"Mert lehetetlen..."

 

avagy

A korlátozott megváltás tana
(Héberekhez írt levél 6,4-6)

 

I. Bevezető gondolatok

 

Mindannyian ismerünk olyan, magát igaz keresztyénnek tartó atyafit vagy atyafiakat, aki, illetve, akik kiválasztottságuk felül szilárdan meg vannak győződve. Sőt, erősen meg vannak győződve, hogy kiválasztottságukat semmi sem zavarhatja meg, még saját erkölcsiségüknek hiánya sem. Ők azok az emberek, akik - Németh László találó szavait idézve - inkább "madárijesztői a hitnek", mintsem annak vonzó apostolai. Ez a beteges hiedelem oldotta el azokat a morális kötelékeket, és bontotta le a társadalom erkölcsét valamelyest mederben tartó gátakat, amelynek egyenes következménye volt a ma már egyre többek által szégyellt inkvizíció. Szomorúan látjuk, halljuk, hogyan éled tetszhalott állapotából mindaz, amit elmúltnak, egykor voltnak szégyellnivalónak hittünk. Magyarán: éled az inkvizíció, annak nem csak vallási, meggyőződésbeli, ideológiai, hanem faji, kulturális változata is.

Gondoljunk bele, minden ember- és civilizációs-ellenes indulat, lázítás és gyűlölet Isten és a hit nevében történt. A Római Birodalom hanyatlását és későbbi bukását is azzal az abszurd és képtelen ideológiával magyarázták a negyedik és az ötödik században, hogy a birodalom végpusztulása, hanyatlása az istenek büntetése a keresztyénség felvétele, illetve a pogány hittől és hagyománytól való elfordulás miatt. Ezek a vádak indították Augustinust a De civitate Dei című monumentális történetfilozófiai művének megírására.

*

Kanyarodjunk vissza a felolvasott bibliai levélrészlethez. A mondatkezdet - "mert lehetetlen dolog." - a következő gondolatsort indította el bennem. Előbb ezekről röviden.

Pál a zsidókhoz írt levelében egészen személyes gondolatait, meggyőződését, sőt érzelmeit írja le, illetve fogalmazza meg, és nem hittételt, nem dogmát. Zsidó létére mindez aligha fordulhatott meg a fejében. A zsidó ember Istent mindig "hátulról" szemléli, azaz a megtörtént dolgok, események felől. Ezt fejezi ki az Exodusban olvasható történetbe ágyazottan és szemléletesen a zsidó hagyomány, amely szerint Mózes Istennek csak a hátát láthatja. (Exodus 33,18-23)

A második pedig arra vonatkozik, hogy az általa megtapasztalt, elhitt, elfogadott vélekedés és meggyőződés minden körülmények között igaz és érvényes, és mindezt senki el nem venni tőle. Mintegy a sajátjává lett. Mindennek lélektani jelentősége van, tapasztalati vonatkozással bír. A hit, Pál számára, mint tapasztalati valóság, mint a tapasztalásból származó élmény jelenik meg. Más szavakkal azt mondja, hogy amit ő megtapasztalt és átélt, lehetetlen, hogy az ne legyen igaz, lehetetlen, hogy megváltozzon, hogy másképpen legyen "igaz". A személyes élménye nyomán "született" hitre valóban igaz az, amit mond. De mindez nem általánosítható, nem lehet normaként előírni. Itt téved Pál, és tévednek azok, akik reá hivatkozva teszik valakinek a hitét mások számára is mércévé. Nem a hitet, hanem az élményt, az istenélményt kellene valahogyan tapasztalhatóvá, átélhetővé tenni. Mert hisz - mondja Schleiermacher - minden emberben benne van az "íz a végtelenre". Ahogy a lekvár vagy a méz ízét sem tudjuk a másik szájával megízlelni, úgy senki sem fogja az egyház "szájával" érezni, ízlelni a végtelen, az univerzum, a nagybetűs Lét ízért. Nyomban adódik is a következtetés: mindenkinek magának kell megkóstolni a mézet, legfeljebb elmondható, hogy és mikor és hogyan lehet mézhez jutni. Számomra ez lenne az egyház feladata.

