A szentségekről

 

Miért, hogy annyi akadályt gördít ma is az egyház azok elé, akik csak gyermeküket szeretnék megkeresztelni? A válasz – legalábbis számomra – a következő: a szentségeket, mint folyamatosan megújuló, változó kultuszi eszközöket arra használja, hogy

  • fogva tartsa,
  • hatalmába kerítse,
  • igába döntse, és hogy
  • uralkodjék a boldogság, a teljesség után vágyó emberen.

 

Holott a szentségek istentiszteleti/kultuszi funkciója éppen a szabadság, az embertől, az intézménytől való teljes szabadság kifejezése. Hiszen a teljességet soha nem az intézmény – legyen az bármilyen tökéletesen működő is – biztosítja, hanem sokkal inkább az önmagával és a világgal harmóniában élő belső ember. Erre monda Jézus, hogy „aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt”.

 

A keresztyén istentiszteleteken használatos szentségek kialakulásának és szerepük változásának folyamatát, illetve azok mai kultuszi funkcióit szeretném megérteni és megértetni.

 

A szent és a profán kettősség kérdése az első, amit tisztáznunk kell. A világ objektíve nem szent és nem profán, illetve nincs ilyen, meg olyan része. Ezt a kettőséget a vallási hagyomány alkotta meg azzal, hogy megkülönböztette a vallási szertartások során használt, illetve ott nem használt tárgyakat, dolgokat, helyeket, időket, személyeket. A kultuszban használtakat szentnek, elkülönítettnek nevezte el, míg az abban nem használtakat a profánhoz, a meg nem szentelthez, a világhoz sorolta.

 

Ennek a kettősségnek az alapja valahol a dualisztikus világszemléletben keresendő, amely szembeállítja a teremtett világot Istennel, mint a legfőbb hatalommal. A látható világ létrejöttét pedig egy alacsonyabb rendű istenség, egy demiurgosz teremtő hatalmának tekinti. Ebből adódik, hogy a két világ szemben áll egymással, illetve egymásnak ellentmondó, egymást kirekesztő ellentétek. A világnak ez a vallástörténeti megkettőzése adta annak erkölcsi megkettőzését is.

 

A vallástörténet számtalan kultuszi szentségről tud. A keresztyénség az első időben igyekezett ezektől megszabadulni, amelyek akadályozták a tiszta, szellemi megélését mindannak, ami isteni, ami maga Isten. Ezért nincs nyoma az ősgyülekezetekben semmiféle szentségnek, illetve szentségi cselekménynek vagy dolognak.

 

Az egyház történelmi fejlődése során fokozatosan kialakította a maga szentségi/sákramentális eszközrendszerét. Ennek eredménye, hogy a nyugati keresztyénség ma hét szentséget ismer el és használ, melyek a következők: keresztség, bérmálás, eucharisztia, házasság, gyónás, papi rend és az utolsó kenet. A keleti (ortodox, bizánci) egyház öt szentséget ismer. A protestáns egyházak két szimbolikus cselekményt ismernek el szentségként: a keresztséget és az úrvacsorát (eucharisztia).

 

1.) Az ősgyülekezetek és a szentségek viszonya

 

A) Eszkatológiai közösség. Minden ún. eszkatológikus (a világvége váradalmában élő) közösség legfontosabb jellemzője, hogy csak a pillanatnak él, számára nincs múlt és nincs jövő. Pontosabban csak a jelen létezik, csak az valóságos, amelynek minden pillanatában az Istennel való teljes és végleges közösséget áhítják, és arra várakoznak. Ilyen eszkatológikus közösségként éltek az ősgyülekezetek a Krisztus utáni első két-három században. A jelen számukra „köztes idő” (Rudolf Bultmann) volt, ami Pál esetében azt az időt jelentette, amely Krisztus feltámadása és a világ végére várt visszajövetele között telik el. János számára viszont ez az az idő, amely Jézus keresztre feszítés általi megdicsőülése és az egyes hívő ember földi életének vége között telik el.

 

Pál és János által tételesen is megfogalmazott és megélt „köztes idő” minden krisztushívő számára a történelem „semlegesítését”, a történelemmel szembeni közönyt jelentette, és a gnosztikus eszkatológia szellemével mutatott közeli rokonságot. Ebből a vallási meggyőződésből következett, hogy a mindennapokat teljes passzivitással fogadták és „megszentelt” tétlenségben töltötték. Maga Pál is utal erre a szellemi-lelki állapotra, amikor arról ír, hogy nem érdemes sem megházasodni, sem férjhez menni és gyereket szülni, tekintettel a rövidesen beálló parusziára, a visszatérő és ítélkező Krisztusra. (1 Kor 7, 29-31)

 

B) Kultuszi vagy istentiszteleti közösség. A várakozás feszültségében élő eszkatológiai közösségek fokozatosan alakultak át istentiszteleti közösségekké anélkül, hogy különösebb megrázkódtatás érte volna a gyülekezeteket azért, mert Krisztus visszatérése, illetve második eljövetele nem következett be.

