Reformáció - 2008

 

Olvasandó Róma 3,28.

 

I. Rövid bevezető a reformáció előzményeire való kitekintéssel

Ma már széles körben elterjedt közhely, hogy a reformációt több évszázados ún. előreformációs mozgalmak előzték meg. Ha elég merészek vagyunk, úgy azt is mondhatjuk, a tévedés veszélye nélkül, hogy a 16. századot megelőző valamennyi egyházi megújulási mozgalom előhírnöke volt a reformációnak. Ha csak a reformációt közvetlenül megelőző ötszáz évet vesszük szemügyre, jónéhány olyan mozgalmat találunk az európai keresztyénség történetében, amelyek, korukat jócskán megelőzve, előkészítői voltak a Luther nevéhez kapcsolható mozgalomnak. Csak a legjelentősebbek közül említünk néhányat: a Balkánon élt egykor (10-12. század) egy különös közösség, amely a bogumil (Bog miluj=Isten, könyörülj!) névre hallgatott; a Balkántól jóval nyugatabbra, a mai Franciaország déli részén éltek a "tiszták" (katarok=tiszták, akiknek 1244-es tragikus pusztulásáról Illyés Gyula írt azonos címen nagyszerű drámát); szinte közöttünk élnek, pontosabban Olaszország északi völgyeiben húzták meg magukat egykor s élnek ma is Valdens Péter (12. század) prédikátor késői követői, akik büszke öntudattal vallják őseik rebellis hitét. De ide sorolható a Cluny reform néven jól ismert 11. századi szellemi megújulás is. A "modern kegyesség, vagy jámborság" néven számon tartott Devotio moderna is ebbe a szellemi vonulatba tartozik, amint ide tartozik a John Wyclif (14. század) nevéhez fűződő, majd az európai szárazföldön Husz János (Jan Hus) által terjesztett és később nevével jelzett mozgalom (huszitizmus) is. Wyclif bibliát fordít anyanyelvére, angolra, amint teszik azt a magyar Tamás és Bálint huszita papok is a 15. század húszas, harmincas éveiben. A szellem nem ismert határokat akkor sem. Ahova nem ért el Róma láthatatlan, de annál félelmetesebb keze (mert Prágáig, illetve Konstanzig elért, és 1415-ben Husz Jánosnak meg kellett halni), ott új szellemben hirdették az igét a forrongó és megújulásért kiáltó Európában. A Keleti Kárpátok keleti lejtőitől néhány km-re, a Szeret folyó partján vetik meg lábukat a huszitizmus Róma elől menekülő hívei, és alapítják meg a mai Husi (a romániai Moldova tartomány egyik jelentős városa ma is) város elődjét. A város neve, több mint ötszáz esztendő múltán is, történelmi bizonyítéka a huszita mozgalom keleti határainak.

És nem szóltam, és nem is szándékom szólni itt és most a keleti vagy bizánci keresztyénség hasonló szellemi törekvéseiről.

Közhelyes vélekedés szerint az egyházban a reformáció az, ami a világban a reneszánsz volt: megújulás, újjászületés. Vissza a forrásokhoz, ahogyan a humanisták mondták latinul - "ad fontes!" . Századok  során a kultúra és vallás, a kulturális intézmények és az egyház mint intézmény szorosan összetartoztak és egymásra utaltan éltek. Bátran állítható, hogy valamennyi szellemi alkotás (képzőművészet, irodalom, filozófia, zene, építészet, stb.) erőteljesen hatott az egyház belső lelki megújulására. És mindez természetesen fordítva is igaz.

Néhány rövid mondatban, de szólni kell az egyház és a politika végzetes összefonódása kapcsán a trón és az oltár viszonyáról és mindarról, ami ebből a frigyből máig hatóan következett.

