A hit gyakorlása a mindennapokban

 

Majd minden héten vasárnap délelőtt részt veszek az istentiszteleten. Mindig nagy várakozással tekintek ezen alkalmak elé, mert úgy érzem, hogy remek lehetőség számomra a lelki feltöltődésre.

 

Jó együtt énekelni a közösséggel, hallgatni az aznapi istentiszteletre kiválasztott igeszakaszt. Igyekszem felfogni a felolvasott szavak értelmét, az igeszakasz mondanivalóját. Bevallom ez sokszor nem sikerül elsőre. Ezért kíváncsian várom a lelkipásztor magyarázatát az aktuális igeszakaszhoz. Egész életemben mindig is szerettem megérteni az összefüggéseket, hogy mi miért történik az életben. Így különösen élvezetes számomra, ahogy az igeszakasz egyes sorai, a sorokban az egyes szavak értelme az igemagyarázat során kibomlanak előttem.

 

Sokszor előfordul, hogy én más üzenetet vélek felfedezni az igeszakasz felolvasását követően, mint amit az igemagyarázat során kapok. A legfontosabb üzenet számomra azonban, hogy Isten bennünk él, így tulajdonképpen egész életünk során mindig velünk van. Tehát Istenre nem úgy kell tekinteni, mint valami ködös lényre fenn a mennyekben, hanem saját személyiségünkön keresztül a mindennapok részévé válik. A fenti gondolatmenettel el is jutottam annak az izgalmas kérdésnek felvetéséig, hogy hogyan kell élnünk az igehirdetés során kapott üzenetekkel a mindennapi életünk során. Valójában számomra ez okozza a legnagyobb nehézséget.

 

A könnyebb érthetőség kedvéért vegyünk olyan példákat, amelyekkel valószínűleg mindenki már találkozott a saját életében. Az egyik ilyen tipikus szituáció – velem szinte mindennap megtörténik – hogy az utcán járva-kelve, kéregetőkbe akadok. A kérdés úgy vetődik fel, hogy mikor járok el helyesen a Biblia tanítása alapján: akkor-e, ha a minden kéregetőnek mérlegelés nélkül adok pénzt, vagy akkor, ha pénz helyett inkább igyekszem megtudakolni, hogy a kéregető miben szenved hiányt, és abban próbálok neki segíteni. Esetleg akkor, ha a megállás nélkül tovább megyek, és nem reagálok a kérésére.

 

Úgy gondolom, hogy még egy ilyen egyszerűnek látszó és mindennapos szituációban is nehéz a feltett kérdésre helyes feleletet adni.  Elsőre egyértelműnek tűnik, hogy a rászorulót a többi embertársnak segíteni kell. Tehát akkor járunk el helyesen, ha fogadjuk minden kéregető kérését, és néhány forinttal kisegítjük, ahogy ez általában ők mondani szokták. De valójában ez-e a legjobb megoldás?

 

Gyakran hallunk arról, esetleg személyesen meg is tapasztaltuk, hogy a kéregető az így összegyűjtött pénzt a kocsmában italra költi. Vagy – és erről is lehet hallani – kialakulóban van, vagy talán már ki is alakult egy új iparág, amelynek az a lényege, hogy ipari méreteket ölt a kéregetés. A „vállalkozó” összegyűjt néhány koldust az utcáról, akiknek az a feladata, hogy minél több pénzt gyűjtsenek össze, ezt adják át a megbízójuknak. Az pedig csak éppen annyi pénzt ad vissza a kéregetőnek, amely a biológiai létfenntartásukat biztosítja, hogy nap, mint nap képesek legyenek „munkájukat” reprodukálni.  Tehát, ha ilyen kéregetőnek adunk pénzt, akkor valójában nem őt gazdagítjuk ezzel, hanem azt a „vállalkozót”, aki valójában nincs is rászorulva a mi pénzünkre, viszont munka nélkül nagyon sok pénzt tud keresni vele. Persze felvetődik a kérdés: hogyan lehet felismerni, hogy egy ilyen kéregetővel hozott össze a jó sorsunk?

Néha lehetnek apró intő jelek, de legtöbbször ezt nem könnyű felismerni. Éppen ezért nagyon sok embertársunk megállás nélkül tovább megy a kéregető mellett, anélkül, hogy reagálna a kérésére. Így viszont előfordulhat, hogy olyan kéregetőn sem segítünk, aki tényleg rászorulna a segítségre.

