlenné és megmerevedetté lett kátét sutba dobunk, félre teszünk, ha már alkalmatlan arra, hogy szellemi mankó és támasz legyen azon az úton, amelyen „azzá leszünk, akik vagyunk”. Mert az ember soha nem egyszerűen „van”, hanem mindig csak „lesz”, vagyis életünk megvalósítandó feladat: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”. (Máté 5,48) Mert életünk értelme maga a mindig folyásban lévő „élet”; más szavakkal: életünk nem egyszerűen adottság, nem önmagában lévő mozdulatlan faktum, tényszerűség, hanem megvalósítandó feladat, fakultatívum.

Dr. Nagy Károly