Még egy példa ahhoz, hogy jobban értsük saját élményeinken és tapasztalatainkon nyugvó meggyőződésünk, hitünk születésének folyamatát és lényegét. Elgondolható-e olyan szerelmes ember, legyen nő vagy férfi, aki nem a Páléhoz hasonló hőfokú érzelmi kitöréssel beszél a szerelemben átélt érzéseiről? Van-e közöttünk, aki nem így gondolta évtizedekkel ezelőtt a "lehetetlent"? És jöttek az újabb és újabb alkalmak az "igaz szerelem" megtapasztalására, és lehetséges lett az évekkel előbbi "mert lehetetlen". És az igaziig még sokszor, nagyon sokszor "elesünk", és mindig lesz "újra", amiben Pál nem tudott hinni.

A szerelem, mint az emberi lét megkerülhetetlen valósága esetünkben példázat és analógia gyanánt szolgálja a bibliai szöveghez való közelebb kerülést, illetve annak megértését. Amint van második szerelem - és ezt tapasztalatból tudjuk -, van második istenszerelem is, azaz ki is lehet esni, de vissza is lehet kerülni Isten kegyelmébe, úgy ahogy kieshetek szerelmem kötelékéből. De mindez nem tragédia, nem a vég, hanem annak a "keskeny útnak" egy része, amely során egy élménnyel, egy páratlan tapasztalással lehetünk többek, gazdagabbak. Ezért is érthetetlen számomra Pál kétségbeesett "mert lehetetlen" ragaszkodása ahhoz, akihez éppen az által lehetek "közelebb", hogy újra és újra elbukom a "keskeny úton".

A szerelmes ember analógiája tartogat egy további, egy mélyebb, egy formainak is mondható párhuzamot. A szerelmes szerelméről való beszéde semmihez nem hasonlítható. Túlfűtött, szelemével szemben elfogult, és tovább lehetne sorolni, hogy mi mindenben más a szerelemes megszólalás. Ennek az érzésnek és beszédnek egyik legszebb magyar irodalmi példája Petőfi Minek nevezzelek című költeménye. Az analógia formai vonatkozása pedig abban rejlik, hogy amint szerelmünkről, a páratlanról, az igaznak hittről beszélünk, úgy beszélünk, olyan hőfokon és olyan átéléssel Istenről is. Ezért tűnhetnek a mélyen istenhivő emberek kótyagosaknak vagy hibbantaknak. Persze nem tévesztendők össze azokkal, akik tetteik a hitet, akik eljátsszák - mert valamiért megéri nekik - nagy hívőt. Ez utóbbiak a "hit házasságszédelgői". Mindkettő - az istenszerelembe esett és a szerelemes ember, ha egyáltalán a kettő valóban kettő - az elkülönült lét állapotában megtapasztalt létélményből(től) menekül a teljesség felé. És ez az út mindig másokon keresztül vezet, el egészen Istenig. Ezért - gondolom egyre gyakrabban - hogy a teológia nem "tudomány" a szó általános értelmében, hanem szellemi tapasztalat, megtapasztalás, érzelem, élmény - végső soron - szerelem. Amor sanctus.

Pál személyes élményein nyugvó meggyőződését veszi alapul, amikor általános érvényű kijelentést tesz Isten kiválasztó és üdvözítő kegyelmére vonatkozóan. Vajon mindez helyénvaló? Vajon lehet-e az én szerelmem minden szerelem mértéke? Vajon nincs másnak másféle szerelmi tapasztalata? Vajon a szeretett lénnyel vagy lényekkel megélt valamennyi élményem azonos? A válaszom - nem. Ugyanabba a szerelembe nem lehet kétszer beleesni - Hérakleitoszt szabadon átírva. A keresztyén teológia szinte valamennyi tétele, azaz dogmatikailag megfogalmazott tanítása ilyen személyes élményen alapul. A probléma csak az, hogy a tant kell hinni úgy, hogy semmi közöm sincs az alapot jelentő élményhez. Innen idegensége és mai kínlódása. Az ószövetségi zsidó hagyomány ezért ódzkodik minden tételes és elvont tanítástól, és ezért részesíti előnyben az ortopraxist az ortodoxával szemben. Mert a praxis (gyakorlat) objektív, mérhető, látható és értékelhető valóság, míg a doxa (tan, tanítás, hittétel, hitvallás) közmegegyezést, közakaratot és közhiedelmet feltételez egy - gyakran lebegtetett - fenyegető hatalom árnyékában. A keresztyénség Isten mindent megelőző kegyelmének túlzott hangsúlyozása során elfeledkezett arról, hogy a ténylegesülő kegyelmet láthatom csak.