 

Persze, vannak technikák, amelyek segítséget adhatnak, ha kételyünk támad. Ehhez azonban mindenképp szükség van empátiára, beleérző képességre. Ránézve a kéregetőre, hamar felismerhetjük, hogy mire van leginkább szüksége. Ha éhes, vagy szomjas, akkor felajánlhatjuk neki, hogy elkísérjük a legközelebbi boltba, ahol veszünk neki néhány alapvető élelmiszert. Ha ruhára van szüksége, és már többször is találkoztunk vele ugyanazon a helyen, akkor vihetünk neki olyan ruhadarabot, amelyet mi már nem hordunk, de neki nagyon jó szolgálatot tehet. Az olyan kéregető azonban, aki valójában csak a pénz gyűjtésében érdekelt, az ilyen segítséget elhárítja.

 

Ha elég sok időnk lenne annak megtapasztalására, hogy egy nap hány embertársunk megy el szó nélkül a kéregető mellett, és hányan állnak meg, akkor úgy gondolom, hogy az tapasztalnánk, hogy a döntő többség megállás nélkül tovább megy. Ennek csak részben lehet az oka az előbb leírt jelenség. Biztos, hogy vannak olyan emberek, akik szívesen adnának, de valójában maguk is segítségre szorulnának. Bár az a tapasztalatom, hogy ilyen emberek mégis inkább segítenek a kéregetőn, még akkor is, ha utolsó fillérjüket osztják meg. Talán azért van ez így, mert nekik sokkal nagyobb a beleérző képességük, mert maguk is megtapasztalták, hogy milyen nehéz szűkös anyagiak mellett nap, mint nap megélni.

 

Viszont egyre nő a közönyösök száma. Azoké, akik bár megtehetnék, még sem segítenek a kéregetőnek. Ezeknek az embereknek nem éri el az ingerküszöbét a kéregető jajkiáltása, talán észre sem veszik őket. Eszükbe sem jut abba bele gondolni, hogy bármikor ők is kerülhetnek hasonló szituációba. Az ilyen emberek nagy része talán soha nem vette kezébe a Bibliát, nem vett részt igehirdetésen.

 

És itt szeretnék visszatérni a cikk elején megfogalmazott kérdésemre; ti. hogyan kell élnünk az igehirdetés során kapott üzenetekkel a mindennapi életünk során? A Biblia tanítása szerint törődnünk kell embertársainkkal, felebarátainkkal, ahogy ezt Jézus is tette, amikor jóllakatott nagyon sok embert kenyérrel és hallal (Márk 6,35-44). Nem mindegy azonban, hogy hogyan tesszük ezt? Úgy gondolom, hogy okosan kell segíteni, ami a kéregetős példában azt jelenti, hogy fel kell mérni, hogy a kéregetőnek pontosan mire van szüksége, és megadni számára azt, amiben ténylegesen hiányt szenved. Ha ezt így tesszük, akkor tudtunk segíteni egy rászoruló embertársunknak, ugyanakkor kizárjuk annak lehetőségét, hogy ezzel a segítségnyújtással mások vissza tudjanak élni.

 

Egy ilyen szituációban persze nem mindig van lehetőség tiszta fejjel gondolkodni, annak érdekében, hogy a legjobb megoldást válasszuk. Számtalanszor az is előfordul, hogy sietnünk kell valahová, vagy időre kell menni egy tárgyalásra, ezért nem állunk meg a kéregető mellett, hogy felmérjük, hogy valójában mire is lenne szüksége, jóllehet tudjuk, hogy ez lenne a helyes megoldás.

 

A kéregetős példa egy a sok közül, amellyel nap, mint nap szembe találhatjuk magunkat. Számtalan más példát is fel lehetne hozni: még mindig az utcán maradva, fekszik egy ember a járdán mozdulatlanul. Itt is felvetődik a kérdés, hogy a Biblia tanítása alapján mikor cselekszünk helyesen?  Vagy egészem más területekre evezve: a családon belüli kisebb-nagyobb konfliktusok kezelésének mi a legmegfelelőbb módja, hogyan kell helyesen reagálni arra az esetre, ha házastársak az idő folyamán egymástól elhidegülnek, és így tovább.

 

Ezekre a kérdésekre is nagyon nehéz adekvát válaszokat adni megkülönböztetve azt, hogy mi az, ami az emberi erkölcs szerint, és ami a Biblia tanítása szerint a helyes.

 

Anélkül, hogy ebben most részletesen belemennénk, csak egy dolgot szeretnék említeni: ez pedig a bűn. Jogi értelemben a bűn az, ami törvénybe ütköző. Emberi értelemben az a cselekedet is, amely jó erkölcsbe ütköző. A Biblia tanítása szerint azonban nagyon leegyszerűsítve bűn az is, ha nem tudunk a másik embertársunknak megbocsátani.

