Törvényből vagy hit által

 

Két újszövetségi bibliai részt ajánlok a Tisztelt Olvasó figyelmébe: az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 15. részét, valamint a Galatákhoz írt levél 2. részét. E két helyen olvasható Pál beszámolója az első ún. „apostoli zsinatról” (Kr.u. 49), melynek középpontjában a következő kérdés megvitatása és eldöntése állt: zsidóvá kell előbb lennie valakinek, hogy keresztyénné lehessen?

A vita látszólag egy vallásilag közömbös (adiafóron), egy ún. akcidentális, változó, külső, a hagyományhoz tartozó dologról, illetve szokásról, rítusról szólt: a körülmetélésről, latinul a circumcizióról. Csak látszólagosan, hiszen a külső jegy, a körülmetélés, egy lényegesen fontosabb kérdésre figyelmeztet: az üdvösségre. Az üdvösség pedig (a latin salus szavunk jelentése: gyógyulni, meggyógyulni, felépülni, egészségessé, egyész-szé lenni értelmű) az emberi egzisztencia, az emberi lét legfontosabb kérdése. Filozófiai értelemben: a létező létének problémájáról van szó. A létezés célja, értelme és mibenléte sűrűsödik ebben a kérdésben, hogy: mi az üdvösség?

A Galatákhoz írt levél 2,15-16 versei egyértelmű állítást tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy Pál hogyan érti is gondolja el az ember üdvösségének, egész-ségessé, egész-szé válásának, teljessé lételének a problémáját.

A mondat elsődleges olvasata szerint könnyen belátható, hogy az üdvösség kérdésében Pál két dolgot állít szembe egymással. Kijelenti, hogy 1.) „a törvény cselekedete” nem vezet, nem garantálja az üdvösséget; míg 2.) a „Krisztusban való hit” az egyetlen módja az üdvösség megszerzésének. Mit jelent e kettős állítás? Ennek megfejtésére teszek kísérletet a bibliai szövegek, az ó- és újszövetségi hagyomány, valamint a tágabb vallási-filozófiai környezet figyelembevételével.

 

Harc a hit, a vallás önállóságáért

 

A hit és a vallás önállóságáért folytatott harc nem új keletű. Naiv és képmutató közhely az a gyakran hangoztatott állítás, hogy aki vallásos, az jobb, erkölcsösebb ember, mint az, aki nem vallásos, és fordítva. A mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy 1.) a vallásos ember lehet erkölcsös/erényes, és lehet erkölcs és erény nélküli, valamint; 2.) a vallástalan ember is lehet erkölcsös/erényes és lehet erkölcs és erény nélküli.

Ebből az következik, hogy az erkölcs és a vallás direkt módon nem függenek össze. Az, hogy a magát keresztyénnek valló ember ezt nem így gondolja, nem így látja, az abban a hamis és megtévesztő „politikai teológiában” gyökerezik, amit az egyházak/felekezetek évszázadokon át a hatalom pozíciójából hirdettek, nevezetesen, hogy a hit, az általuk megfogalmazott hittételek elfogadása és az egyháznak való engedelmesség erkölcsössé teszi az embert, pusztán azon oknál fogva, hogy az egyház – Istenre hivatkozva – ezt állítja.

Ha valaki azért gondolja magát erkölcsösnek, mert vallásos, azaz vallásossága, hite formálta erkölcsössé, akkor nagy baj van az ő hitével, illetve vallásosságával. Az nem vallásosság, nem hit, hanem valamilyen kényszeredetten és kedvetlenül viselt „gyöngeség”. Mivel gyöngeség, könnyebb elviselni, ha vallásosságnak álcázza. Emberünk a másikat, a vallástalant csak azért tartja erkölcs nélkülinek, mert vallástalan, amire ugyanaz a magyarázat: nem tudja mi a vallás.

Az őszintén és nem hivalkodóan vallásos ember nem tartja magát erkölcsösnek, mert számára a morális és a vallásos szint nem keveredik. Nem azért, mert erkölcstelen az így vallásos ember, hanem egyszerűen azért, mert az erkölcs, a morál alatta van a vallásos szintnek írja Kierkegaard. Számára a vallás lényege: „érzék és íz a végtelenre”, illetve „a végesben a végtelenre, az idő szerintiben az örökre való pillantás” bátorsága.

A vallás és erkölcs viszonyának kérdését, a keresztyén gondolkodás történetében, először Schleiermacher német teológus és filozófus taglalta filozófiai alapossággal az 1799-ben megjelent A vallásról című, máig időszerű művében. Schleiermacher részletesen kifejti, hogy miért független a vallás és az erkölcs, miért nem szabad a vallást legitimációs célokra használni, legyenek azok a legkiválóbb célok is.

