Jézus igája

 

A ránk hagyományozott bibliai Jézus-történetek sorában a Máté evangéliuma 11. részében olvasható elbeszélés az emberi létezés szempontjából döntő kérdéseket vet fel. E kérdések sorában ott találjuk az „ítélet napjára”, a megváltásra, illetve a megtérésre vonatkozó gondolatokat. Az evangéliumi szöveg rendkívül tömören és szemléletesen fejezi ki az emberi közöny súlyos problematikáját is, amit a játszadozó gyermekekről szóló metafora tartalmaz.

Az alábbi írás a megtéréséről szól – kicsit rendhagyó módon. Az ószövetségi szentiratok a héber tesúvá szóval jelölik a megtérést. Ennek jelentése visszatérés, visszafordulás, megfordulás, visszamenés. Az újszövetségi iratok a görög metanoein igét (metanoia mint főnév) használják, amelynek jelentése: átgondolja, megfontolja, meggondolja magát, megváltoztatja a véleményét valamiről, megváltoztatja a gondolkodásmódját. Valamennyi keresztyén felekezet számára hangsúlyos a megtérés, de lényeges különbségek vannak a tartalom, a forma megítélése, valamint célja tekintetében.

Szerintünk a teljes bibliai elbeszélés-anyag – és valamennyi nagy világvallás szentirata – közvetetten, sok-sok áttétellel, de mind a megtérésről, pontosabban egy olyan, az emberi létezésből fakadó, mélyen tapasztalati, egzisztenciális problémáról beszél, amit valamiféle megtéréssel (latinul: conversio) meg lehet haladni, fel lehet oldani, át lehet hárítani.  Az ember által megtapasztalható léthelyzetet már a bibliai teremtéstörténet is felveti, amikor a bűneset leírása keretében olyan „történésről” beszél, mint ami döntő módon, egzisztenciálisan, azaz létezésünk alapjait meghatározó módon befolyásolja. A mítoszok szimbolikus nyelvén elmondott történetet, illetve az azt jellemző lelki állapotot mai fogalmainkkal is kifejezhetjük, leírhatjuk. A vallásfilozófia és a pszichológia ezt az ember elkülönült létének megtapasztalásával kapcsolja össze. Az elkülönült lét tudatosulása szorongást, szégyent, haragot, bosszúvágyat és bűntudatot szül. A Genezis 3. részében olvasható az ember elkülönült létezésének drámai megtapasztalását elbeszélő „történet”, amit megtévesztően és érthetetlenül nevez az egyházi hagyomány „bűnesetnek” vagy az „áteredő bűn” történetének. A szöveg hagyományos egyházi magyarázata azt sulykolja, hogy az ember a maga döntése alapján került a „bűn állapotába”, és nyitva hagyja a kérdés igazi megválaszolását: morális vagy teológiai értelemben lett bűnös az ember? A kettő merőben más. A bibliai szövegek a bűneset történetében leírt körülményeket és helyzetet nevezik a „bűn állapotának”, ami az ember és az emberi létezés alapja közötti távolságot, különbséget, differenciát jelöli, ami éppen a létezéssel létesült. A „bűn állapotának” nevezett körülményeket – magát az emberi létezést – az ember Ádám nem választotta. Mert nem választás eredménye a létezés. Ugyanis ha az lenne, akkor előbb kellene létezni ahhoz, hogy választani tudjunk. Ezért nem lehet morális értelemben beszélni a bűnről, csak teológiai vonatkozásban.