 

Az eszkatológiai közösségből istentiszteleti közösségbe történő átmenet során nyerték el a szentségek azt a sajátos szerepet, amelyet ma is élveznek, és lettek a kultuszi közösségek a megváltás intézményévé, a szentségek pedig az isteni kegyelem hatékony és kizárólagos közvetítőjévé. Ezzel pedig a kultuszi/istentiszteleti közösségek elindultak az egyházzá szerveződés, valamint a lelkek fölötti uralom gyakorlásának útján.

 

 

2.) A szentségek és a donatista vita kapcsolata

 

A donatizmus lényege. A történet a keresztyénüldözések utolsó nagy fellángolása idején kezdődött Róma észak-afrikai provinciájában, valamikor a 4. század legelején. Diocletianus (284-313) római császár 303-ban kiadott dekrétuma szerint minden keresztyén iratot – elégetés végett – be kellett szolgáltatni a hatóságoknak és le kellett rombolni a templomokat, akik pedig ennek nem voltak hajlandók eleget tenni, azokat szigorúan megbüntették.

 

Az életüket és gyülekezetük életét féltő papok közül sokan eleget tettek a felszólító parancsnak, és átadták a birtokukban lévő ún. szent iratokat. Ők az ún. traditores-ek, akik átadták vagy beszolgáltatták a szentnek tartott iratokat, de akik közben tovább folytatták papi szolgálatukat: kereszteltek, megtörték a kenyeret (eucharisztia), püspököket szenteltek, stb. Ilyen traditor volt Aptungai Felix is, aki később Caecilianust 311-ben Karthágó püspökévé szentelte.

 

A helyi, észak-afrikai gyülekezetek nagy része megalázva érezte magát, hogy egy traditor személy végezheti a felszentelést, és kinyilvánították, hogy emiatt nem fogadják el Caecilianus püspöki tekintélyét. Úgy gondolták, hogy ezzel sérelem érte az egyház hierarchiáját (szent rendjét), és követelték az egyház belső megtisztulását. Amikor 388-ban Európából Szent Ágoston visszatért Afrikába, egy szakadár csoport vált az észak-afrikai térség vezető keresztyén közösségévé, akiket igen erősen támogatott a helyi afrikai lakosság. A kibontakozó és egyre erősödő teológiai vitát szociológiai problémák is beárnyékolták. Az egyház tekintélyének helyreállításáért síkra szálló donatisták (akik nevüket a szakadár afrikai egyházi vezető, Donatus pap után kapták) az őslakosság támogatását keresték, míg a kialakult helyzetet elfogadók a római telepesekre támaszkodtak.

 

A donatisták úgy vélték, hogy az egyház egész szentségi rendje megromlott. Ezért kell a traditorokat olyan emberekkel felváltani, akik az üldözések alatt is kitartottak hitükben. Követelték azok újrakeresztelését, illetve újraszentelését, akiket traditoroknak minősülő papok kereszteltek meg vagy szenteltek fel. Ez elkerülhetetlenül egy szakadár csoport kialakulásához vezetett, amely Ágoston Afrikába való visszatértekor már nagyobb volt, mint az egyház, amelytől elszakadt.

 

A donatista vita mélyén az a hitbeli/teológiai meggyőződés állt, hogy a szentségeket kiszolgáltató személy emberi-erkölcsi minősége meghatározza a szentség (keresztség, úrvacsora, szentelés) hatékonyságát. Ez a szemlélet ugyanakkor sokkal közelebb áll a primitív vallások mágia felfogásához és gyakorlatához, mint a bibliai tanításhoz.

 

 

3.) A szentségek, mint a be- és elfogadás szimbólumai

 

Mi a szentség? Semmiképpen sem varázslás, nem mágia, nem valami titokzatos, az emberi értelem számára elzárt és fölfoghatatlan cselekmény, dolog vagy esemény. Az általános szóhasználat az erkölcsiség, az érinthetetlenség vagy a morális tisztaság fogalmát kapcsolja a kifejezéshez.