 

II. A kálvinizmus belső küzdelme

A kálvinizmusnak, mint gyűjtőfogalomnak, Kálvinhoz és a kálvini gondolatokhoz sokkal kevesebb köze van, mint azoknak, akik Kálvin követőiként Kálvinra hivatkoztak egy-két nemzedékkel később. A Kálvin gondolatai által elindított radikális vallási és társadalmi megújulás a második nemzedékben felélesztette a tan, immár a Kálvin nevével fémjelzett kiválasztás (eleve elrendelés) gondolatának teológiai megfogalmazását, tantétellé formálását.

A hit, a bizalom és a remény, mint az emberi létezésnek a mindennapokban is megtapasztalható valósága tan és confessio, hitvallás után kiáltott - gondolták sokan a későbbi holland Kálvin követők közül. Kálvin genfi utódja - Béza Theodor - is hasonló véleményen volt. A protestantizmus által lélekben és részben valóságosan is felszabadult ember nem kívánt újra megalázó dogmák és hitek rabságába kerülni, de a 17. század eleji Németalföldön dúló vallási és meggyőződésbeli szembenállás újfent igába kényszerítette a nemrég még ellene lázadó embert.

A vallási meggyőződés indukálta gazdasági és társadalmi fellendülés és a személyes és közösségi jólét szembe találta magát a protestáns ortodoxiának a kezdeményeivel, akik a mindenki által megtapasztalt szabadabb és emberibb életet szerették volna egy sajátos kálvinista tanrendszerbe foglalni. Pontosabban egy tanbéli alapot, igazolást, legitimációt szerettek volna adni a "sikernek".

Ekkor jelennek meg a protestáns egyháztörténelem színpadán a remonstránsok, (tiltakozók), akik egy sokkal szelídebb, megértőbb és szeretetteljesebb Istent hirdettek, valamint azt is hangsúlyozták, hogy az üdvösség kérdésében Isten kegyelmén "kívül", de nem azzal "szemben" helye van az emberi szabad döntésnek. Annak, hogy elfogadom, vagy nem fogadom el a rám vonatkozó isteni kiválasztást.

Lett is ennek az értelmes, humánus, biblikus, felelős és felvilágosult gondolatnak súlyos következménye.

A remonstráns gondolat hátterében és mélyén az a modern felismerés keresendő, amelynek köszönhetően rövid néhány évtized leforgása alatt Európa protestáns egyházai tudva, nem tudna, maguk is a remonstráns tanok követőivé lettek. Ennek magyarázata nagyon egyszerű. A 17. századtól kezdve az európai ipari fellendülés és forradalom hozta siker és jobblét Isten kegyelmi kiválasztásának volt a jele - vélték nagyon sokan. Maga a mindennapokban zajló élet, szinte minden területen, az ember szabad döntését követelte meg éppen az egyéni és közösségi siker érdekében. Ilyen körülmények közepette nem volt nehéz elfogadni Jacob Arminius és tanítványainak, a későbbi remonstránsoknak az üdvösségre meghívott emberre vonatkozó gondolatait.

*

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a 16-17. századot meghatározó vallásos gondolatokhoz, illetve, hogy megértsük azt, hogy miért éppen úgy gondolkodtak, ahogy, ahhoz az szükséges, hogy röviden betekintsünk a kor szellemi, teológiai és pedagógiai elgondolásaiba.

Közismert, hogy az arabok és az iszlám európai terjeszkedésével és közvetítésével ismeri meg a középkori európai keresztyén gondolkodás az eredeti arisztotelészi gondolatokat. A késő reneszánsz és a reformáció századában már nem a metafizikai kérdések iránt oly fogékony Arisztotelészt tanulmányozzák, hanem a módszer kérdéseit feszegető, azt rendszerező és taglaló ókori gondolkodót. A 16. században Giacomo Zarabella (1532-1589) és társai, valamennyien a padovai iskola képviselői, úgy gondolták, hogy létezik egy univerzális módszer, amely valamennyi tudománynak alapul szolgálhat. Ezt az általános módszert a logikával azonosították. Mivel ebben az időben a teológia is tudománynak minősült (a szó természettudományos értelmében, azaz rendelkezett a verifikáció, az ellenőrizhetőség lehetőségével), ezért arra is érvényes volt a logika, mint módszer.

A 16. század derekán már Európa-szerte tanítják az egyetemeken Arisztotelészt, beleértve a nagyobb református központokat is. Wittenbergben Melanchthon éppúgy felvette tantervébe, mint Béza a genfi egyetemen.