Az ember ősidők óta érzi és tapasztalatból tudja, hogy az elkülönültség tudata okozta szorongással és bűntudattal nem lehet élni, azt le kell küzdeni, fel kell oldani valahogy. (Ezt nevezi Heidegger a filozófia nyelvén „ontológiai differenciának”. A kifejezés arra utal, hogy az ember éppen létezésével, létbevetettségével lett kevesebb Istennél, és ez a differencia megváltoztathatatlan, a folyamat pedig irreverzibilis, megfordíthatatlan.) Számos technikát talált ki az emberiség sok évezredes története során. Az egyik feloldási technika éppen a vallás, a religio. A latin szó már tartalmában, jelentésében hordozza a fogalom lényegét. A religio szavunk visszaillesztést, helyreállítást, visszakötözést jelent, aminek szimbolikus jelentése az elkülönültség megszüntetésére, a különválás felszámolására utal, azt fejezi ki. Ezért van a Biblia legelején az ún. bűnesetről szóló elbeszélés, amit sok száz oldalon keresztül követnek a következmények legyőzésére alkalmas vagy kevésbé alkalmas technikák, gyakorlatok, rítusok –, amik magát a vallást és az ahhoz kapcsolódó szokásokat jelentik. A bibliai szöveggyűjtemény legvégén találjuk – és ezt is bölcsen szemlélteti a bibliai szövegek egybeszerkesztése – a remélt és vágyott megoldást: amikor Isten lesz minden mindenekben, amikor valóság lehet a „Imé mindent újjá teszek” (Jel 21,5) ígéret.

*

Az írásunk rendhagyó jellegét mindenekelőtt az adja, hogy nem egy felekezet megtérésről vallott és kőbevésettnek tartott és hirdetett dogmáját tekinti kiindulási alapnak, és nem ahhoz keres igazoló, azt erősítő, alátámasztó bibliai kijelentéseket, hanem épp fordítva: a konkrét szövegből indul ki, azt érteni, megérteni akarja, és az így megértett üzenetet/felismerést szeretné érthetően megfogalmazni. Ennek érdekében nem csak a modern teológiai gondolkodás vívmányait veszi figyelembe, hanem bátran támaszkodik a valláspszichológia, a filozófia és az általános lélektan által feltárt eredményekre is.

A továbbiakban egy egyéni szövegmagyarázó, szövegértelmező (hermeneutikai) elvet és módszert alkalmazva vizsgáljuk a Mt. 11,25-30. verseit.

A szövegértelmezés során három, sajátos értelmezési szempontot követünk: 1) a magyarázott bibliai szöveget nem betű szerint értelmezzük. 2) A Biblia valamennyi sora az ember Istenről gondolt és mondott kijelentéseit, vélekedéseit, félelmeit és mindenekelőtt vágyait fejezik ki. Ezért Ágostonnal valljuk, hogy amit Istenből megértettünk, az nem Isten. 3) A harmadik elvi alapvetés az a felismerés és meggyőződés, hogy Jézus valamennyi megnyilatkozása „az ember” megnyilatkozása önmagáról. Ezen elvek alapján vesszük sorba az evangélium hat versét.

Az értelmezés körébe vont verseket megelőző bibliai szövegből kitűnik, hogy Jézus saját népéért aggódik. Azokért, akiket ekkor már hatalmába kerített és erősen befolyásolt egy, a zsidó hagyományoktól eltávolodott vallási/társadalmi/politikai környezet, és azokért, akik a hatalommal való konfliktusukban már csak a vágyva várt messiásban bíztak, aki majd igazságot szolgáltat. Az első csoportot (melyet Korazin, Bethsaida, Tirus, Sidon városnevek jelzik) a fellazult erkölcsiség és a gyökerét vesztett vallásosság, a másodikat (Keresztelő János által vezetett lázadó szekta) a bigott, a felelősséget hárító magatartás jellemzi. Ilyen vallási/politikai környezetben hangzottak el – a hagyomány szerint – Jézus szavai.


25. vers:
„Abban az időben szólván Jézus, monda:
Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura,
hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől,
és a kisdedeknek megjelentetted.”

Jézus a felett töpreng és abbéli meggyőződését mondja el – belső monológ formájában –, hogy minden baj forrása a sokak előtt rejtve maradt vagy félreértett megtérés elmulasztása vagy elutasítása  (Mt. 11,3). A 25. versben az „ezeket” névmás a megtérés mibenlétére, lényegére vonatkozik, amit csak a „kisdedek” ismernek fel, a „bölcsek és az értelmesek” nem. Mit jelent a „bölcsek és értelmesek”, illetve a „kisdedek” kifejezés?

