"Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek."

 

avagy

Vigasztaló beszéd

 

Olvasandó: 1 Thesszalonika 4. rész


Az első magyar nyelvű protestáns - ekkor még lutheránus és helvét irányzatú (16. század második fele) - hitvallások szerzői még az úrvacsora kapcsán úgy fogalmaztak, hogy azt, mármint az Úr vacsoráját, "két szín alatt" kell kiszolgáltatni a híveknek. Úgymint a "kenyér színe alatt" és a "bor színe alatt".

Két bibliai alapvetésű keresztyén teológiai felismerést hangsúlyoznak a hivatkozott hitvallási szövegek. Egyrészt, hogy az úrvacsora (görögül: eucharisztia=hálaáldozat, hálaadás értelemben) kenyerével és borával való élés nem a pap kizárólagos joga, hanem azokat át kell adni, oda kell nyújtani az azzal élni akaró híveknek is. Másfelől és legalább olyan hangsúlyos a "színe alatt" kifejezés is, ami az úrvacsorai jegyek funkciójára, szerepére, jellegére, minőségére vonatkozik. A megfogalmazás lemond a görög szó, a szümbolon lefordításáról, és ez által pótlólagos hangsúlyt, magyarázatot, értelmezést kap a kijelentés. Ugyanis a szümbolon görög szó a mi magyar szimbólum szavunk megfelelője, annak magyarított és nem fordított változata. A szó jelentése: összerak, összeilleszt, ami szétesett, azt újra egésszé formálja. Eredetileg olyan jel volt, amelyet két ember őrzött magánál, hogy felismerjék egymást. (Hasonló jeleket, szimbólumokat használtak az őskeresztyének az első három évszázad üldöztetései idején is.) E gazdag jelentéskör is jelzi prédikátor eleink bölcsességét, azt, hogy pontosan értették azt, amiről beszélnek. Nevezetesen, hogy a kenyér és a bor mint szimbólumok csak utalnak valamire, ami kifejezhetetlen, megragadhatatlan, szóba foghatatlan, azaz csak halvány és erőtlen képei, jelképei a teljességnek, az örökkévalónak. Ezek a jelképek (kenyér és a bor) segítenek a bennünk szétesettet, a teljeséggel, az istenivel való egykori kapcsolatot helyreállítani, eggyé formálni. Újrakezdeni a kapcsolatot. Azt is kifejezik, hogy ez az újrakezdés nem külső, nem verbális, hanem lényegi, esszenciális és egzisztenciális, mint a testemmé váló kenyér és bor.

A fent írtak értelmében és szellemében értendő a Synbolum Apostolicum (Apostoli Hitvallás) és a Synbolum Athanasiensis (Athanasiusi Hitvallás) elnevezések, illetve címek. A görög és latin szavakból álló, a latin nyelv szabályai szerint írt címmel, illetve címekkel, majd a későbbi korok azzal, hogy mindezen nem változtattak, valószínű azt akarták kifejezni, hogy a hitvallási szövegekben nem tényszerű, nem verifikálható igazságokról van szó, hanem csak a hit számára létező, csak a hívő ember által tételezett, elfogadott, remélt "valóságokról". Mert a hit nem azt jelenti, hogy az, amire vonatkozik valóságosan létező dolog vagy személy, hanem csak azt, hogy aki hisz, annak az elhitt dolognak, eszmének vagy személynek valóságos jelentősége, hatása van az életére.

Szerény véleményem szerint ilyen értelemben hitvallások a hitvallások, illetve ilyen értelemben kell olvasnunk Pál leveleit is. Ha Pál hitbéli vélekedése, személyes meggyőződése lehet a hit forrása, hisz kanonikus irattá, elfogadottá lettek levelei, köztük a szóban forgó thesszalonikai levél is, akkor a tradíció, magyarán a hagyomány legalább ilyen mértékben lehet "hitforrás". Annál is inkább, hisz a tradíció magában foglalja Pál mellett Origenészt, Ágostont, sőt még a pogánynak mondott Hérakleitoszt és Platónt is, illetve minden jelentős gondolkodót, hogy csak a zsidó-keresztyén kultúrkörön belül maradjunk.