A teológiai gondolkodásra vonatkoztatva ez azt jelentette, hogy az, mármint a protestáns teológiai gondolkodás egyre inkább az általános alapelvekből és nem a történeti eseményekből indul ki. Ezek az általános alapelvek azonban nem feltétlenül racionálisak, ésszerűek, sokkal inkább az isteni kijelentés kibontását szolgálták. Mindezek fényében lesz érthető, hogy miért olyan fontos az eleve elrendelés tana ebben az időben.

Itt, röviden, vissza kell utalnunk Kálvinra és az ő sajátos induktív-analitikus szemléletű teológiájára. Az "induktív, analitikus" kifejezés azt jelenti, hogy a gondolkodás során az ember az egyediből indul ki, és jut el az általánosig. Kálvin teológiai gondolkodása esetén a kiindulási pont Krisztus személye, a személyével kapcsolatos történeti események, amelyeket az evangéliumok hagyományoztak ránk. Ezek értelmezése és az ezekből levont általános érvényű következtetés adja teológiájának lényegét.

Béza Theodor, a Kálvin által alapított genfi egyetem (1559) későbbi rektora, engedve a kor divatos gondolkodási módszerének, az arisztotelészi logikának, már deduktív-szintetikus módon közelít tudományának tárgyához. Általánosnak minősülő és alapelveknek tekintett megállapításokból indult ki, és ezektől jutott el a keresztyén teológiára érvényes következtetésekig.

A kétféle gondolkodás közötti különbséget egy példán szeretném bemutatni. A kor és a korabeli teológiai gondolkodás egyik legfontosabb kérdése az eleve elrendelés tana. Béza azt az isteni döntést választja általános alapelvül, amely az eleve elrendelésről dönt, és mindezt az Istenről szóló tan összefüggésében tárgyalja. (Ebben Aquinói Tamást követi.) Míg Kálvinnál az eleve elrendelés az üdvtan egyik véletlenszerű eleme csupán. Különös, hogy mégis Kálvin a célpont ma is, ha az eleve elrendelést kell támadni.

Béza "Isten örök és változatlan döntését" egy különös szemléltető táblázatba foglalva értelmezi és magyarázza a kiválasztás isteni rendelésének természetét és végrehajtását. Ennek címe: "Az egész keresztyénség foglalata, avagy a kiválasztottak üdvössége, illetve az elkárhozók elvettetése okainak leírása és elosztása a szent iratokból egybegyűjtve. [Melléklet: Táblázat. Kiosztani a hallgatóság között a fénymásolt táblázatot és úgy mutatni be azt.]

A legfőbb kérdés, amely az eleve elrendelésről szóló tannal kapcsolatosan felteendő, így hangzik: "Kiért halt meg Krisztus?" Ez a kérdés már a kilencedik század nagy predesztinációs vitája során fölmerült, amikor a Benedek-rendi Orbaisi Godescalc a kettős eleve elrendelés elméletével lépett föl. Kíméletlen logikával kimutatta, hogy amennyiben Isten egyeseket örök kárhozatra ítélet, nem mondhatjuk, hogy Krisztus őérettük is meghalt. E szerint az elmélet szerint a Megváltó munkája csak azok számára hatékony, akiket Isten az örök életre választott el. Ez a tan felvetette és felveti Isten szeretetének, mindenhatóságának és igazságosságának a kérdését, amelyek vissza-vissza térő és megválaszolatlan problémák a teológiai gondolkodásban.

Kálvin sehol sem ír arról, hogy Krisztus csak a kiválasztottakért halt volna meg. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a "korlátozott megváltás" kálvinista tana a kilencedik századig nyúlik vissza, amelyet Béza, Peter Martyr Vermigli és Giralmo Zanchi, a tisztázatlan teológiai kérdések nyugvópontra kerülésének egyre sürgetőbb igénye által vezettetve újra felfedezik maguknak Godescalc elméletét, és megalkotják a maguk koherensnek és konzisztensnek hitt eszmerendszerét.

*

Fölmerül a kérdés bennünk: vajon le lehet-e zárni egy ilyen súlyú teológiai kérdést?  Egyáltalán van-e értelme a "lezárni" igének az Istenről szóló emberi beszédben? Személyes válaszom: nem. Mert minden Istenről szóló és befejezettnek hitt és mondott beszéd nem szólhat Istenről. Róla csak folyamatosan szólva lehet beszélni.  Ezt a mély igazságot látszik finoman kifejezni a "hitvallás" szavunk is.  Nem mondunk "hitiratot" amikor meggyőződésünkről beszélünk, amelyben a befejezettség, a véglegesség képzetét is ott érezzük. Míg a vallomás, a megvallás szavunkban az élőbeszéd lüktető eleven folyamatát érezzük. Ez az érzés pontosabban "tudja Istent", mint az Istent elgondoló, kanonizáló értelem.