 

Érdemes továbbá azt is végig gondolni, hogy más vallások, korok és kultúrák a felebarátokkal kapcsolatos morális elvárás eszméjét hogyan fogalmazzák meg.

Az alábbiakban a különböző világvallásoknak az emberi morálról, erkölcsről szóló tanításaikat foglaltuk össze.  A sorrend a régiséget, az időbeni elsőbbséget is mutatja.

 

  1. Hinduizmus kimondja:

ð  „Ez a kötelezettségek összegzése: ne tegyél olyat másokkal, ami fájdalmat okozna, ha veled tennék."

 

  1. Buddha tanácsa:

ð  „Ne bánj másokkal olyan módon, amelyet bántónak találnál, ha veled bánnának úgy."

 

  1. Konfucius kijelenti:

ð  „Ne tedd másokkal, amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek."

 

  1. A Talmudban, ami a judaizmus alapirata is egyben, ugyanez a szabály hangzik el:

ð  „Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak."

 

  1. Jézus tanítása:

ð  „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták." (Máté 7,12)

 

  1. Az iszlámban ez az aranyszabály Mohamed tanításaiban is megtalálható:

ð  „Egyikőtök sem hisz igazán, amíg nem kívánjátok azt a másiknak, amit magatoknak kívántok."

 

A fenti szövegek némelyike (hinduista, konfucianista, buddhista) az ún. személyes Istenbe vetett hit nélkül (egyszerűen, hiányzik tanításukból a létező isteneszme) tanította azt, amit Jézus és Mohamed a személyes Istenbe vetett hittel vallott.

 

Ha az olvasó figyelmesen végigolvassa a fenti idézeteket, akkor az alábbi következtetéseket is levonhatja:

 

  • A mindennapi életünkben nagyon gyakran előfordul, hogy amikor cselekszünk, nem gondoljuk végig annak következményeit. Sokszor az érzelmeink, a vélt vagy valós sérelmeink vezérlik döntéseinket. Ennek pedig gyakran az a következménye, hogy olyat is megteszünk, amelyet később higgadt fejjel már nem tettünk volna meg. A különböző vallások tanításai tehát arra intenek bennünket, hogy sohase cselekedjünk vagy döntsünk „forró” fejjel.
  • Az előbbi gondolatmenetből következik, hogy ilyenkor sokszor teszünk olyat embertársainkkal, amely neki bánatot, szomorúságot, fájdalmat okoz. Sokszor kifejezetten azzal a szándékkal, hogy „móresre” (erkölcsre) tanítsuk. Eközben nem gondoljuk végig, hogy nekünk, hogyan esne, ha egy másik embertársunk tenné velünk ugyanezt. Mindenképpen fontos lenne tehát, hogy cselekedeteink, döntéseink előtt erre is gondoljunk.
  • A különböző vallásokban megfogalmazott tanítások arra is figyelmeztetnek bennünket, hogy mi emberek itt e földi világban egymásra vagyunk utalva. Senki sem vonhatja ki tehát magát az egymásra utaltság alól. Tapasztalataim szerint sokszor megfeledkezünk erről a tényről, és úgy cselekszünk vagy döntünk, mintha mi lennénk egyedül a világban.
  • Az előbbi gondolatnak egy másik megnyilvánulása a másik emberrel szembeni tolerancia, a beleérző képesség teljes vagy részleges hiánya. Valószínű Önök kedves olvasók, amikor e sorokat olvassák, nagyon sok példát tudnának felhozni erre saját vagy a szűkebb és tágabb környezetükből. Elég csak a különböző vallású népcsoportok egymáshoz való viszonyára gondolni. Erre jó példák a vallási köntösbe öltöztetett háborúk. Sajnos ez még a keresztény világon belül is gyakran előfordult; gondoljunk csak a reformációt közvetlenül megelőző időszakban és reformáció idején a protestánsok üldöztetésére a katolikusok által. (Igaz ennek a tolerancia hiányán kívül más oka is volt.)  Szerencsére napjainkban ez sokat változott, amit saját magam is megtapasztalok, lévén, hogy a családomban rajtam kívül a többi családtag katolikus.

 

Természetesen az előbbi következtetések nem tekinthetők teljes körűnek. Ezeket csak gondolatébresztőnek szántam, ki-ki maga tovább gondolhatja az itt leírtakat és vonhat le ez alapján további következtetéseket.

 

A fenn leírtak alapján kijelenthető, hogy a keresztény, de vélhetően más vallású ember számára is nagyon nehéz feladat hitének gyakorlása a mindennapi élete során. Útmutatást az életünk során megszerzett tapasztalatokon túl csak a Biblia rendszeres olvasása és a gyülekezeti életben való aktív részvétel adhat.

 

 

Dr. Fekete István