Misszió, térítés – és ami mögötte van

 

Sokunk számára ismerősen csengenek a címbéli – misszió, térítés – szavak, melyek köznapi, vallásos jelentését vélhetően ismerjük is. De sokan vannak olyanok, és talán ők vannak többen, akik a fenti szavak hallatán, jobb esetben, csak legyintenek, vagy méltatlankodásukat és ellenérzésüket fejezik ki mindazzal kapcsolatosan, amit e szavak kapcsán megtapasztaltak.

 

Németh László írja 1954-ben A vallási türelemről című tanulmányában a következőket: „ A térítés módja is változik a századokkal s a tolakvó szektások, akik régi térítőket majmolnak, ma inkább madárijesztői a hitnek, akik csak magukhoz illő hóbortosokat nyerhetnek meg. Az igazi térítő inkább rejti hitét, titkon szívja, mint mécsből az olajat s akkor vallja meg, amikor az, aki ismeri, felfigyel benne, tetteiben valami halk rendező elvre, amely rejtélyessé és kívánatossá teszi az életét: ’Igenis én hiszek’. A vallás felé néző ember azonban száz hibbantat talál, míg egy ilyen életével világító lelket. S csoda-e ha nem akar átmenni az iga alatt, amelyet hangos „hiszed?”-jeikkel („mert én hiszem”) ezek állítanak ép esze elé.”

 

Az alábbiakban a misszió (a latin missio, -onis főnévből származik, jelentése küldetés, megbízás, feladat, rendelés) és az azzal többé-kevésbé rokontartalmú térítés fogalmak mögé szeretnénk bepillantani. Mit jelent a hit vonatkozásában a misszió, illetve a térítés. Mi húzódik meg a misszió és térítés szavak mélyén, ami az, ami olyan óriási erőt kölcsönöz a misszióban és térítésben részt vevőknek? Több-e a misszió és a térítés annál, mint amit e szavak jelentenek, illetve, amit e fogalmak kifejeznek?  Miért van az, hogy vannak erősen missziós elkötelezettségű vallások, felekezetek, és vannak vallási közösségek, amelyek a missziót, a térítést nem gyakorolják, nem erőszakolják, hanem szemérmesen beszélnek hitükről akkor, ha valaki rákérdez, hogy mit, miért tesznek úgy, ahogy tesznek.

 

A misszió az egyházi szóhasználatban azt a térítési tevékenységet jelenti, mely során a térítő a maga keresztyén hitét, meggyőződését, világról alkotott képét akarja másokkal elfogadtatni, és ez által az egyház mint intézmény számára megnyerni a megtérőt.

 

A „hit madárijesztőinek” nevezett „hibbant” térítők ma is jelen vannak. Jelenlétük nem kor- és nem divatfüggő. Ott vannak a nyomorban és nélkülözésben élők között, azonnali megoldást kínálva a bajokra, de ott vannak a virágzó és gazdagodó társadalmakban is, ahol a megszerzett és felhalmozott javak miatt kárhoztatják és pokollal/kárhozattal fenyegetik a rájuk ügyet sem vető gazdagokat, így próbálva híveket toborozni. A hitetés és megfélemlítés eszközeivel kínált megoldásból a többség nem kér, bár cserébe – úgy tűnik – nem is kell sokat fizetni, mindössze be kell állni az „üdvözültek seregébe”, és feltétel nélkül el kell fogadni tanaikat. Nem csoda, hogy sem a nélkülöző szegény, sem a bővelkedő gazdag nem kér az útszélen kínált üdvösségből. A magyarázat – Schleiermacher óta – talán közismert és egyszerű: a vallás nem más, mint „érzék és íz a végtelenre”, és nem nélkülözés és nem vagyon függvénye.

 

Megérteni szeretnénk a jelenséget, amellyel magunk is számtalanszor találkoztunk, és nem értettük a térítők fanatizmusát, tolakodó pimaszságát, gátlástalanságát és azt a szikrázó valamit a szemükben, ami leginkább az őket elutasítókat, a „másképpen is lehet”, „más út is van Istenhez” elvet és hitet vallókat vette célba. Ezért – meg az elmúlt több mint ezerötszáz év történelme okán – sokakban a misszióhoz, a térítéshez a hatalom, az uralom, a hódítás, a leigázás, az elfoglalás, az erőszak képzete társul.