A tudás hatalom, mondják, és mi magunk is számtalanszor elmondtuk már, tanulásra biztatva gyermekeinket. Csak hogy oly ritkán gondoljuk végig a mondatot. A bibliai édenkert két fája közül az egyik a tudásé, a másik az élet fája. Az ember a tudást választotta az élettel, az örök élettel, a nagybetűs Léttel szemben, aki maga Isten, az Örökkévaló. Ezzel a választással nem csak Istent nem választotta az ember, hanem a hatalmat jelentő tudás, az uralkodás mellett döntött. Ez a vélt és Istenre magára is kiterjesztett tudás köszön vissza a vallások, így a keresztyénség intézményesülésével. Minél tökéletesebb szervezetté, intézménnyé épül ki egy vallási közösség, annál inkább gondolja magáról azt, hogy birtokolja az "igazságot", hogy "a" tudás egyedül nála van. Az izmosodó szervezet egyre erősebbé válik, így igazának érvényesítéséhez is egyre nagyobb ereje van. A világi és az egyházi hatalom közötti küzdelem a keresztyénség konsztantinuszi fordulata óta (Kr. u. 313) tart, és ma is erőteljesen beárnyékolja Krisztus egyházát.

A reformáció szellemi csíráját hordozó különböző mozgalmak erre a korai egyházi "tévelygésre" és az írások szellemével ellenkező magatartásra éreztek rá. A forrásokhoz való visszatérés reneszánsz gondolata már ekkor felvetette a legalapvetőbb szent szövegeknek a mindenkori emberre, illetve az embernek a világhoz való viszonyára vonatkoztatott megértését és újraértelmezését is. Ezért is hangsúlyozza Kálvin főművében, az Institutio religionis Christianae-ban azt,hogy az Istenhez vezető út önmagunk megismerésén keresztül vezet.

Ilyen összetett szellemi-kulturális környezetbe született bele a 16. századi reformáció egyik legnagyobb alakja - Luther Márton.

 

II. Luther Márton, a bátor Ágostonrendi szerzetes

Luthert általában az elhíresült 95 tételével azonosítják, amelyek csak kezdeményei egy még általa sem gondolt világtörténelmi folyamatnak. Nem volt tudatos reformátor abban az értelemben, hogy nem akart szakadást, és végképp nem akart új egyházat alapítani. De a körülmények, és nem utolsó sorban az egyházi hatalom könyörtelensége tette reformátorrá.
Luther teológiai rendszerének négy alappillére van, az ún. négy sola, magyarul a négy egyedül kifejezés. Ezek a következők:

  1. Sola gratia - egyedül kegyelemből;
  2. Sola fide - egyedül hit által;
  3. Solus Christus - egyedül Krisztus által;
  4. Sola Scriptura - egyedül az Írásból.

 

A négy alappillér nem érinti az egyház mint szervezet és intézmény struktúráját, ami csak a második reformátori nemzedéknél (Zwingli, Kálvin, Béza, stb.) lesz hangsúlyos. Ezekről az elvi fontosságú kijelentésekről néhány gondolatot megosztok a kedves Olvasóval.

A történettudományban közismert jelenség, hogy a közösségek és az egyének kisebb nagyobb csoportjai a társadalmi elkülönülés iránti igényüket sajátos módon fejezik ki. Ennek lényege, hogy olyan attribútumokkal határozzák meg magukat, amelyek ha elő is fordulnak egy másik közösség vagy csoport személyiségjegyei között, de abban nem hangsúlyosak. Luther és a reformátori mozgalomnak korabeli élharcosai számára mindenekelőtt nem a radikálisan újszerű dolgok megragadása volt a fontos, hanem az adott kérdésekben való tisztánlátás.
Mind a négy dogmatikai vonatkozású hittétel szinte mindenki számára evidencia, magától értetődő volt még akkor is, ha be nem vallottan, de elutasították azokat. Egyre többen voltak azok a humanista műveltségű értelmiségiek és papok, akik nyíltan nem, de már itt-ott kimondták kételyeiket és fenntartásaikat.

A reformációban megszületett egyházak számára a négy alappillér közös protestáns teológiai alap azzal a különbséggel, hogy ki-ki a maga elgondolása és meggyőződése szerint hangsúlyozza egyiket vagy másikat. Ma már az is nyilvánvaló, hogy Luther négypilléres teológiai alapvetése nem egyéb, mint merész leegyszerűsítése annak a bonyolult teológiai rendszernek, amelyet a reformáció századáig kimunkált a nyugati egyház. De az is nyilvánvaló, hogy az egyszerűsítés nem mindig célszerű, nem mindig elégséges. Ezért ma már a komoly protestáns teológiai gondolkodás sokkal árnyaltabban és nagyobb toleranciával közelíti meg a felvetett kérdéseket.