Visszakanyarodva a fentebb hivatkozott szerelem analógiájához, amellyel kapcsolatosan mindig újat és mást, és mégis ugyanazt mondta és mondja az emberiség. A szerelem vonatkozásában mindenki természetesnek tartotta és tartja azt, hogy az egyén mást és mást érez és mond ugyanarról az élményről, illetve tapasztalatról.

 

III. A kálvinizmus két tábora

A kettős eleve elrendelés tana és logikai következménye, a korlátozott megváltás tana a kálvinizmus képviselőit két ellenséges táborra osztotta. Ez az ellentét legélesebben Németalföldön jelentkezett. A korlátozott megváltás tanával szemben foglalt állást Jacob Arminius lelkész és tanár, aki mindenekelőtt a Béza Theodor által használt deduktív-szintetikus módszert vetette el kommentárjaiban. Számára a teológia nem elméleti tudomány, hanem gyakorlati, amely esetében az induktív-analitikus módszert kell és lehet alkalmazni.

Arminius Béza tanítványa volt Genfben, majd Leydenben volt egyetemi tanár 1609-ben bekövetkezett haláláig. Tanártársa a merev kálvinista tanokat valló Francis Gomar volt, aki erőteljesen védelmezte Isten eleve elrendelő végzését. Arminius egyre határozottabban állította, hogy az Újszövetség egy szerető Istenről beszél, s ez összeegyeztethetetlen azzal a nézettel, mely szerint Isten számos embert eleve a kárhozatra ítélt.

A gomaristák és az arminiánusok vitája egyre hevesebb lett. Arminius halála után tanítványai (46 lelkész) aláírtak egy remonstrációt, egy tiltakozó dokumentumot. Ebben kijelentik, hogy az örök életre történő kiválasztás a földi életben elvégzett jó cselekedetektől függ, hogy az isteni kegyelemnek ellent lehet állni, és el is lehet veszíteni azt, s hogy Krisztus az összes emberért meghalt. Az Arminius nézeteivel szimpatizáló remonstránsok azt tartották, hogy Krisztus ugyan mindenkiért meghalt, de csak azok üdvözülnek, akik hisznek őbenne. Más szóval, Krisztus halála elegendő és megfelelő ár mindazokért, akik hitükkel válaszolnak. Az eleve elrendelés tanát a hit általános alapelvét tekintetbe véve értékelték újra; Isten mindazokat, akik hitükkel Krisztus felé fordultak, megváltásra predesztinálta. Így az eleve elrendelés hangsúlyozottan egyénre szabott; az egyes ember élete vagy halála isteni döntés függvénye.

A személyes meggyőződésből fakadó németalföldi ellentétek feloldása érdekében 1618-1619-ben, Dortrechtben (Dort), összeült a református egyházak egyfajta egyetemes zsinata. Egyetemessége abban állt, hogy Európa jelentős protestáns (kálvinista) országaiból (Anglia, Skócia, Svájc, Hessen és Pfalz) érkeztek küldöttek. Az eredményt általában a beziánusok győzelmeként szokták értékelni. A zsinat végzéseit öt pontban szokták összefoglalni, melyeknek kezdőbetűi a TULIP (tulipán) szót adják ki, amelynek jelentése tulipán. (Persze ennek semmi köze a későbbi holland tulipán-nagyhatalomhoz.)

            T - Total deprivaty of human nature (az emberi természet teljes megromlása);
U - Unconditional election of the individual (az egyének feltétel nélküli kiválasztása);
L - Limited atonament (korlátozott kiengesztelés; Krisztus csak a kiválasztottakért halt meg);
I - Irresistable grace (ellenállhatatlan kegyelem: Isten képes kereszülvinni akaratát;
P - Perseverence of the saint (a szentek ellenállhatatossága: akiket Isten kiválaszt, nem veszítik el elhívásukat).

A zsinat elvi győzelme mellett tényleges győzelmet is elkönyvelhetett: az államtanács (az erastianus elv érvényesült) segédletével száműzték az országból az arminiánusokat, akik nem voltak hajlandók elfogadni a zsinat végzéseit.  A Franciaországba száműzött arminiánusok 1625-ben visszatérhettek Hollandiába, ahol toleráns fogadtatásban volt részük. Legjelentősebb képviselőjük a méltán világhírű jogtudós Hugo Grotius volt.