 

A misszió és a misszió teljesítésére, megvalósítására irányuló cselekvést kifejező térítés, téríteni fogalmát, valamint a missziói tevékenységet mozgató lelki beállítódást vetjük valláslélektani, vallásfilozófiai vizsgálódás alá, remélve, hogy közelebb kerülünk ehhez a tabuként („szent tehénként”) kezelt és a társadalmat át- meg átszövő jelenséghez.

 

A vallástörténeti leírásokból közismert, hogy a nagy világvallások nem egyformán hangsúlyozzák a fenti fogalmakat. A keleti vallások (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, konfucianizmus, sintoizmus stb.), legalábbis innen, Európából szemlélve, úgy tűnik, vajmi keveset foglalkoznak a térítés, a megtérés és a misszió, azaz hitük terjesztésének a kérdésével. Ezzel szemben a keresztyénség és az iszlám erőteljesen térítés- és missziópárti. Ott is megpróbál téríteni, ahol a misszió nem egyszer komoly áldozatot követel. Mitől függ, hogy egy vallás missziós elkötelezettségű vagy nem? Van-e magyarázat a jelenségre?

 

*

 

Lássuk közelebbről magát a jelenséget, illetve az embert, aki mozgatója, motorja a missziónak, de lehet elutasítója is annak, attól függően, hogy mely kultúrkörben született.

Az elkülönültség tudatára ébredő ember képtelen az elkülönültségből adódó szorongást, szégyent és bűntudatot a normalitás határain belül elviselni. Az elkülönültséget folyamatosan megélni kényszerülő, de élni akaró élet mindent elkövet az elkülönültség okozta traumák megszüntetésére. Az elkülönültség, mint egyetemes emberi élmény az a közös pont, amit a különböző kultúrákban élő emberek megtapasztalnak, megélnek, és csak a rá adott válasz teszi őket különbözővé. Az elkülönültség okozta traumák leküzdésére használt eszközök teszik egyiket ilyenné, másikat olyanná. Az emberrel foglalkozó tudományok (pszichológia, filozófia, vallástörténet, teológia) két, egymástól markánsan elkülönülő leküzdési módot ismer: a birtoklás, illetve a létezés egzisztenciális módja szerintit.

 

A keresztyénség és az iszlám erős missziós, azaz küldetéses vonása mögött a birtoklás egzisztenciális módja szerinti sajátos életszemlélet, életfelfogás, illetve gondolkodási mód fedezhető fel. Ennek a gondolkodási módnak az alapját az arisztotelészi logikának a harmadik kizárásának elve jelenti, melynek vallásfilozófiai, illetve vallási/teológiai következménye az a tévhit, hogy Istenről egyértelmű és biztos tudást szerezhetünk. Az ilyen tudás nem csak biztos, hanem kizárólagos is egyben, amit csak megerősít az elkülönült lét meghaladását szolgáló egyenlőségi eszme. Az ilyen birtokolható tudás pedig annál igazabb, hitelesebb, bizonyosabb, minél többen birtokolják azt. Ez a gondolkodási mód egyidős az emberiséggel, az emberrel, aki csak úgy tudta túlélni önnön létezésének drámáját, hogy a sokaságban, a közösségben, a tömegben megpróbálta feloldani azt. Számukra az igazság, a birtokolt tudás (én tudom, én hiszem) a birtokolt javak szerinti lehet igaz vagy hamis. Amit csak kevesen hisznek, az hamis, szemben azzal, amit sokan vallanak és tartanak igaznak. Minden tudásukat, meggyőződésüket a másik ember meggyőzésével akarják hitelesíteni. Még egyszerűbben, ha valamit vagy valakinek sokan hisznek, annak nagyobb az igazságtartalma, a hitele, mint annak, amit, amiben, vagy akinek csak kevesen. Tudjuk, hogy ez logikailag és a filozófiailag hamis állítás, hiszen egy tényszerűen létező dologról szóló valamilyen állítás nem függ a dolgot ismerők számától. Egy példa: a relativitás elméletét valószínű, hogy nagyon kevesen értik, illetve az óriási többség nem érti. Ettől még az elmélet igaz, igaz voltát nem befolyásolja az, hogy az emberiség csak egy parányi része érti azt.