Ez a levél, amint az összes bibliai szöveg, nem teológia, és még kevésbé nem tudomány, nem tapasztalati úton szerzett bizonyosság valamiről, hanem vélekedés, a bizalom elvén nyugvó meggyőződés, azaz hit. Pál ebben a levélrészletben a halálra készülődő, a véget, az utolsó ítéletet, Krisztus visszajövetelét és a világ végét váró Thesszalonikában élőknek ír, nekik szól a levél. Ennek kapcsán beszél Pál áttételesen, de érthetően "az Úr eljöveteléig megmaradóknak" morálról, mint ami szerves része a krisztushitnek. (Külön fogunk szólni arról az izgalmas és mai is időszerű kérdésről, hogy miért és miként éltek az apostoli kor ősgyülekezeti a végidők váradalmai között.)

Erre és az ehhez hasonló a nagyon is őszinte, szubjektív és egy adott konkrét élethelyzet által meghatározott élményre, illetve élményekre építette az egyház - látszólag - a feltámadásról szóló tanítását. Azért csak látszólag, mert valamennyi jelentős világvallás valamilyen formában, de már a keresztyén tan megjelenése előtt ismerte a feltámadással rokon vagy ahhoz nagyon hasonló feltámadás-, visszatérés-, reinkarnáció-hitet. Tehát nem a keresztyénség az első e téren, vannak előzmények, amelyek hatással voltak a keresztyén feltámadáshit kialakulására.

Jogos lehet a kérdés: Elégséges-e egy ilyen esetleges és szubjektív alap egy nagy horderejű, emberek százmillióinak életét befolyásoló dogmatikai tétel megalapozásához? Lehet-e egyszerű, ámbátor őszinte vélekedésre teológiai rendszert építeni? Nem kell-e sokkal több tapasztalat, sokkal hosszabb idő és sokkal szélesebb kulturális mező egy ilyen kérdés tantétellé nyilvánításához? Ezért is tartom szükségesnek és alapvetőnek a hagyománnyal kapcsolatos protestáns álláspont felülvizsgálatát. Nem a katolicizmus ex-katedra kinyilatkoztatásit kellene átvenni, hanem a vallásos eszmének, mint olyannak történeti fejlődését véve figyelembe kellene újragondolni a hitvallások, egyáltalán a vallásos beszéd és mibenlétét. Lehet, hogy ez a bibliai szövegek viszonylagossá válását eredményezheti, de ugyanakkor megerősítené azokat ősi, elsődleges és eredeti forrás minőségükben. Mindez eredményezheti - egy átmeneti elbizonytalanodás után - a keresztyén gondolat megizmosodását, vonzerejének növekedését, egykori fényének újbóli ragyogását, ha abba szélesebb merítés során olyan szellemi kincsek is belekerülnének, amelyeket ma még mellőz a protestáns egyházak hivatalos vallásossága.

A fentiek elővezetése után térek rá a szövegrész, a tesszalonikaiakhoz írt második levél negyedik részének tulajdonképpeni értelmezésére, magyarázatára. Két kérdésre próbálok választ találni, úgy, amint azt a magam módján megéltem és érteni vélem.

Az egyik kérdés a morálról, azaz az erkölcsről, vagy inkább az erkölcsnél gazdagabb jelentésű és kevésbé iga, illetve kötelező erejű erényről szól, mint a keresztyén hit folyományáról. E kérdés kapcsán részletesen és hosszan idézek az újkor talán egyik legnagyobb hatású keresztyén gondolkodójától, Schleiermachertől is. A második kérdés pedig a "feltámadás" kérdése.

 

Vallás és erkölcs

A következő két kérdést, illetve annak derivátumait szeretném előbb körbejárni, majd ha sikerül, meg is megválaszolni. Az elsőt így fogalmazom: A vallásos ember mindig erkölcsös? Vagy másképpen: Az erkölcsös ember szükségképpen vallásos? A második pedig így hangzik: A vallástalan ember mindig erkölcstelen? Vagy másképpen: Az erkölcs nélküli ember csak vallástalan lehet? Még mielőtt ezekre a kérdésekre megpróbáljuk megkeresni a választ, addig olvassunk bele Weöres Sándornak A teljesség felé című művébe, megéri.

"Az erkölcs, mit kényszeredetten és kedvetlenül viselsz: nem erény, csak gyöngeség. Az erény mindig kiterebélyesül. Nincs az a bűn, mely ne volna közelebb az erényhez, mint a sokféle zsugorgó ál-erény. Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy nem az erényed igáját érzed, hanem tündöklését, zamatát, erejét. Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy erényt és bűnt egyformán és sóvárgás nélkül szeretsz."