Amit Schleiermacher több mint kétszáz évvel ezelőtt megfogalmazott, azt találóan így foglalja össze a 20. század egyik jelentős német evangélikus teológusa, Heinz Zahrnt: „Mindent a vallással és nem a vallásból kell tennie az embernek”. Ez a gondolat már ott van a Római levél 3,28-ban, a Galatákhoz írott levél 2. részében, amikor arról beszél Pál, hogy „nem a törvény cselekedeteiből” igazul meg az ember, hanem „hit által”. A schleiermacheri gondolatok kontextusában ez így olvasandó: nem a „vallásból”, hanem „vallással” kell tennie mindent az embernek. A vallás nem arra való, hogy segítségével („a törvény cselekedetei által”) valamilyen célt vagy hasznot elérjünk, legyen az akár az örök élet, vagy a földi igazságosság és erkölcsösség, hanem arra, hogy az ember benne éljen. A vallás önmagáért van („hit által”) jelen az ember életében. Egy egyszerű hasonlattal élve: nem a levegőből, hanem levegővel élünk. Ezért is írhatja az előbb idézett Heinz Zahrnt azt, hogy „a vallás önmagában hordozza értelmét; ok és haszon nélküli, de nem értelmetlen”.

Ha tehát nem vallásosságunk garanciája erkölcsiségünknek, akkor úgy tűnhet, hogy a vallás váltig hirdetett és egy mindenki által fontosnak tartott társadalmi kérdésben (erkölcs) játszott szerepe nem bizonyult maradéktalanul igaznak. Ezt legjobban és lesújtóan éppen az egyház kétezer éves története igazolja. Erkölcsiségünk, vagy inkább erényünk egyetlen garanciája épp embervoltunk. Az a belső készségünk, hogy fel akarunk, és fel tudunk tekinteni (görögül az ember: antróposz, jelentése az, aki feltekint, felnéz) a végtelenre, az örökre. Mindez nem tantétel, vagy betanult hitvallás következménye, hanem a bennünk létező-szunnyadó belső erő elevenné tétele. Ennek az isteni erőnek az elevenné tétele lenne, lehetne az egyház mindenkori feladata. Persze könnyebb hitvallást írni, és azt számon kérni az igába hajtott százmilliókon, mint egyetlen embertárs mellé leülni és részt vállalni az önismeretre vezető út terheiből.

 

Rövid filozófiai kitérő


A hivatkozott bibliai szövegek első állítása: az ember „nem igazul meg”, azaz nem nyeri el az üdvösséget a törvény cselekedeteiből. Pál görög műveltségű zsidó, aki kora szellemi és vallási irányzatait jól ismerte. Társadalmi és vallási hovatartozását tekintve farizeus, aki szigorú vallási hagyományai ellenére is járatos a görög költészetben és filozófiában. Mindez rányomta bélyegét leveleinek egyikére, másikára.

A páli szövegekben könnyeden kimutatható a hérakleitoszi paradox logika szellemi-filozófiai hatása. Nem részletezve a paradox logika lényegét, röviden utalunk annak mibenlétére. Jézus maga is ismerte ezt a fajta gondolkodási módot. A paradox logika szerint semmilyen végleges és egyértelmű állítás nem tehető egyetlen alannyal (személy, jelenség) kapcsolatosan sem. Ebből az következik, hogy a fogalmak szintjén a világ nem megragadható, ezért ez a gondolkodási mód nem törekszik lezárt kijelentések, megállapítások megtételére. Ezzel az is együtt jár, hogy a világ nem vehető birtokba, hisz ha nem megragadható, akkor a birtoklás sem lehetséges. A paradox gondolkodás jellemzője az ún. dinamikus mozgás.

A farizeusnak született Saulus/Pál szembekerült a farizeusság Hérakleitosz utáni görög-hellenista gondolkodás hagyományával, az ún. arisztotelészi logikával. Ennek lényegét Arisztotelész a következőképpen fogalmazta meg: „Lehetetlen, hogy egy és ugyanaz az állítmány egy és ugyanazon alanyhoz egyszerre és ugyanazon vonatkozásban – […] – hozzá is tartozhassék, meg ne is. Ez a legbizonyosabb alapelv…”. Később ez utóbbi gondolkodási mód évszázadokra meghatározta a keresztyén teológiai gondolkodást. Ennek a nyűgét, terhét hordozza a mai teológiai/egyházi gondolkodás is.

