A PASSIÓRÓL - másképpen

 

A latin eredetű passió szóval, amelynek jelentése „szenvedés”, Jézus életének utolsó néhány napját szokták jelölni. Az evangéliumok tanúsága szerint ezek a napok, – tartalmukat tekintve – Jézus elárulásától kivégzéséig terjedő időszak eseményeit ölelik fel. A vallási meggyőződésből és gyűlöletből fakadó Jézus elleni hajsza századokon át megbabonázta a keresztyéneket, ugyannyira, hogy évente egyszer maguk is eljátsszák a passiót, mintegy osztozva Jézus kínszenvedéseiben. Ennek a mélyen gyökerező irracionális vonzalomnak a jelei azok a „keresztutak” (via dolorosa), amelyek szinte mindenhol fellelhetőek, illetve azok freskók és képek, amelyek ma is drámaian megérintenek milliókat.

 

Sokáig nem értettem, miért vonzódik az ember már-már kéjes gyönyörrel a szenvedés, a megaláztatás, a gyűlölet, a másokat kirekesztő megvetés által okozott fájdalmak látványához. És nem csak a látványhoz, mert ha megtehette – és a történelem bőségesen szolgáltat erre bizonyítékot – maga is szíves-örömest okozott könnyeket és ont vért. Akár Isten nevében is, Istenre hivatkozva. És minél inkább meg volt győződve hitének kizárólagos igazáról, annál kegyetlenebb tudott lenni. És miért tart össze ma is milliókat a másoknak okozott szenvedés, mások megalázása, „kereszthalála”.

 

A későn (5. század körül) kialakult passió szokásának mély lelki-pszichológiai mozgatóira szeretném felhívni a kedves Olvasó figyelmét. Keresztyén gondolkodásunkat mélyen meghatározza a bírvágy, a birtoklás, a szerzés ösztöne. Ugyanis mindent valamilyen céllal, bizonyos haszon reményében teszünk. Bármi legyen is a haszon. Ha valamit megidézünk, akár játékban, akár más módokon (képek és szobrok által segített emlékezés vagy emlékeztetés), azért tesszük, mert abból, vagy az által nyerni szeretnénk valamit. Gyakran szolgál valaminek a megidézése a szembesítés eszközének is. Ezeket minden kényszer nélkül megtesszük, de szívesen veszünk rész olyan múltidéző játékban, amit mások vezényelnek. Mivel is szembesül, mi idéződik fel egy mai keresztyénben a passió során? Az együttérzés talán? A szánalom? Vagy éppen az elnyomó hatalommal szembeni elutasítás? És miért kell emlékezetünkbe vésnünk a tragikus és véres-gyalázatos régmúltat: Jézus kínszenvedését?

 

A passió, a húsvéti eseményekkel kiegészülve, számomra elsősorban prédikáció. Prédikáció – szavak nélkül. Mintáját, eredetét a görög mítoszokat megteremtő szellemi-kulturális környezetben kell keresnünk, miből a nagy görög tragédiák is kinőttek. Vizuális, vagyis látvány-kommunikáció: a megértettnek képekben, illetve formákban, színekben és mozgásban való elbeszélése.

 

De mi is az, ami elől a passiói „játékba” menekül az ember, amit jobbszeret látni, mintegy kívülről szemlélni, mint arról személyesen és neki szólóan prédikációt hallani? A válasz a mindenki által megtapasztalható tragikus élményben, illetve szembesülésben gyökeredzik, amelynek lényege az ún. „transzcendentális otthontalanság”, azaz a létezés szakadékával (a halállal, a megsemmisüléssel) való szembenézés, a néma egyedülléttől való rettegés borzalma és feloldhatatlansága. Az, hogy egyedül vagyunk „az üres űrben tántorgó világon”.

 

A passió, mint vallási szertartás és közösségi rítus, az életnek félelemmel és rettegéssel teli állapotát tárja a szertartásban résztvevők elé, annak tragikumát és irracionális jellegét hangsúlyozva, úgy, hogy az ember egyszerre lesz részese a látott eseményeknek, ugyanakkor mégis kívülálló. Ezzel a szembesítéssel tudatosul és lesz vállalhatóvá az ember számára önnön állapota, amit a filozófia nyelvén „tulajdonképpeni létnek” neveznek. Ez azt jelenti, hogy az ember tudatosan vállalja azt a sorsot, amelyet élete elébe állít. Nem menekül el előle, nem próbál kompromisszumot kötni, nincsenek felelősséget elhárító gesztusok. A názáreti Jézus passióbeli története a tulajdonképpeni, vagyis a teljes és tökéletes ember története, aki nem másra és nem mások által néz szembe saját létezésének tragédiájával, hanem maga megy annak elébe. Ez tette őt naggyá és „Istenné” azok szemében, akik erre nem voltak képesek, és akik ma sem képesek erre. A passió szembesít azzal, amit nem vállalunk fel, és amiről maga Jézus mondta, hogy aki nem veszi fel a maga keresztjét, az nem lehet az ő tanítványa.

 

Ugyanakkor Jézus példája és az egyház által hirdetett „helyettes áldozat” tana egymásnak ellentmondanak. A bibliai példa a személyes életünk „tulajdonképpeni létként” való vállalását követeli, míg az egyház által kultuszi eseménnyé tett passió a „nem tulajdonképpeni létet” kínálja megoldásként. Ez utóbbi pedig azt jelenti, hogy nem kell felvennünk saját „keresztünket”, hanem azt – az egyház közbenjárására – átháríthatjuk a Krisztussá tett Jézusra. Csakhogy Jézus szavai egyértelműek: „És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom. Mert csak akkor vagyok méltó Jézushoz és önmagamhoz, ha szembe tudok nézni elkülönült létem világbeli otthontalanságával.

 

A passió menekülés önmagunk elől abba az illúzióba, hogy elkerülhető saját „keresztünk” felvétele. Eleink talán azért nem tartották fontosnak a passió hagyományos megidézését, mert ismerték és értették Jézus idézett szavait. És ebben az értelemben vallották, hogy minden igehirdetés – húsvéti igehirdetés.

 

Dr. Nagy Károly