"Hiába óvakodsz a bűntől, ha az ál-erényt magadra bocsátod. Az erény és bűn mennél fejlettebb, annál tágabb; az ál-erény mennél fejlettebb, annál görcsösebb. A bűnből mindig lehet erény, de az ál-erényből bajosan. Az ál-erények mindegyike valamely igazi erényen élősködik, amellyel össze szokták téveszteni. A vallásosság élősdije a türelmetlen felekezetiség és kenetes ájtatoskodás, a hazafiságé az erőszakos sovinizmus, az emberszereteté a fontoskodó közéleti buzgalom, a tudományé az ál-tudományos kandiság, a művészeté a társadalmi sürgő-forgó művészkedés-műpártolás, a mindennapi szorgalomé a sárba-ragadó gürcölés, a jóságé a csepegős-szívű jótékonykodás és tolakodó vigasztalgatás, a szerelmi tisztességé a házastársra horgászó mohóság és mások szennyesében turkálás, stb. Az erény sosem erőszakos; ezzel szemben bármelyik ál-erény jelszava lehetne: ,,Amit én nem teszek, másnak sem szabad." Az ál-erények fojtogatják a hitet, igazságot, erkölcsöt, tudást, szépséget; mindazt, ami az emberiség állandó kincse, megmérgezik, azáltal, hogy rájuk hivatkozva kötelezővé teszik saját töpörödöttségüket."

"Erény mindaz, mely az örök mértékkel megegyezik s a teljesség felé emel; bűn mindaz, mely az örök mértékkel szembeszegül s a teljességtől távolít. Aki a teljességet eléri, az örök mértékkel azonosul: nincs erénye és nincs bűne többé; ahogy a tűznek nem erénye, hanem természete a világosság, éppúgy a teljességgel azonosult lénynek nem erénye, hanem természete az örök mérték szerinti működés. A teljességben nincs jó és rossz, nincs érdem és hiba, nincs jutalom és büntetés."

A feltett kérdések nem maguktól értetődőek, hiszen gyakran hallani azt a vélekedést, amely szerint, ha valaki vallásos, az már erkölcsös is. Persze a fordítottja sem igaz: ha valaki erkölcsös, már vallásos is lenne. A fentebb megfogalmazott kérdésekre így hangzik - szerintem - a válasz: A vallásos ember lehet erkölcsös/erényes, és lehet erkölcs és erény nélküli. A vallástalan ember lehet erkölcsös/erényes és lehet erkölcs és erény nélküli. Ebből az következik, hogy az erkölcs és a vallás direkt módon nem függenek össze. Vagyis az erkölcsnek nem szükségszerű feltétele a vallásosság. Az, hogy a mai ember (egyházban, felekezetben élő emberre gondolok) ezt nem így érzékeli, nem így látja, az abból a hamis és megtévesztő egyházi ideológiából eredhet, amit az egyházak/felekezetek évszázadokon át hirdettek, hogy a hit, az általuk megfogalmazott hittételek elfogadása és megvallása erkölcsössé teszi az embert. Azt is lehetne mondani, hogy hatékony volt az egyházak/felekezetek önképükről alkotott nézeteinek terjesztése. Továbbá ezzel is magyarázható, hogy a kívülálló sokszor képtelen felfogni és elhinni az egyházzal/felekezettel, annak képviselőivel kapcsolatosan nyilvánosságra kerülő rosszat.

Ha valaki azért tartja magát erkölcsösnek, mert vallásos, azaz vallásossága, hite formálta erkölcsössé, akkor nagy baj van az ő hitével, illetve vallásosságával. Az nem vallásosság, nem hit, hanem valamilyen kényszeredetten és kedvetlenül viselt "gyöngeség". Mivel gyöngeség, könnyebb elviselni, ha vallásosságnak álcázza. Emberünk a másikat, a vallástalant csak azért tartja erkölcs nélkülinek, mert vallástalan, amire ugyanaz a magyarázat: nem tudja mi a vallás.

Az említett vallásosság vagy hit, hamis vallásosság és hamis hit, önáltatás, mert az igaz vallásosság az "igazán vallásos" ember mindig erkölcsös, mert nem lehet nem erkölcsös az, akiben ott van az "érzék és íz a végtelenre", akiben megvan "a végesben a végtelenre, az idő szerintiben az örökre való pillantás" képessége.