Luther kora nem volt alkalmas a differenciált, bölcs és árnyalt gondolatok kimunkálására, számukra a szó is fegyver volt, amit "forgatni" kellett a fennmaradás érdekében.

A reformáció szellemi vívmányai, a kultúra valamennyi területe, valamint az egyre gyakrabban megtapasztalt intolerancia arra készteti a ma emberét, hogy újraértelmezze a vallásháborúk zajában születetett vallási nézeteket. (Figyelmes olvasásra ajánlom Németh László A vallási türelemről című tanulmányát.)

Nézzük meg közelebbről a négy sola mai olvasatát. Luther négy állításának középpontjában az üdvösség kérdése áll. 

1. A római egyház által hirdetett üdvtannal szemben mondja ki a lutheri tan, a sola gratia, az"egyedül kegyelemből"azt, hogy az, mármint az üdvösség, egyedül kegyelemből lehetséges. Róma tanításának lényege az érdem, amely jócselekedeteket szül. Kegyelem kontra emberi érdem! A csak szigorúan kegyelemelvű tanítás szabadossá, és az erkölcsi törvény alól feloldottá, (az erkölcs teleologikus felfüggesztéséről is lehetne szólni), míg a csak érdemelvű megalázott szolgává teheti az embert. Ma már tudjuk, és a történelem igazolta, hogy a kettő együttes érvényesülése volt nagyobb szolgálatára az egyháznak és társadalomnak.
2. "Egyedül hit által" (sola fide) nyerhető el az üdvösség - hirdette Luther és vele együtt szinte valamennyi reformátor. A római egyház ezzel szemben a jócselekedeteket helyezte előtérbe, mint amelyek üdvszerzőek lehetnek. Így került szembe egymással a hit és a cselekedet. A hit vállalása és megvallása megélt és felmutatható cselekedetek nélkül - képmutatás és csalás. Míg a cselekedetek szigorú megkövetelése kényszerűséget, megfelelni akarást és kiszolgáltatottságot jelent. Jakabot igazolta az idő, aki a következőket írta levelében: "Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt o magában. De mondhatja valaki: Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet." (Jakab 2,17-18)
3. "Egyedül Krisztus által" (solus Christus) mint közvetítő által van üdvösség, így Luther, míg a római egyház Krisztus közvetítő szerepét kiegészítette az egyház közvetítő szerepével. Igaz, hogy az üdvösség egyedül Krisztus által lehetséges, de Krisztus földi helytartója lévén az egyház, (a római egyház), ezért szerepe a krisztusi közvetítői szerep kiegészítése. Luther tételének gyengéje, még teológiai állításának igazsága ellenére is az, hogy az ember egyedül marad az ellenséges világban, nincs senki és semmi, (személy vagy intézmény), aki, vagy, ami támaszt nyújthatna elkülönült léte megélésében. Hogy ezt a támaszt miként nyújtotta és nyújtja az egyház, az az, ami miatt fellázadt Luther és a többiek.
4. Sola scriptura, "egyedül az Írás" az, amiből megismerhető Isten és az ember, illetve üdvösségünk útja és lehetősége. Róma részéről mindez a tradícióval egészül ki. Ebben a dologban Luther tévedett, de tévedett a római egyház is.  Míg Luther szigora kizárja az általános kijelentés lehetőségét, addig a római tanítás a saját evilági érdekeinek megfelelően értelmezi a tradíciót. Egyik szűkít (Luther), a másik szűkít és irányít az egyház tanítói hivatala révén. Mai olvasatunk és hitünk tapasztalatai szerint az Írás és a tágasan értelmezett tradíció egyszerre lehet hitbeli megtapasztalás forrása. (Szinte érthetetlen, hogy miért rekeszti ki ma is számos protestáns egyház az emberi kultúra és civilizáció számos vívmányát az isteni kijelentés köréből, mint olyanokat, amelyek nem hordozhatnak isteni üzenetet. Ugyanakkor a gondolat ellentmond az isteni szuverenitás és mindenhatóság eszméjének, ami kizárja az isteni cselekvés korlátozhatóságát és irányíthatóságát. Ebben már az egyház mint szervezet későbbi hatalmi és politikai szerepe is el van rejtve.)