A versből – de sok más bibliai szövegből – kiderül, hogy Jézus elutasította az ún. nem autentikus létezési módot, Heidegger kifejezésével a „nem tulajdonképpeni létet”, aminek lényege, hogy az ember nem vállalja önnön létezéséből fakadó kihívásokat, feladatokat, próbákat, döntéseket, hanem azok elkerülésére ún. tehermentesítő manővereket talál ki, amik között előkelő helyen áll a vallás.  A „nem tulajdonképpeni léttel” Jézus a „tulajdonképpeni létet” (autentikus lét) állítja szembe, azt tartja Istennek tetsző létezési módnak. A „tulajdonképpeni lét” vagy az autentikus lét az embernek azt a létezési formáját, létezési módját jelenti, amely során az eléje adódó minden kihívást, próbát, lehetőséget vagy alkalmat felvállal a nélkül, hogy kompromisszumot, kibúvót, menekülési utat, kitérőt vagy tehermentesítést – vallást! – keresne. A „tulajdonképpeni lét” a görög mitológiai alakhoz, a hős Atlaszhoz hasonlóan vállán cipeli a világot, a saját világát, és közben bemutatja a felegyenesedés nem egyszerű mutatványát is. Mindez vallási összefüggésben azt jelenti, hogy Jézus elutasított minden külsőségekben – ceremóniákban, kultuszi cselekményekben és előírásokban, formális szertartásokban és „szentségekben” – megnyilvánuló vallásosságot. A versben „a bölcsek és az értelmesek” kifejezés a „nem tulajdonképpeni létezést” választókat jelöli, akik ún. bölcsessége és értelme éppen a hárítási és menekülési manőverezésekben merül ki. Ők azok, akik mindent tudni vélnek Istenről, és azt is tudják, miként lehet megnyerni segítségét, netán befolyásolni egy kis támogatásért. Ezzel szemben a „kisdedek” metafora azt az őszinte, nem számító életformát szimbolizálja, amit „tulajdonképpeni létezésnek”, autentikus vagy hiteles életnek neveztünk.

Jézus a fölötti örömének ad hangot a maga sajátos módján, hogy az ember saját létezéshez való viszonyulása lehetséges, amit az ember csak önmaga vállalásával tehet meg, amit senkire nem ruházhat át, és amit senkitől nem vehet át. Ezt nevezi Jézus – sajtos bibliai kifejezéssel – megtérésnek, az ember önmagához való visszatérésének. Jelen írás ezt a folyamatos visszatérését vagy megtérését nevezi autentikus vagy „tulajdonképpeni létnek”. Ez nem egy pillanat, nem egyszeri és kivételes alkalom, hanem személyes döntésen alapuló folyamatos és tudatos létezés. Jézus – egész élete ezt bizonyítja – hitelesen, autentikusan élt, vállalta a „tulajdonképpeni létezés” tragikus, de gyönyörű terhét.

Erről a létezési módról, a hiteles létezésről szoktatta le az egykori zsidóságot a terhessé vált vallási hagyomány, és ezért volt olyan hangsúlyos Jézus példázataiban a megtérés. Erre utal a Nikodémusszal folytatott híres éjszakai beszélgetése során is, amikor azt mondja, hogy „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.”(Jn. 3,3.) A jézusi intelem ma sem vesztett időszerűségéből, ma is híjával vagyunk a hiteles, autentikus életeknek, sorsoknak.


26. vers:
„Igen, Atyám,

mert így volt kedves te előtted.”  

Az eddig idézett versekkel (25-26. versek) kapcsolatosan a következő kérdés adódik: kivel, kihez beszélt Jézus? A 27. vers a kiről beszélt kérdést hordozza: kiről mondta Jézus, hogy mindent neki adott, illetve kit nevezett Atyámnak? Mindenekelőtt le kell szögeznünk: az Atya és a Fiú nem két személy a szavak köznapi értelmében. Jézus nem egy tőle független létezőhöz, személyhez beszél. Jézus dialógusnak tűnő monológja az ember lényegi struktúrájára mutat rá.