A vallás és erkölcs viszonyának kérdését először a keresztyén gondolkodás történetében Schleiermacher német teológus és filozófus taglalta filozófiai alapossággal és rendszerességgel, az 1799-ben megjelent A vallásról írt (Beszédek a vallást megvető művelt közönséghez alcímű) máig időszerű művében. Ebből idézem a következő hosszabb részt:

". De éppily kevéssé szabad az erkölcsnek a vallással közösködnie; aki különbséget tesz e világ és a másvilág között, az magát ámítja, legalábbis mindazok, akik vallásosak, csak egyetlen világban hisznek. Ha tehát az erkölcstől idegen az a vágy, hogy jól érezzük magunkat, akkor a későbbi nem számíthat többet, mint a korábbi, és az örökkévalótól való félelem sem nyomhat többet a latban, mint egy bölcs embertől való félelem. Ha az erkölcs bármilyen hozzátoldás nyomán elveszti szilárdságát és ragyogását, mennyivel inkább elvesztené egy olyan kiegészítés által, amely a maga fenséges és idegen színeit sohasem tagadhatja meg. Ámde épp eleget hallottátok ezt azoktól, akik a morális törvények függetlenségét és mindenhatóságát védelmezik, én azonban még hozzáteszem, hogy egyben a vallásnak is legnagyobb fokú megvetése, ha azt egy másik területre akarják átplántálni, hogy ott munkálkodjék és szolgáljon. Ámde a vallás nem is szeretne idegen országban uralkodni, mert nem vágyik hódításokra, hogy az övét növelje. Elég neki az a hatalom, amely megilleti, és amelyet minden pillanatban újra és újra megérdemel, s neki, aki mindent szentnek tart, még inkább szent az, ami vele egyenrangú az emberi természetben. De szerintük a vallásnak egészen sajátságosan kell szolgálnia, célja kell legyen, és hasznosnak kell lennie. Micsoda lealacsonyítás! S védelmezőinek buzgón arra kellene törekedniük, hogy ezt megvalósítsák? De akiknek ennyire fontos a haszon, és akiknek a számára végül a jog és az erkölcs csak valami más előny kedvéért létezik, azok inkább csak pusztuljanak el maguk az általános haszonnak ebben az örök körforgásában - melybe minden jót belesüllyesztenek, és amelyből egyetlen szót sem ért az, aki önmagában és önmagáért akar lenni valami -, mintsem hogy a vallás védelmezőinek tüntessék fel magukat, holott ők a legalkalmatlanabbak a vallás ügyének a képviseletére. Szép kis dicsőség volna a Mennyeinek, ha így intézné az emberek földi dolgait! Nagy dicsőség volna a szabad és a gondtalan számára, ha csak kicsivel volna éberebb, és csak kicsivel ösztönözne jobban, mint a lelkiismeret. Ilyesmiért ő még nem ereszkedik le a mennyből hozzátok. Amit csak valami rajta kívül álló előny miatt szeretnek és becsülnek, az kellhet ugyan az embernek, de önmagában nem szükségszerű; megmaradhat mindörökké jámbor óhajnak is, amely sohasem fog megvalósulni, és értelmes ember nem tulajdonít neki rendkívüli értéket, hanem csak azt az árat, amelyet megér. S a vallás ára elég alacsony lenne, én legalábbis csak keveset ajánlanék érte, mert be kell vallanom, nem hiszem, hogy olyan rosszul állnánk a jogtalan cselekedetekkel, amelyeket meggátolnia, és az erkölcsös cselekedetekkel, amelyeket előmozdítania kellene. Ha tehát ez volna az egyetlen lehetőség, mellyel a vallásnak megbecsülést lehetne szerezni, úgy többé nem kívánnék ezzel foglalkozni. Túlságosan jelentéktelen dolog a vallást mintegy mellékesen ajánlani. A képzelt dicsőség, mely azonnal szertefoszlik, mihelyt közelebbről szemléljük, nem segíthet azon, ami magasabb igényekkel lép fel. Hogy a vallás szükségképpen és magától ered minden jobb lélek bensejéből, hogy megvan a saját területe a lelkületen belül, ahol korlátlanul uralkodik, hogy méltó arra, hogy belső ereje által mozgassa a legnemesebbeket és legkitűnőbbeket, és azok belső lényege szerint ismerjék: ez az, amit állítok, s amit bizonyítani szeretnék nektek, hogy meghallgassatok, mielőtt a vallás iránti megvetésetekben még inkább megerősödnétek."