 

Az újszövetségi szentség fogalma mögött a „levágott”, „elkülönített”, „lemetszett” jelentésű héber kádes szavunk áll. Ugyanakkor a szónak van egy erőteljes „odaszánás” jelentése is. Szentnek lenni annyi, mint elkülöníttetni és Isten szolgálatára felajánlkozni. Az Ószövetségben a szentség fogalmának egyik alapvető jelentése: „valami vagy valaki, akit, vagy amit Isten elkülönített”. Az Újszövetség leszűkíti a gondolatot, és szinte kizárólagosan a személyes szentségre korlátozza. Elutasítja a „szent helyek” és a „szent dolgok” gondolatát, és személyekre vonatkoztatja a fogalmat.  Az emberek szentek, mert ők odaszánták magukat Istennek: isteni elhívásuk megkülönbözteti őket a világtól. A Jelenések könyvében (15,4) pedig az olvasható Istennel kapcsolatosan, hogy „csak egyedül vagy szent”. Sok teológus kölcsönviszonyt feltételez az egyház (az eredeti görög kifejezés: ekklézsia, ami az elhívni, kiválasztani értelmű igéből származik) és a szentek (vagyis, akiket Isten hívása elkülönített) fogalmi köre között. Ezt fejezi ki az Apostoli Hitvallás egyházat meghatározó tétele is, mely szerint az a „szentek közössége”, a communio sanctorum.

 

Az egyház, mint a „szentek közössége” egy sajátosan keresztyén paradoxon, mivel Isten mindenhatóságát korlátozza. A paradoxon szerint a Teremtő beéri kevesebbel, mint a világ, mint a teljesség, az Egész, elég számára az ekklézsia, a kiválasztottak részközössége.

 

Az eddigiekben megfogalmazottak alapján a szentség szavunk szemantikailag (jelentéstanilag) és vallásfilozófiai értelemben valamilyen kultikus cselekmény számára elkülönítettet, fenntartottat jelent. Egy személy, egy hétköznapi tárgy, egy szokványos cselekvés kivételezett helyzetbe kerül azzal, hogy egy bizonyos időben, egy bizonyos helyen, egy bizonyos módon és egy bizonyos céllal cselekszik, illetve az adott cselekvés során arra elkülönített tárgyakat használ.

 

Felvethető a kérdés: Miben és mitől más egy szentségi cselekményben használt tárgy (pl. a kenyér, a bor, a víz) a többi hasonlótól? Ha nem Krisztus teste és vére, akkor mi? Erre a kérdésre Zwingli a következő hasonlattal válaszolt. Azt javasolja, hogy gondoljunk el egy gyűrűjét két különböző szituációban. Az elsőben legyen a gyűrű egyszerűen az asztalon, vagy a bolt kirakatában. Tehát tényszerűen van, létezik. Majd el tudjuk képzelni, amint a király a gyűrűt felesége számára megvásárolja és felhúzza felsége, azaz a királyné ujjára. Ez a második eset, amikor a gyűrűnek kivételes helyzete okán megítélése, értékelése megváltozik. Mindez annak köszönhető, hogy kapcsolatba került a királlyal, akinek tekintélye, hatalma és fensége új helyzetbe állítja a nemrég még a kirakatban lévő tárgyat. Értéke most már sokkal nagyobb, mint az aranyé, amelyből készült. Ezek az asszociációk azért jöttek létre bennünk, mert a gyűrű az eredeti összefüggésből egy új összefüggésbe került, de a gyűrű teljesen változatlan maradt. A kultuszi/istentiszteleti sákramentális események során így lesz a dolog vagy esemény elkülönítetté, szentté, a hit számára pedig önmagán túlmutató jellé, szimbólummá.

 

Egész életünk jelképek között zajlik. A legcsodálatosabb, és mindenki által használt és értett jelképrendszer – az emberi nyelv! Álljon itt néhány példa a mindennapi életből a fentieket illusztrálandó.

 

Mindennapjaink elengedhetetlen részévé váltak a közlekedési szabályok. A számos közlekedési szabály közül emeljünk ki néhányat annak szemléltetésére, hogy mit is jelent KRESZ nyelvén a jel, a szimbólum. Jól ismert a hatszögű, egyik oldalán, fehér alapon piros, STOP feliratú tábla. Ha egy ehhez hasonló tábla otthon a lomtárban van, semmit nem jelent. Ha az út szélén kidöntve van, akkor sem jelent senkinek semmit. De ha egy kb. 2m magas oszlopra erősítve, két út találkozásánál látjuk, akkor azonnal értelmet nyer, jelentést kap a tábla, mert a közlekedő ember ismeri annak értelmét, jelentését. Az így, ilyen körülmények együttállása okán értelmet nyert tárgy (a tábla) megmarad annak, ami előtte volt, csak éppen jelentést, egy új tartalmat kap. Szimbólummá, jelképpé válik. Ettől a pillanattól nem az anyaga lesz fontos, hanem jelentése, üzenete.