III. "Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül"
A vallás, a hit és természetesen az egyház nem arra való, hogy segítségével valamilyen célt elérjünk, legyen az akár az örök üdvösség, vagy bármi is. A Pál által erőteljesen hangoztatott hit általi üdvösség azt fejezi ki, hogy a vallás, a hit önmagáért van jelen, hogy az ember benne éljen, nem pedig azért, hogy az valamit használjon neki.
Ez a Schleiermachernél erőteljesen megfogalmazódott gondolat hatja át az ősi keleti vallások rendszerét, és teszi őket ma is csodálat tárgyává, azért, mert minden erőlködés és akarás nélkül (Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené")élik meg azokat. Számukra még mindig természetes és magától értetődő, hogy a vallás önmagában hordozza értelmét; ok és haszon nélküli, de nem értelmetlen.
Schleiermacher szenvedélyesen fordul a felvilágosodás célközpontú gondolkodása ellen, mely a vallás metafizikával, de még inkább a morállal való azonosításában lepleződik le. "De szerintük a vallásnak egészen sajátságosan kell szolgálnia, célja kell legyen, és hasznosnak kell lennie. Micsoda lealacsonyítás! . Ilyesmiért ő még nem ereszkedik le a mennyből hozzátok.  Amit csak valami rajta kívül álló előny miatt szeretnek és becsülnek, az kellhet ugyan az embernek, de önmagában nem szükségszerű." (A vallásról)
A filozófus és teológus Schleiermacher hitről, Istenről vallott nézete leírható a birtoklás vagy a létezés egzisztenciális módjával. A személyes értelemben vett hit fogalmának két, merőben más és egymástól különböző jelentése lehet, aszerint, hogy a birtoklás vagy a létezés értelmében használjuk.
Mit értünk a birtoklás és a létezés alternatívája alatt? Meghatározás szerint: "a birtoklás és a létezés az emberi tapasztalat két alapvetően különböző formája, melyeknek mindenkori erőssége határozza meg az egyes emberek karakterbeli különbözőségeit és a társadalmi-karakter különböző típusainak eltéréseit." És hogy mégis mit jelent, és mit kell értenünk az iménti szociológiai definíció alatt, álljon itt néhány egyszerű példa. Azt mindenki érti, hogy valaki valamit birtokol, tulajdonában tart, magának megszerez, stb. A birtokolt dolgok között természetesen ott vannak az élethez szükséges mindennapi dolgok is. Csakhogy gyakran a birtoklás lesz céllá, ami azt jelenti, hogy csak az létezik, aki birtokol, mintha a létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklás lenne. Ezzel a szemlélettel szemben minden vallás és nagyon sok filozófiai rendszer kulcskérdésének tekintette a létezés és a birtoklás közötti határozott különbségtételt. Jézus azt mondja, hogy "aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt". A középkor egyik legnagyobb keresztyén gondolkodója, Eckhart mester írja, hogy "annyira szegénynek kell lennie az embernek, hogy ő se legyen, benne se legyen helye Istennek, ahol működni tudna. Amíg az ember helyet őriz magában, különbözőséget őriz. Ezért kérem Istent, fosszon meg  ,Istentől'". A létezés és a birtoklás módja szerint le lehet írni valamennyi emberi tevékenységet és emberi viszonyulást a költészettől a vallásig, a szeretettől a tanulásig, a tekintélytisztelettől a társalgásig, a hittől a tudásig mindent, és így tovább.  A legkézenfekvőbb példa álljon itt, éspedig a tanulásé. A tanulás a birtoklás módja szerint azt jelenti, hogy megtanulom a házi feladatot, hogy holnap jelet kapjak. A létezés módja szerinti tanulás nem a holnapra és a jelesre gondol, lehet, hogy nem is gondol semmire, hanem úgy tanul, ahogy az szokott, akit érdekelnek a tanultak, és akit érdekelnek az összefüggések. Nem a jegyért tanul, hanem mert ismerni szeretne, és ez által boldogabbnak szeretné tudni magát. Az első esetben a dolgok (a jeles osztályzat) került a középpontba, míg a másodszor az ember (az öröm). A különbség lényegi és tragikus is egyben, melyet saját környezetünkben is tapasztalhatunk.