Mindazt, amit Schleiermacher több mint kétszáz évvel ezelőtt írt, azt találóan így foglalja össze Heinz Zahrnt: "Mindent a vallással és nem a vallásból kell tennie az embernek". Ez a gondolat pedig ott van a Római levél 3,28-ban is, amikor arról beszél Pál, hogy "nem a törvény cselekedeteiből" igazul meg az ember, hanem "hit által". Az előbbi kontextusban ez így olvasandó: nem a "vallásból", hanem mindent a "vallással" kell tenni. A vallás nem arra való, hogy segítségével ("a törvény cselekedetei által") valamilyen célt vagy hasznot elérjünk, legyen az akár az örök élet, vagy a földi igazságosság és erkölcsösség, hanem azt fejezi ki, hogy a vallás önmagáért van ("hit által") jelen az ember életében, hogy "benne" éljen. Egy egyszerű hasonlattal élve a következőt mondhatjuk: nem a levegőből, hanem levegővel élünk. Azaz nem Istenből, hanem Istennel élünk. Ez pedig az jelenti, hogy Istent nem eszközként használom céljaim elérésére, hanem vele, benne mint különlétem közegében élet. Ezért is írhatja az előbb idézett Heinz Zahrnt azt, hogy "a vallás önmagában hordozza értelmét; ok és haszon nélküli, de nem értelmetlen".

Ha tehát nem vallásosságunk garanciája erkölcsiségünknek, akkor úgy tűnhet, hogy a vallás váltig hirdetett és egy mindenki által fontosnak tartott társadalmi kérdésben játszott szerepe nem bizonyult maradéktalanul igaznak. Ezt legjobban és lesújtóan éppen az egyház a konsztantinuszi fordulat (Kr. u. 4. század) utáni több mint másfél ezer éves története igazolja. Erkölcsiségünknek, vagy inkább erényünk egyetlen garanciája épp teremtettségünkből eredő embervoltunk, az a belső készségünk, hogy fel akarunk és fel tudunk tekinteni mindenáron (görögül az ember: antróposz, jelentése az, aki feltekint, felnéz) a végtelenre, az örökre. Érzék és íz a végtelenre - mondja Schleiermacher. Mindez pedig nem tantétel, nem betanult hitvallás függvénye, hanem a bennünk létező-szunnyadó belső erő elevenné tétele. Ennek az isteni erőnek az elevenné tétele lenne, - vélem én szerényen - lehetne az egyház mindenkori feladata. Persze könnyebb hitvallást írni, és azt számon kérni az igába hajtott százmilliókon, mint egyetlen embertárs mellé ülni és részt vállalni önmaga megismerésének gyönyörű terhéből.

A "feltámadás" mint szimbólum

Ha a keresztyénség által hirdetett és felkínált "legfőbb jó" az Istennel való találkozás, mint a lét végső célja és értelme, akkor miért hirdeti és hangsúlyozza olyan nyomatékosan a "feltámadást", vagy, ahogy Nietzsche mondja a "visszatérés" lehetőségét. Ennek a nyilvánvaló feszültségnek a feloldásához szeretnék hozzájárulni ezzel a szöveggel.

(Érdemes lenne egy esszében részletesen és összefüggéseiben is tisztázni az ellentmondás vallástörténeti, vallásfilozófiai gyökereit. Hiszen Isten, mint a "legfőbb jó" eszméje, jóval az újszövetségi szövegek lejegyzése előtt széles körben elterjedt vallási gondolatként volt jelen főleg a távol-keleti kultúrákban. A "feltámadás" mítosza pedig a Mediterráneum görög-római hitvilágában volt közismert vallástörténeti tanítás, ahol az istenek születnek, házasodnak, gyermekeket nemzenek, meghalnak és feltámadnak. E két hatás egyszerre formálta, alakította és befolyásolta a fiatal keresztyén közösség életét és gondolkodását.)

A Páltól idézett szöveg tovább is megy, amikor arról szól, hogy mindenki feltámad, van, aki az életre, (értsd: "örök életre") és van, aki a halálra. Ez önmagában ellentmondás, hiszen hogyan értelmezhető az élet fogalmával szinonim, azonos vagy részben azonos jelentésű "feltámadás" szavunk és a halál fogalmának ilyen összekapcsolása?

A "feltámadás" és az "örök élet" fogalmak jelentése, és egymáshoz való viszonyuk tisztázásra szorul. Az "örök élet" szimbólum jelentését számomra Luther fogalmazta meg legtömörebben és legtalálóbban, amikor azt írja, hogy "ahol és akivel Isten beszél, akár haraggal, akár kegyelemmel, az bizonyosan örökké él. Isten személye, mely szól, és az ige megmutatják nekünk, hogy mi olyan teremtmények vagyunk, akikhez Isten az örökkévalóságig és halhatatlan módon akar szólni". (Aligha kell magyarázni Luther szavait annak, aki ismeri a bibliai leírásokat arról, hogy hol, mikor és mi végre "szólt" Isten. A mindig mondott és mindig újra mondott isteni szó (a prédikációban) mögött is felsejlik az az ősi tapasztalás, hogy létezésem, különlétem záloga az, hogy szólnak hozzám. Amikor valakit ki akar közösíteni egy közösség, azzal kezdődik a mindig, hogy a kiközösítendőhöz nem szólnak, vagy egyre kevesebbet szólnak. Ezzel elérik, hogy az illető megszűnik a közösség számára.)