A rövid 26. vers nem jelent mást vagy kevesebbet, mint hogy Jézus tisztában volt saját létezése értelmével, az abból adódó korlátaival és felelősségével. Saját léte értelmét abban a viszonyban látta, amit legpontosabban Martin Buber fogalmazott meg az Én és Te című esszéjében. Álljon itt az esszéből néhány jelentős felismerés, melyek által könnyebben érthetővé válhatnak Jézus szavai is: „A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás.” (15. p.) „Az nélkül nem élhet az ember. De az, aki csak Az-zal él, nem ember.” (Az Az jelöli a tárgyi világot; az Én: a személyt; a Te a viszonyt jelenti, amelyben az én Én-né válik.) „A viszonyok vonalainak meghosszabbításai az örök Te-ben metszik egymást. Minden külön Te egy-egy pillantás feléje. Minden külön Te által az alapszó az örök Te-t szólítja meg. A minden lényben benne lévő Te ezen közvetítő mivoltából származik a hozzájuk való viszony beteljesülése és beteljesületlensége. A velünk született Te megvalósul minden viszonyban, és nem teljesül be semelyikben sem. Egyedül az azon Te-hez való közvetlen viszonyban teljesülhet be, mely Te lénye szerint képtelen Az-zá lenni.” (89. p.) „Mily hatalmas, szinte legyőző erejű Jézus Én-t mondása, s mily jogos, szinte magától értetődő… Mindenki képes Te-t mondani, és ezzel Én-né lesz, mindenki képes atyát mondani, és ezzel fiúvá lesz; a valóság megmarad.” (82. p.)

Buber dialóguselvének Én-Te alapszava az ember szellemi létezésének alapját ragadja meg, ami „ténylegesen az imában éri el csúcspontját, különösen annak párbeszédszerű szerkezetében”. Ugyanakkor „nemcsak interperszonális, hanem intraperszonális beszéd is létezik, vagyis az önmagunkkal folytatott párbeszéd. […] Isten legbelső monológjaink partnere. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy amikor egészen egyedül vagyunk, amikor legvégső magányunkban és legvégső őszinteségünkben párbeszédet folytatunk önmagunkkal, akkor jogos, hogy belső beszédünk partnerét Istennek nevezzük tekintet nélkül arra, hogy ateistának vagy hívőnek tartjuk-e magunkat.” (V. E. Frankl: A tudattalan Isten, 104. p.) Jézus ebben az értelemben Krisztus. De ebben az értelemben bárki lehet „krisztus”.

 

27. vers:Mindent nékem adott át az én Atyám,

és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya;

az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú,

és a kinek a Fiú akarja megjelenteni.”

A mondat az emberi személy szinte végtelen gazdagságát fejezi ki. Ennek eszköze egyfelől az atya fogalom vallástörténeti, pszichológiai vonatkozása. Az atya az ember potenciális teremtői képességét és lehetőségét jelöli valamennyi kultúrában, így a zsidó-keresztyén kultúrkörben is. Amikor Jézus kimondja, hogy „mindent nékem adott az én Atyám” nem állít mást, mint, hogy emberként ő maga is teremtő erővel bír, amiről egyedül a fiú, azaz a teremtő erőt hordozó személynek van tudomása. Ez azt is jelenti, hogy az embert, az egyént, a „jelenvalólétet” (Heidegger kifejezésével) csak önmaga ismerheti igazán, a kívülálló csak annyit tud róla, amit ő, azaz a fiú önmagáról elmond.

Az önismerethez kell ugyan a „heteron”, a másik létezése is, de csak azért, hogy önmagamat (görög: aoutón) lássam létezésének türkében. Az atyaság és a fiúság közötti kölcsönös ismeretre utaló jézusi kijelentés, miszerint „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú”, a személy struktúrájának egységét és teljességét fejezi ki. Azt, amit a pszichológus és orvos Frankl az emberi személyre vonatkozóan állít, nevezetesen, hogy az oszthatatlan (indivisibilis), feloldhatatlan (insolubilis), nóvum, befejezetlen, dinamikus stb.