 

Az elkülönült lét tudatának elhordozására szolgál – a missziót erőltető, a térítést gyakorló vallások esetében –, sok minden más mellett, az egyenlőség, a közösségbe való pontos beletartozás, a ki nem lógás a sorból eszméje. Ez végső soron a mindennel való egyesülés belső vágyának és kényszerének a leképeződése, megfelelője az emberi egzisztenciában. Ha sokakkal együtt vallom ugyanazt, az a képzete erősödik az embernek, hogy egyre inkább egyesül a közös hitben sokakkal, illetve majd mindenkivel. Ennek a logikának a következő stációja, amikor a sokaság megszűnik (mint emberi sokaság), és megtörténik Istennel az egyesülés. A másik ember, a többi hívő sokasága elvezet Istenhez, az egyhez, a mindenséghez, akivel eggyé válhatok megszüntetve az elkülönülés gyötrő érzését. (A Proszkusztész mítosza is ezt a gondolatot fejezi ki.) Ebben az elgondolásban is a sokaság, mint bizonyító erejű tényező jelenik meg, mit sem törődve azzal, hogy a sokaság, a mennyiség vagy számszerűség nem feltétele az igazságnak.

 

A fentiekkel szemben a keleti vallások, pontosabban a keleti vallási hagyományokban élő emberek a missziós hevületnek ezt a legyőzhetetlen kényszerét, amit a keresztyénség érez, nem ismerik. Ennek magyarázata lehet a létezés egzisztenciális módja szerinti élet, az a szerinti viszonyulás a transzcendenshez, az istenihez, végső soron az embertárshoz és a környezeti világhoz. A mindenki által megtapasztalt elkülönült lét és annak meghaladására tett erőfeszítések és kísérletek szorosan kötődnek a létezés egzisztenciális módja szerinti életfelfogáshoz, életfilozófiához. Ennek alapja az a tapasztalati meggyőződés, amely szerint a világról, és benne az emberről nem tehetünk lezárt, mindig és minden körülmények között érvényes, igaz kijelentést. Ezt nevezi a tudomány paradox logikának. Ez a gondolkodási mód mindenekelőtt a nagy keleti kultúrákra jellemző, mint amilyen a hinduizmus, a buddhizmus, a taoizmus, a konfucianizmus, de nyomait megtaláljuk a klasszikus görög filozófusoknál is (Hérakleitosz), és ott vannak az evangéliumok által ránk hagyományozott jézusi szövegekben, a középkor nagy misztikusainál, mint Eckhart mester, vagy az újkor nagy filozófusainál. Álljon itt Jézusnak egyik legszebb és e gondolkodás jegyében fogant mondata: „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az életét én érettem, az megtartja azt.” (Lk 9,24)

 

*

 

A kétféle életfilozófia (a birtoklás és a létezés egzisztenciális módja szerinti) a tudás, a megismerés vonatkozásában általában is lényeges különbséget mutat.

 

Az első esetben (a birtoklás módja szerint) az „én tudom” azt jelenti, hogy tudomásom van valamiről. Tudással bírni valamiről azt jelenti, hogy elérhető ismeretet szerzek valamiről, ez által annak birtokosává válok. Az én tudásom része lesz az új ismerete, az új tudása. Az Istenről, világról, az üdvösség mibenlétéről szerzett tudásom is ilyen birtokolható tudás.

 

A második esetben (a létezés módja szerint) a tudás egészen mást jelent. Ebben az esetben a tudás a tévedések felismerésével, és az ún. józan értelem hiányosságainak fel- és beismerésével kezdődik. Ez nem csak azt jelenti, hogy a fizikai világról alkotott képünk nem felel meg a tényleges valóságnak, hanem abban az értelemben, hogy a legtöbb ember félig éber és félig álmodik, s nincs tudatában annak, hogy az, amit igaznak és magtól értetődőnek tart, többnyire illúzió, melyet a társadalmi környezet szuggesztív befolyása hív elő. Ebben az esetben a tudás tulajdonképpen az illúziók szétrombolásával kezdődik, és azt jelenti, hogy keresztülhatolunk a felszínen, hogy eljussunk a dolgok gyökeréig és ez által azok okáig, s így „láthatjuk” meg azokat a maguk meztelenségében, tisztaságában. Ebben a mozzanatban nincs helye és értelme a birtoklásnak, hiszen csupán szemlélője, távolabbi vagy egyre közelebbi szemlélője vagyok az igazságnak.