 

Hasonló történik a boros kupával vagy a boros kehellyel, amit évszázadokon át a legtermészetesebben használtak borivásra. Ebből lett az eucharisztia, az úrvacsora kelyhe. Vagy ott van a kereszt ősi szimbóluma, amelyet számos keleti kultúra ismer, hisz benne fejeződik ki az evilági létezés és a transzcendens kapcsolata, találkozása. A kultuszi/istentiszteleti helyek kialakítása, tájolása, díszítése, berendezése mind-mind a szimbólumok nyelvén szól az abban megforduló emberhez.

 

Érdemes megismeri a szümbolon görög szó jelentését, illetve magyar fordítását, megfelelőjét. A görög szó a szün + ballo összetételből keletkezett, ami annyit jelent, hogy egybe dob, egybe rak, összeilleszt. Másodlagos jelentése: olyan jel, amelyet két ember őrzött magánál, hogy felismerjék egymást. (Ilyen volt az őskeresztyének fából készült szümbolonja, a tesszárá.) De szümbolonnak nevezték a hitvallásokat is. Ezért olvasható a régi kiadású Apostoli Hitvallás cím mellett vagy helyette az Apostoli Szimbólum kifejezés. Ezzel mintegy egyértelműsítve a tartalmat, hogy a szöveg nem betű szerinti értelemben, hanem a szimbólumok nyelvén fejez ki egy, a racionalitást meghaladó szellemi tapasztalatot.

 

A keresztségben, mint szimbólumban, mint jelképben, az azt konstituáló (tételező) materiális vonatkozások új értelmet, új jelentést kapnak. A szimbólumban egy egzisztenciális igazság fejeződik ki a jelképek nyelvén. Ennek lényege, hogy az ember része annak a világnak, amelyet Isten alkotott, és amelyet Isten a maga számára megtisztítva fenntart. Az ember része az Egésznek, az Egész őt befogadja. Erre utal a teljes bemerítés kultuszi gyakorlata a keleti egyházban, valamint egynémely protestáns, illetve neoprotestáns felekezetben.

 

Az úrvacsora/eucharisztia, mint sajátos keresztyén szimbólum az Isten által tökéletesnek teremtett világra való ráutaltságot, annak elfogadását, valamint a világból való részesedést fejezi ki. A keresztség az ember világhoz való tartozásának szimbóluma, míg az eucharisztia a léte tudatára ébredt embernek a teremtett világgal való élésről szóló hitvallása.

 

A képi szimbólumok a legősibb kommunikációs eszközök, amelyeket a természeti népek is képesek voltak felfogni, felismeri és azoknak megfelelően cselekedni. A szentségekben (keresztségben és eucharisztiában) egy hármas „találkozás” történik, jön létre: az ember + a gondolat + az anyag találkozik. Elkülönült létének tudatára ébredt ember elgondolja és kimondja, megfogalmazza a léte alapját jelentő teljesség eszméjét, a tudatosult lét gondolati formát ölt, amit majd formába önt az anyag segítségével. Így lesz a létezés megélt életté, tudatos és vállalt életté, amit kifele, a világ fele is megmutatok: alávetem magam a létezésnek. (Ezt legszebben a bizánci rítusban szemlélhetjük). A fentiek alapján jelentéktelenné válik a víz mennyisége, a keresztelés helye, a keresztelő személye és a keresztelés módja (alámerítés, meghintés, a kereszt jelével való megjelölés), a kenyér kovászos vagy kovásztalan jellege, a bor színe és mennyisége stb. Megkereszteltek: befogadott lettem; úrvacsorával élek, befogadó vagyok. Az első saját létem elszenvedésének, míg a második a világgal, a Mindenséggel való tudatos közösség szimbóluma.

 

A materialista filozófus, Feuerbach szándéka ellenére is az ember legvallásosabb gondolatát fejezte ki akkor, amikor leírta, hogy „az ember az, amit megeszik”.   Évszázadokkal a fenti filozófiai meghatározás előtt a Biblia ugyanezt a definíciót adta az emberről. A teremtés bibliai történetében az ember mindenekelőtt „éhes lényként” jelenik meg, a világ egésze pedig táplálékként. „Az étel, amiből az ember eszik, a világ, amelyből részesülnie kell, ha élni akar – mindez a Bibliában Isten ajándéka, az Istennel való közösség eszköze. […] A világ ’anyagként’, egy mindent átölelő eucharisztia anyagaként teremtetett, s az embert Isten e kozmikus szentség papjává tette.”  (Alexander Schmemann: A világ életéért)

 

Dr. Nagy Károly