A mondatkezdő „mindent” számnévben ott van az autentikus létezést lehetővé tevő erő, az a képesség és lehetőség (potencialitás), hogy dönteni tudok a hiteles (keskeny út) és a nem hiteles (széles út) életforma között. Maradjak „bölcs és értelmes”, elveszítve azt, ami értelmessé teheti létezésemet, vagy merjek gyermek lenni, hogy teljes és hiteles életet élhessek.


28. vers:
Jöjjetek én hozzám mindnyájan,

a kik megfáradtatok és megterheltettetek,

és én megnyugosztlak titeket.”

 

A belső monológ megszólítássá erősödik. A beszélő az őt hallgatókat szólítja meg, azokat hívja, akikről azt mondja, hogy megfáradtak és megterheltek, akiket ő megnyugtat. Ez a vers is metafora. Jézus el akarja mondani mindazt, amit ő felismert, megértett és kipróbált, amit most meg akar osztani sokakkal.

A létezés ösztönös és kultikus/vallásos könnyítésébe belefáradt embert szólítja meg, aki teherként és igaként hordozza önnön létét, és ez által élteti létezése nagy kérdéseire megoldást nem adó vallási tradíciót. Az embert szólítja, aki a legtöbb „áldozatot” éppen elkülönült létének meghaladásáért tette és teszi. Ezért van minden: képtelennél képtelenebb megtérés-történetek; ezért veti alá magát különböző vallási szertartásoknak; ezért fogadja el, és ezért hiszi el a legabszurdabb dogmákat, és mond igent a legképtelenebb dolgokra. Az elkülönültség tudatával való ádáz küzdelem megfogalmazásának világirodalmi rangú sorait a kálvinista Ady írta le a Sem utódja, sem boldog őse… című versében.    

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

 

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

 

De, jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

 

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié.

 

29. vers: „Vegyétek föl magatokra az én igámat,

és tanuljátok meg tőlem,

hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok:

és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”

A 28. és 29. vers felületes olvasása arra a téves következtetésre vezethet, miszerint a két szöveg, a két mondat ellentmond egymásnak. Az egyik (28. vers) szerint Jézus maga nyugtatja meg a hozzá fordulókat, míg a másik (29. vers) ennek mintha az ellenkezőjéről szólna. Megítélésünk szerint arról van szó, hogy Jézus elmondani és bemutatni akarja azt, hogy ő miként volt képes legyőzni a különlét miatti létezési elidegenedést, és vállalni a hiteles létezést, az „igaz” életet.

A vallások története – beleértve a keresztyénséget is – nem más, mint annak a története, ahogyan elhitették, elfogadtatták azt a nyilvánvaló képtelenséget, hogy valaki képes helyettünk megtenni mindazt, amit egyedül és kizárólagosan csak az ember tehet meg, és ezért nekünk cserébe csak engedelmeskednünk kell. Igaz nagy árat fizettünk és fizetünk ma is. A tehetetlenség és megaláztatás szülte és szüli a bosszúra szomjas, a bosszúéhes embert, akit Nietzsche találóan nevezett a „ressentimet-emberének”.

.

Ezzel szemben lássuk mit is mond Jézus. Először is azt kéri, hogy „Vegyétek fel magatokra az én igámat…”. E mondat kapcsán tisztázni kell az „én igám” kifejezést. Szembetűnő, hogy Jézus nem átvenni akarja a hozzá fordulók igáját, terhét, gondját, hanem még a magáét is a hozzá fordulókra akarja helyezni. Ez a kijelentés valamennyi keresztyén egyház krisztológiai dogmájával szembe megy, annak ellent mond. Ugyanis valamennyi egyház hivatalos tanítása szerint Krisztus Jézus „magára vette a világ bűnét”, terhét. Az általunk magyarázott szövegben az „én igám” kifejezés az ember számára a személyes teherként megélt, megtapasztalt elkülönültséget és annak tudatát, a létezési elidegenedés drámáját fejezi ki. Vagyis nem Jézus terhét kell átvennem, és nem neki kell átadnom a magamét, hanem a magaméval kell szembenéznem és azt kell vállalnom.

