Miért vagy Mivégre

 

- Húsvéti gondolatok -

 

"Eloi, Eloi, lema sabachtani?" - fordult Teremtőjéhez a zsoltár kérdő szavaival a kereszten szenvedő Jézus.Szavainak közismert magyar fordítása: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" Nem csak a magyar, hanem valamennyi keresztyén bibliafordító "miért"-tel fordítja azt, amit a zsidó liturgia nagy panaszzsoltára "mivégre" értelemben használ. (22. zsoltár)

A két fordítás között igen jelentős a különbség. Ugyanis a "miért hagytál el engemet?" kérdés egy Istenben való kétségből ered, és számon kéri, megkérdőjelezi Isten hűségét. A kérdező ebben az esetben visszafordul a múltba, a szándék felé, és a pillanatnyi szenvedését Istentől való elhagyatottságként éli meg, ezért okát szeretné tudni annak.

Könnyen beláthatjuk és megérthetjük a fordítók "tévedését", hisz mi is szinte mindig így gondolkodunk: ami most van, ami most velem éppen történik, annak a tegnapban vagy a távoli múltban megtalálható az oka. Nem tudunk szabadulni az idő hármas - múlt, jelen és jövő - felosztásának szorításából és kényszeréből, de sokszor súlyos teher az ok-okozat láncolata is. A héber ember időfogalma és időértelmezése egészen más. A múlt-jelen-jövő a héber nyelv szellemétől idegen. Az ő képzetükben és a többi ún. sémita nép képzetében az idő elgondolása szorosan összefügg annak tartalmával, ami nélkül el sem tudja képzelni azt. Az időtartam (az idő "hossza") mennyiségi jelentősége teljesen háttérbe szorul a "tartalom" mögött, a mögött, ami az idő folyamatában megjelenik, illetve abban történik. Számára az idő azonos annak tartalmával, vagyis azzal, ami megtörténik benne.

Mi, európaiak - a görög filozófiai gondolkodás hatására -, az időt általában elvont, absztrakt formájában gondoljuk el, és elkülönítjük egymástól magát az időt és azokat a történéseket, amelyek abban megtörténnek. Mi tetteinket magunktól mintegy eltaszítva, tárgyiasítva, személytelenül, térben gondoljuk és helyezzük el, míg a héberek önmagukhoz, az eseményekről éppen beszélőkhöz vagy gondolkodókhoz viszonyítják azokat. Az európai gondolkodásra - görög hatásra - a térbeliség, míg a héberekre az időbeliség jellemző. Mi a képzeletbeli "időegyenesen" (múlt-jelen-jövő) rögzítjük a cselekményeket, míg a sémiták számára a beszélő ember az a pont, akihez a tetteket és a létrejött dolgokat viszonyítják.

Az ószövetségi ember időfelfogását, időhöz kapcsolódó képzetét a folyó képével lehet valamelyest megragadni, megközelíteni. A folyóként tapasztalt időben nem ismer külön jelent, hanem csak a múltból a jövőbe való szakadatlan áramlást tapasztalja. És ebbéli tapasztalatában ő mindennap megerősítést nyer. Ezért is nehéz megállapítani azt - mondják a héber nyelv tudós ismerői -, hogy a próféták Isten egy múltbéli tettéről, vagy egy jövőben várható ígéretéről szólnak. És ugyanez történik akkor is, amikor az ószövetségi ember "amen"-t mond; áment mond az éppen zajló jelenére, a jelenben is létező múltra (mint amilyen a föld, az ország, a nép, a kultúra, a vallás, a törvény, stb.) és a holnap jövendőre.

A kétféle gondolkodás közötti feszültségre érzett rá Ágoston is, amiről a Vallomásokban azt kérdezi, hogy "[.] mi hát az idő? Van-e könnyű és rövid megfejtése? Micsoda értelem tud annyira behatolni, hogy alkalmas szót ejthet róla? S mégis van-e megszokottabb, ismertebb szavunk a mindennapi beszédben, mint az idő? Értjük, ha beszélünk róla, értjük, ha más beszédében halljuk. - Mi hát az idő? - Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom. Merem állítani, hogy egyet tudok; azt tudniillik, hogy nem volna múlt idő, ha nem volna mulandóság; nem volna jövő idő, ha nem volna jövendő történés; nem volna jelen idő, ha egyáltalán semmi sem volna. De hogyan van meg az időnek két fajtája, a múlt és a jövő, ha a múlt már nincs, és a jövő még nincs? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem menne át a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha át tud menni a múltba, hogyan mondhatjuk róla, hogy van; hisz az ok, amelynek erejében van, éppen az, hogy majd nem lesz, - következőleg csak azért nevezhetjük valóságos időnek, mert arra törekszik, hogy ne legyen?!"

A "Miért szenvedünk?" kérdés sokszor elhagyja a hívő ember száját is. A válasz attól függ, hogyan viszonyul saját szenvedéséhez. A szenvedés "hogyanjában" rejlik a válasz a szenvedés "miértjére".

A szenvedő Jézus által idézett zsoltár erre ad választ. Kérdése nem "miért?", hanem "mivégre?" értelemben hangzott. Nem az okra, hanem a célra kérdezett rá. Az Ószövetség nagy szenvedője, Jób is, ebben az értelemben utasította el barátai kioktató dorgálását. A kereszten elhangzott szavakban a patodicea örök kérdését teszi fel a szenvedő Emberfia, melyben Isten működését, Isten Te-létét és az ő felettes értelmét kétely és kérdés nélkül elfogadva, azt szeretné tudni, hogy Isten egyetemes üdvtervében mekkora az a töredék, ami az ő szenvedését jelenti. Jézus nem megkérdőjelezi, hanem megkérdezi Istent, és ez egészen más. Olyan ez, mint amikor a kisgyermek megkérdezi édesanyját, hogy miért kell bevenni a gyógyszert, amire minden édesanya azt feleli: azért, hogy holnapra meggyógyulj.

Csak így, a jövendő, az emberi létezés céljába és értelmébe vetett hittel tudjuk elhordozni a ránk jövő és szenvedést hozó eseményeket. Erre mondja Viktor E. Frankl, hogy "nincs ránk mérve, hogy elfogadjuk az emberi lét értelmetlenségét, hanem hogy elfogadjuk arra való képtelenségünket, hogy az értelmet [.] intellektuálisan vagy racionálisan megragadjuk".

 

Dr. Nagy Károly