 

Ez utóbbi „tudás”-ról beszélt Buddha, és beszéltek az ószövetségi nagy próféták, és erről beszélt Jézus is. Az egyháztörténet számos nagy személyisége (Eckhart mester) is felismerte, és hirdette az igazsághoz vezető belső út lehetőségét.

 

A héber nyelv ismerni, tudni, behatolni jelentésű jada szava pontosan ezt a belső, a létezés egzisztenciális módja szerinti tudást és ismeretet jelenti. Sőt többet is jelent, hiszen ezzel a szóval fejezi ki (a bibliai szövegek is) a férfi és nő közötti szexuális kapcsolatot, mint a teljességet akaró szerelem-szeretet aktusát. (1 Mózes 4,1)

Jézus azt mondta, hogy ha „megismeritek az igazságot, az igazság szabadokká tesz titeket” (Jn. 8,32), amiben az a felismerés fogalmazódik meg, hogy az igazság nem birtokolható, nem lehet az én kizárólagos igazságommá, tulajdonommá. Csak akkor tudok az igazságról, ha szabad vagyok tőle. Buddha arra szólította fel az embereket, hogy ébredjenek fel és szabaduljanak meg attól az illúziótól, hogy a dolgok birtoklása boldogsághoz vezet. A zsidó népet ostorozó kemény szavú próféták azt hirdették, hogy fel kell hagyni a bálványimádással, mert azok csak illúziók, amiket a birtokolt istenszobrok révén érez magáénak az ember. Eckhart mester a megismerésről a következőket írta: „A megismerés egyetlen gondolatot sem tesz hozzá, sokkal inkább leold, s leoldódik, előreszalad s megérinti Istent a mezítelenségében, és egyedül a létezésben ragadja meg.” Hasonlóan gondolkodott a megismerésről a filozófus Marx is, amikor azt írta: „Az a követelés, hogy feladjuk helyzetünk illúzióit, azt jelenti, hogy azt az állapotunkat kell feladni, melynek szüksége van az illúziókra.”

Az elkülönült lét állapotát a távol-keleti ember is pontosan meg- és átéli azzal a lényeges különbséggel, hogy számára annak meghaladása, feldolgozása és megélése más, mint a nyugati emberé. A keleti ember nem kifelé, hanem befelé éli meg az eggyel, a mindenséggel, az istenséggel való egyesülés misztériumát. Számára nem szükséges a sokaság igazoló ereje, a még több azonosan ismerő, tudó, végső soron hívő embertárs, mert a befele vezető úton nem lehet senki számára társ. Amint ő sem lehet senkinek társa. Jézus ezt a gondolatot a keskeny útról és szoros kapuról szóló szemléletes metaforával így fejezte ki: „Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.(Mt 7,13-14)

*

Az arisztotelészi logikára épülő öngerjesztő keresztény missziós gondolkodás folyamatos csődjét és botrányát ma is az a tény okozza, hogy az emberiség nagy többsége még mindig az egyházon kívül él (zsidók, muszlimok, hinduk, buddhisták, sintoisták, konfuciánusok, taoisták, animisták, vallástalanok stb., mintegy négymilliárd ember), és nem kérnek abból, amit a misszió során nagylelkűen felkínálnak számára. Ezek puszta léte eleven cáfolata annak a missziót megalapozó dogmának, mely szerint az „üdvösségre” vezető út egyetlen és kizárólagos birtokosa az egyház. Ennek, az egyház számára kedvezőtlen és kegyetlen valóság megváltoztatásának szándéka áll minden kizárólagosságot hirdető missziós gondolat mögött, és nem az, amit útón-útszélen hallunk, hogy azért kell az egyházba megtérni, hogy a megtérő bűnösöket is töltse el az üdvözülők öröme. Szó sincs erről! Sem szeretetről, sem féltésről nincs szó, csupán egy téves rögeszme feltétlen igazolásának belső kényszeréről. Ezt a fanatizmust szülő rögeszmét sikeresen használta ki minden hatalom a negyedik századi Nagy Konstantintól napjainkig. A történelem számtalan példával bizonyítja állításunk helyességét. Gondoljunk csak a kard és a kereszt, az oltár és a trón lassan kétezer éves házasságára. Született-e valaha is valami jó ebből a frigyből?

 

Dr. Nagy Károly