A paradox logika toleranciát és szabad szemlélődést eredményezett szinte teljes vallási hierarchia és szervezet nélkül, míg az arisztotelészi logika szigorú dogmák megszületését tette lehetővé, és kiépítette a századok óta merev, a politikai hatalmat kiszolgáló és maga is hatalmat gyakorló hierarchiát. Közvetett eredménye a mérhetetlen intolerancia, türelmetlenség mindennel és mindenkivel szemben.

A két gondolkodási mód közötti lényegi és következményeiben is meghatározó különbség a világhoz való viszonyulásukban érhető tetten. A paradox logika az emberi létezést a létezés egzisztenciális módja szerint értelmezi, míg az arisztotelészi gondolkodás a birtoklás egzisztenciális módja szerint.

A továbbiakban e kétféle létezési mód, és az azokból kinövő kétféle világkép segítségével próbáljuk megfejteni a páli szöveg lehetséges tartalmát. 

 

A törvény cselekedeteiből


A „törvény cselekedeteiből” kifejezés az általunk ismert vallástörténeti hagyomány értelmében azt jelenti, hogy az ember betart, eleget tesz bizonyos kultuszi előírásoknak, amelyek következtében – cserében – kap az istenektől valamilyen ellenszolgáltatást. A jelenség lényegét tekintve az ember a magáéból ad valamit az isteneknek, cserében viszont az istenektől elfogad valamit, ami csak az övék.

Könnyen belátható, hogy ebben a folyamatban mindkét oldalon birtokolnak valamit, amit a másik nem birtokol. A cserefolyamat során birtokbavétel, szerzés, tulajdonváltás, pontosabban „csereügylet” történik. Valamennyi primitív, ősi vallási kultusz mélyén ez az elgondolás működik.

Az így megszerzett „javak”, mint amilyen a bűnbocsánat, az örök élet, az üdvösség birtokommá, tulajdonommá lesz, ami fölött rendelkezem, amivel bírok. Mint látható a tulajdonjog, a birtoklási lehetőség nem csak a földi életre vonatkozik (bűnbocsánat, stb.) hanem az azon túlira is. Ezt a gondolkodási módot nevezik a modern társadalomtudományok (mint a filozófia, antropológia, pszichológia és vallás-pszichológia) a birtoklás egzisztenciális módja szerinti létezésnek.

Nem igényel mélyebb filozófiai, még kevésbé vallásbölcseleti és bibliai ismeretet annak belátása, hogy a fenti, a birtoklás egzisztenciális módja szerinti gondolkodási mód erősen „haszonelvű”. Ebből az következik, hogy minden vallási, hitbéli istentiszteleti/kultuszi cselekményt a remélt haszonért tesz, visz végbe az ember, az így elvégzett és begyűjtött haszon után csak egy újabb és nagyobb haszon reményében mutat be áldozatot, vallásos cselekményt. Ebből következik, hogy minden vallásos cselekményt – legyen az szellemi vagy konkrét – addig végeznek, folytatnak, amíg hasznot hoz.  Ha valamelyik nem vált be, újat találnak helyette.

A „törvény cselekedeteiből” kifejezéshez szorosan kapcsolódnak a következő fogalmak: vallás, hit, Isten, jócselekedet, hagyomány, stb. A birtoklás egzisztenciális módja szerinti létezés logikája szerint a személy mindezekkel rendelkezik (vallás, hit, Isten, jócselekedet, stb.), azokat birtokolja abban az értelemben, hogy ha kell, akkor vallásos és jócselekedetet visz végbe, illetve hisz abban, amire irányulnak tettei. A tulajdonában lévő eszközöket és lehetőségeket a haszon reményében használja: áldozatot mutat be, hitét megvallja, adakozik, eljár templomba, elmond néhány előírt imát, stb.

Pál kora vallástörténeti értelemben az a kor, amely a lehető legerőteljesebben ragaszkodott az örökölt hagyományokhoz, mindenekelőtt a Tórához, a törvényhez, mint objektív és kötelező érvényű rendtartáshoz, ami elsajátítható, birtokba vehető, sőt kötelezően mindenkinek birtokává kellett válnia.

Gondolatilag, illetve filozófiailag a birtokolható dolgok véges dolgok, amelyek nem hordozhatják az abszolútumot, az igazságot. Ugyanakkor Istent mindig az abszolúttal, az igazsággal azonosítja minden vallásos hit. Márpedig a birtokolható, véges és változó dolgok a végtelen, abszolút és tökéletes Isten relációjában értelmetlenné, semmivé válnak, vagy pedig Isten nem Isten.

Ha a fentiek értelmében olvassuk Pál állítását, akkor tökéletesen igazat kell adnunk neki. Semmit sem lehet hit-tel, vallás-sal, Isten-nel elérni, mert egyik sem eszköz, amit valamilyen cél érdekében, legyen az bármilyen magasztos, „használni” lehetne.