A kálvinizmuson belüli beziánus és arminiánus küzdelem eredménye az lett, hogy a 17. század végére valamennyi református egyház Arminius tanait követte még akkor is, ha hitvallásaikból nem ez derül ki. A merev és dogmatikus bezánusok, valamint a szabad szellemű arminiánusok küzdelme termékenyen hatott az európai vallási és szellemi életre, megtermékenyítve és felszabadítva azt a középkori megkötöttség alól.

A későbbi kálvinizmus során oly nagy figyelmet kapott eleve elrendelés általánosságban, az evilági ügyek és érdekek felől tekintve kifejezetten irrelevánsnak tűnhet a mai szemlélő számára. Joggal tehetjük fel a kérdést, vajon milyen hatással lehet egy ilyen elvont, megfoghatatlan elképzelés a világ dolgaihoz való viszonyunkra? Hiszen úgy gondoljuk, hogy az, aki az eleve elrendeléssel nyűglődik, annak végül is el kell veszítenie evilági kötődéseit, hogy az eleve elrendelés titokzatos működésével foglalatoskodjék.  Mindezt maga a történelmi valóság cáfolta meg. Az eleve elrendelés kálvinista felfogása olyan új viszonyulást alakított ki az ember mindennapjaiban, mely utóbb számottevő gazdasági és társadalmi jelentőségre is szert tett. Erről máig felülmúlhatatlan módon írt és értekezett a huszadik század egyik legjelesebb szociológusa - Max Weber.

*

Az ember ama belső késztetése, mely alapján mindig a végleges, a befejezett, a lekerekített és megoldottnak tűnő dolgok és eszmék iránt vonzódik, ma is eleven kísértése a keresztyénségnek. Minden tanításában radikális, kizárólagos, Isten döntését és szándékát ismerni vélő egyház, legyen az történelmi vagy egészen fiatal közösség, gyakran vonzóbb, mint a szellem szabad szárnyalását sem tiltó társai. Ez a vonzalom az emberben benne lévő vágyat, késztetést hozza felszínre, azt igazolja, amelynek lényege - valamiféle végső bizonyosság. Ahogy Ady írta volt: "Az ős Bizony.".  Ugyanakkor az is benne van ebben a vonzódásban, hogy az ember maga nem teljes, nem egész. Valami, vagy valaki hiányzik belőle. Ugyanakkor nem is szeret sokat bíbelődni a kereséssel, jobb, ha valaki azonnal megmondja, hogy mit és hogyan kell hinni és élni, és máris sikere van nála. Persze - vélem én - ez nem a felnőtt, a maga eszét is használni akaró keresztyén. Az ilyen ember még nem ment végig a krisztusi "keskeny úton", ami szerintem a személyiség születésének egyik legszebb bibliai szimbóluma.

(Ady titokzatosan nagy verse Az ős Kaján nem más, mint a bizonyosság akarásának és keresésének mitikus és szimbolikus megszólaltatása. Egymásnak feszül benne "Szent Kelet vesztett boldogsága" és "a gyalázatos jelen"-nek tartott de ki nem mondott keresztyén Nyugat üressége.)

Pál is ennek a belső késztetésnek a foglya, amint foglya volt Gomarus és Béza is. Ettől a belső késztetéstől és kényszertől enged elszakadnunk - még ha rövid időre is - az armeniánusok gondolata és tanítása. Németh László A teológus Ady című esszéjében egyszerre Arminius és egy kicsit Gomarus is: "Sokszor mondogattam, hogy a vallásban a vallásos élmény a fontos, az élményt körüldadogó nomenklatúra csak másodlagos. Ennek ellenére is jobban szeretem azt a vallásosságot, amely teológus is, mint amely nem az. A teológia az agy küzdelme az Istennel. A gondolat bele akar tekinteni abba, amit az érzés érzett s ez neki, a számontartónak, nemcsak joga, de kötelessége is. Az elgondolhatatlanon vergődő gondolkodás, ha nem is teljesebb kegyelem, de teljesebb emberség jele, mint az Isten-folyamban lecsüngő ágként ázó, gondtalan hit. Az agyat megkerülő áhítat lehet kedvesebb Istennek; az agy akadályain fölpréselt kedvesebb nekem."

 

 

Dr. Nagy Károly