A birtoklás egzisztenciális módjában a hit olyan feltételek és dolgok birtoklását jelenti, amelyekre nincsenek ésszerű bizonyítékok. Olyan hitvallások birtoklása, ismerete, amelyeket mások fogalmaztak meg, és amelyek mások istenélményét, istentapasztalatát hordozzák. Ebben az értelemben Isten birtokunkká lesz, és bálvánnyá válik. A birtoklás egzisztenciális módjában a hit járószék, mankó mindazok számára, akik bizonyosságot kívánnak, akik úgy akarnak értelmet lelni az életükben, hogy nincsen meg a bátorságuk annak egyéni és személyes keresésére.
A létezés egzisztenciális módjában értelmezett hit egészen más jelenség. Élhet az ember, bármelyik ember hit nélkül? Nem kell-e hinnie a gyermeknek a szülői szeretet éltető erejében? Létezhetünk anélkül, hogy hinnénk életünk számára érvényes normákban? Hit nélkül az ember igazából terméketlenné, reménytelenné válna. Az iménti kérdésekre természetesen jön a válasz, hogy: nem! Hit nélkül egy pillanatig sem élhet az ember.
A hit a létezés egzisztenciális formájában nem eszmékben való hit (bár az is lehet), hanem elsősorban és mindenekelőtt belső irányultság, orientálódás, habitus, életforma. Talán helyesebb és kifejezőbb volna azt mondani az előbbiek alapján, hogy "az ember hitben van", mint azt, hogy "az embernek van hite". (A kétféle teológiai megfogalmazás közötti különbség - a "fides quae creditur" és a "fides qua creditur"" - hasonló megkülönbözetést tükröz a hit, mint tartalom, és a hit mit tett között.)
Az idegen istenek erőteljes ószövetségi tiltása a birtokolható (bálványok) istenek ellen irányult. A zsidó és keresztyén vallástörténeti-teológiai fejlődés folyamán megkísérlik Isten teljes bálványtalanítását, pontosabban a bálványozás veszélyét azzal a tétellel próbálják meggátolni, hogy még Isten tulajdonságairól sem tehetők kijelentések. Ismertek a keresztyén misztika nagyon radikális kísérletei az istenfogalom megtisztítására, leegyszerűsítésére, mint az Egy, a Semmi, amely nézetek egyébként már a védákban és az újplatonista gondolkodásban is kifejeződnek. A lélek rendjéről szóló prédikációjában Eckhart mester a következőket mondta: "Egy régen élt mester az mondja, hogy a lélek az egy és a kettő között létesült. Az egy, maga az öröklét, amely mindig önmaga marad és mindig egyforma. A kettő azonban az idő, amely mulandóság és változékonyság. Azt akarja ezzel mondani ez a mester, hogy a lélek a legmagasabb rendű lelki erőkkel az örökéletet, azaz Istent érinti meg. Az alsóbbrendű lelki erőkkel pedig az idővel érintkezik, a változásnak alávetett, testi dolgokhoz vonzódik, és így veszít nemességéből."
A személyesnek mondott istenhitért az isteni attribútumok, tulajdonságok önmagunkban történő megtapasztalása kezeskedik. Álljon itt egy újabb Eckhart idézet, aki szerint; az önteremtés folytonos, cselekvő folyamata az, hogy "Krisztus szüntelenül megszületik bennünk". A hit ebben az értelemben, azaz a létezés egzisztenciális módja szerint olyan bizonyosság, amelyet saját megtapasztalásom igazol, azon nyugszik, és nem egy külső, tőlem független, de rám hatással bíró tekintélynek való alávetettségen, amely a hit egy meghatározott és tőlem idegen módját írja elő számomra.
A reformáció és természetesen az előreformáció a fentiek felismerésével és bátor kimondásával tette a legnagyobb szolgálatot a keresztyénségnek és az emberiségnek.

 

Dr. Nagy Károly