 

Krisztusban való hit által


Alább csak a „hit által” kifejezést helyezzük vizsgálódásunk középpontjába, és eltekintünk a „Krisztus” fogalom szimbólumként való értelmezésétől, ami nagyon messzire vezetne.

A „hit által” kifejezés a létezés egzisztenciális módja szerinti élettel értelmezhető, illetve írható le annak tartalma és jelentése. Először is a hit belső, szellemi, lelki alapállást, viszonyulást fejez ki. Ez a viszonyulás kettős: az ember önmagához viszonyul abban az értelemben, hogy tisztázza, vagy legalábbis megpróbálja tisztázni azt a kérdést, hogy „Ki vagyok én? Miért vagyok? Mi értelme, és mi a célja életemnek?” Az önmagát így tisztázó, megismerő ember tovább kérdez: „Mi közöm a világhoz, a másik emberhez?” Ebben a tisztázó belső drámában juthat el az ember arra a pontra, arra az egzisztenciális „ugrásra”, amely, Kierkegaard szerint, a hit születésének pillanata. Erről a drámai pillanatról, egzisztenciális létállapotról megrázóan és elgondolkodtatóan vall Ady a Menekülés az Úrhoz című versében.

A hit, a vallás, az Isten a létezés egzisztenciális értelmében nem külső, nem birtokolható (az elhívés értelmében), nem megszerezhető, nem is áthagyományozott valóság, hanem belső, szellemi állapot, aminek kizárólagos és egyetlen alapja a megélt-megtapasztalt emberi személyiség. Ez a drámai pillanat az, amelyben az ember „ugrásra” kész. Így, ebben az értelemben az Isten, a vallás, a hit és a különböző szertartások eszközfunkciói megszűnnek, és többé nem hitből, nem Istenből, nem a vallásból akar az ember többé élni, hanem mindent, egész létezését a hitben, a vallásban lévőnek, Istenben lévőnek tudja és tapasztalja. Erre utalhat Pál híres athéni beszédében is, amikor egy pogány görög költőt idéz: „Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”.

Kérdezhetjük: hogy kerül a „Krisztus Jézus” szimbólum ebbe az összefüggésbe? Úgy, hogy benne látták a kortársak azt az emberi és személyes egzisztenciát, azt a „tulajdonképpeni létet” (Heidegger), amely a nagy ugrást megtette. Ettől tökéletes ember, ettől lett nagysága és páratlansága, és nem lett sem Istenné, sem valamiféle félistenné, angyallá, hanem bemutatta az emberi létet a maga teljességében. Hogy ez a lét, mármint az emberi lét dráma, az nem vitás. Erről is szól Jézus sorsa. Miért mondja Pál, hogy a „Krisztus Jézusban való hitből” akar megigazulni? A válasz talán kézenfekvő: Krisztus Jézus élete itt példa arra, hogy járható az az „út”, amely sem nem Jeruzsálemből, sem nem Antiókhiából, sem nem Rómából vagy Bizáncból indul, hanem mindig az Én-ből, a tulajdonképpeni létét megélő egzisztenciából fakad. Jézus annak a gondolatnak volt a hirdetője és megtestesítője, amely a birtoklástól való mentességet tartotta a létezés előfeltételének.

Ilyen értelemben és ezért szállt szembe Pál a jeruzsálemi gyűlésen a kizárólagosságot jelentő mózesi „utat” (hagyományt, rendet, szokásokat, stb.) erőltetőkkel. Heinrich Ott írja Bonhoefferről írt könyvében, hogy „minden eseményből, a legszerencsétlenebből is, nyílik út Isten felé”. Martin Buber pedig a bibliai gyökerű chaszidizmus egyik legfontosabb üzenetét hasonlóképpen értelmezi, amikor a következőket írja: „A világ, amelyben élsz, úgy, ahogyan van – és nem másként – teszi lehetővé az Istennel való kapcsolatodat. […] És a saját alkatod, amilyen éppen vagy: ez a te sajátos utad Istenhez, a sajátos isten-lehetőséged.”

A fentiekből fakadó kérdést így lehetne megfogalmazni: Hol tartunk mi, mai keresztyének ebben a dologban? Az őszinte és elfogulatlan válaszunk lesújtó: a jeruzsálemi gyűlés eszméjétől egyre messzebb, egyre távolabb kerültünk. Nem időben, hanem lélekben, szellemileg. És talán ez keresztyénségünk válságának egyik oka, bármennyire is ragyogó a kétezer év keresztyén öröksége. Birtokba vette, ahelyett, hogy a létezésre segítette volna a végtelenre, Istenre vágyó embert.

 

Dr. Nagy Károly