A megtérés, mint a személyes létezésünkkel való szembenézés, az autentikus létezés vállalásának alapját Jézus az alázatban és a szelídségben határozza meg, abban látja. Egész élete ezt példázta. Adódik a kérdés: Kivel szembeni alázatról és szelídségről van szó? Megítélésünk szerint – valamint számos bibliai szöveg alapján – a Léttel szembeni alázatról és szelídségről beszél itt Jézus. A Léttel, akit nevezhetünk akár Istennek is, tudva, hogy Isten több annál, amit őróla mondunk.

E nélkül a szembenézés nélkül, létezésünk vállalása nélkül nincs a léleknek nyugalma. Az iga felvétele a lélek nyugalmának előfeltétele. Jézus egy szót sem ejt hitről, jócselekedetről, vallásról, törvényről, hagyományról. Mintha ezek nem is léteznének számára. Nem azért nem beszél ezekről, mert számára ezek nem fontosak, hanem azért, mert ezek mind csak következményei annak, amit megtérésnek, vagyis saját létünkkel való bátor, őszinte és igaz szembenézésnek neveztünk. Mert csak a hiteles, a vállalt élet képes a Léttel (Istennel) szembeni bizalomra, a létezővel (az emberrel) szembeni szeretetre és szelídségre.

30. vers: „Mert az én igám

gyönyörűséges,

és az én terhem könnyű.”

Jézus ebben a versben önmagáról beszél, a saját emberi tapasztalatát osztja meg hallgatóságával. A maga igáját, életét tartja gyönyörűségesnek és könnyűnek. Csak annyit mond szelíden, hogy mindazt, amiről ő beszél, ki kell próbálni, meg kell győződni annak igazságtartalmáról. Jézus szavainak igazságtartalmát saját léttapasztalatunk cáfolja vagy igazolja. Ebben a dologban ne higgyünk mások beszámolójának, élményének, megtérés-történetének. Számunkra csak a miénk lehet igaz és gyönyörűséges.

Jézus a kiüresedett vallásosságot, a „nem tulajdonképpeni létet” terhesnek, fárasztónak, örömtelennek, gyönyörtelennek és nyugtalannak tartja. A vallásosság ebben az összefüggésben az intézményesült, normatív szabályrendszeren alapuló hierarchikus közösséget, a közösség szabályait elfogadó, azokhoz igazodó életformát jelenti, amelyben nincs helye az autentikus életnek, a „tulajdonképpeni létnek”. Abban nem szabadság uralkodik, hanem folytonos megfelelési kényszer tartja uralma alatt az embert.

Milliók tapasztalata igazolja a jézusi állítás igazát. Befejezésképpen két bibliai versre utalok, amelyek megértésében segíthetnek az eddig írtak. Az egyik az ószövetségi nagyparancsolt összefoglalását jelentő jézusi kijelentés: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat”. (Mt. 22,37-39)  A másik Páltól származik, és így szól: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet”.  (1Kor 13,13)

*

A mindennapok tapasztalata azt mutatja, hogy a társadalom nagy része elutasítóan, kétkedve, de legalábbis gyanúsan viselkedik akkor, ha valaki megtéréséről kezd beszélni. Ez valószínű azzal függ össze, hogy a megtérést némely egyházak és vallási közösségek cirkuszi mutatványhoz hasonló, isteni beavatkozáson alapuló kivételes eseményként mutatják be és hirdetik, vagy olyan történésként tartják számon, amelyről mindig és pontosan be kell tudni számolni, számot kell tudni adni róla, s ezért annak hitelessége – enyhén szólva – kétséges. Ezek a furcsa jelenségek bizonyítják, hogy az ember nem tud együtt élni azzal a tudattal, hogy egyedül van „az üres űrben tántorgó világon”, és kész mindenre vagy szinte mindenre, ami ezt a tudatot és az abból fakadó szorongást, félelmet és magányt feloldja. Csakhogy ezzel a könnyebbnek tűnő széles, de valójában a nehezebb utat választja – a Jézus által ajánlott keskeny helyett.

Dr. Nagy Károly