Az "örök élet" lényege: nem a földi lét vég nélküli meghosszabbítása az időben, hanem maga is szimbólum, éspedig a Lét, az Egy (Eckhart), Isten szimbóluma, és nem az egyes, nem az egyéni, partikuláris létező életének végtelenségét jelenti.

Vagy ott van a már hivatkozott Synbolum Apostolicum, az Apostoli Hitvallás szövege, amely nagyon erőteljesen hangsúlyozza a "a testem feltámadását", és mint címe is mutatja, annak jelképi értelmében.

A feltámadás eszméjének és hittétellé válásának vizsgálata során nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a világot, amelyben az ősgyülekezetek élték a maguk mindennapjait. Ez a világ pedig a meghaló és feltámadó istenemberek és istenfiak világa. Kézenfekvő volt, hogy Jézust legalább azzal a tulajdonsággal ruházzák fel, amellyel valamennyi istenség rendelkezett. Így lett Isten fiává és feltámadott szabadítóvá a názáreti Jézus, majd vált kereszthalála és feltámadása az ősegyház egyik sarkalatos mítoszává.

Krisztus "feltámadása" annak a szimbóluma, aki legyőzte az elkülönült létből fakadó létezési elidegenedést, ezért ennek a szimbólumnak a párja a Krisztus "keresztje" mint szimbólum, az elkülönült lét sajátos szimbóluma. E kettő együtt értelmezhető, és el nem válaszhatók egymástól.

A "feltámadás" mint szimbólum azt jelenti, azt fejezi ki, hogy Isten, mint minden létező alapja (ő maga a Lét: "mert benne élünk, mozgunk és vagyunk") minden létdimenziót magában foglal. A teljes személyiség részesedik az "örök életben". Pál ezt a bonyolult és könnyen félreérthető valóságot próbálja a korinthusiakhoz írt első levelének 15. részében tisztázni. Részben a dualista lélek-test, illetve a materialista, anyagelvű világszemlélet veszélyével szemben. Ugyanis a prófétai hagyomány szerint a "test" a teremtés "jóságához" tartozik, önmagában nem rossz és nem jó. Az Ószövetség antidualista szemléletét igen erőteljesen fejezi ki az a gondolat, hogy a test is az örök élethez tartozik, részesül abból. Pál ezt úgy fejezi ki, hogy ez a feltámadt "test" "Lelki test". Szinte érezni Pál gyötrődését, kínlódását, amint igyekszik a szóba foghatatlant szóba fogni.

Már eddig is túl sokat időztem, írtam arról, amiről nem lehet írni. Illene hallgatni arról, amiről beszélni nem tudunk - mondja Wittgenstein. És mennyire igaza van!

(Lelkészi pályafutásom alatt sokszor álltam ravatal és nyitott sír mellett, és idéztem a feltámadás evangéliumának mondott páli sorokat az első korinthusi levélből. Most is látom, amint a gyászoló család, a hozzátartozók és barátok, mint veszítik el velem, beszélővel a kontaktust akkor, amikor a "feltámadásról" esik éppen szó. Látni lehetett az arcokon azt, amit gondolnak, illetve azt, hogy semmit sem gondolnak, képtelenek gondolni is valamit, holott szeretnének valamit "tudni", "érteni" abból, amire szerettük számíthat. A szinte érezhető tragikus ürességet a hitvallás "hiszem a testem feltámadását" kijelentése csak fokozta. A több száz hasonló pillanat késztetett arra, hogy a kérdéssel egy kicsit is foglalkozzak.)

Számomra a "feltámadás" inkább beteljesülés abban, "aki van és aki vala és aki eljövendő, a Mindenható". A Jánostól vett idézet csak ismételni tudja azt, amit Mózesnek maga a Létező, az Örökkévaló, a Vagyok mondott: "Vagyok aki vagyok".

Ennél erősebb bizonyosságra nekem nincs is szükségem.

Dr. Nagy Károly