Krisztus mint képmás

 

Textus: Kolosszé 1,15-17

 

A ki képe a láthatatlan Istennek,
minden teremtménynek elotte született.

 

A Károlyi-féle fordítás után hallgassuk meg az idézett levélrészletet a Békés-Dalos-féle katolikus fordításban is: "Ő a láthatatlan Isten képmása, az elsőszülött minden teremtmény között". Érzékeljük, hogy a Károlyi-féle revidiált fordítás régies, archaizáló, míg a katolikus a ma beszélt nyelven szól. Lényegében semmi különbség nincs a két fordítás között, ami a tartalmat illeti. A mondatrészlet, amely egy hömpölygő, már-már dagályos körmondat egy tagmondata, az egész levél lényegét, summáját ragadja meg. Mielőtt a mondat szinte valamennyi - szám szerint öthöz - szavához, fogalmához kapcsolódó értelmezésemet, mint egy lehetséges magyarázatot fűznék, megpróbálom felvázolni azt a szellemi-vallási környezetet, amelyben a kolosszéi ősgyülekezet élt.
Kolossze az ókori Frígiának, Kis-Ázsia egyik déli tartományának volt jelentős városa, ma jelentéktelen török falu. Az Efézust Szíriával összekötő birodalmi út mentén feküdt. Pál második és harmadik térítői útjai során járt a tartományban, de eddigi ismereteink és a bibliai híradások szerint nem jutott el Kolosszéba. A városban élő keresztyén közösség alapítása Epafrászhoz köthető, aki Efézusban találkozott Pállal, és ennek nyomán lett keresztyénné.
Pál első római fogságát töltötte, valamikor 61-63 táján, amikor felkereste őt Epafrász, hogy a gyülekezetben jelentkező nehézségek megoldására tanácsát kérje. Hit és szeretet tekintetében a gyülekezetben nem volt kifogásolnivaló dolog - tudjuk meg a levélből -, de a hívek között komoly lelki veszélyt jelentettek az ún. tévtanítók. Jóllehet nem ismerjük a Kolosszéban működő tévtanítók tanításait, de a levélből néhány fontos és jellemző vonásra fény derül. Az evangélium tisztaságát leginkább veszélyeztető tanítás kétségkívül Krisztus isten-emberi személyével és megváltói művével volt kapcsolatban. Az üdvösség elnyerésére, e tanítás szerint, nem elég Krisztus közvetítése és közbenjárása, hanem különleges vallási gyakorlattal kell kiegészíteni azt. Az egyre erőteljesebb gnosztikus hatás is kimutatható, amelynek a lényege olyan tikos tudás megszerzésére irányult, amelyet birtokolva személy ki tudja szabadítani lelkét a bűnös test fogságából. Ez a dualista világ- és emberszemlélet komoly veszélyt jelentett már a korai időkben is, és végigkísérte a keresztyén gondolkodás egész történetét. Ugyancsak kimutatható egy ún. zsidó kultuszi befolyás is, amely a mózesi törvények betartását írta elő a megkeresztelkedett pogányok számára is. Zsidó és egyéb pogány kultuszokra utaló hangsúlyos angyaltisztelet is zavarta az evangélium terjedését.
A rövid levél tartalma így foglalható össze: Az apostol azonnal a legfontosabb kérdésre irányítja figyelmét, és levele első részében megvédi Krisztus mindent felülmúló méltóságát. Kifejti, hogy Krisztus a "láthatatlan Isten képe", katolikus fordítás szerint "képmása", a szellemi és fizikai világ teremtője és ura. Ő az egyetlen közvetítő Isten és az emberiség között, aki kereszthalálával megszüntette a mózesi törvényt, győzedelmeskedett a gonosz lelkeken és megváltott a bűnöktől. A hívők a kereszténység felvételével titokzatos testének tagjai és az isteni élet benne lakó teljességének részesei lesznek. A gyakorlati következményeket a levél második része vonja le: mindez természetesen megköveteli, hogy a hívek erkölcsi életükben Krisztus példáját és tanítását kövessék.
*

A 15. vers minden szava hangsúlyos, ezért valamennyihez külön-külön rövidebb hoszabb magyarázatot fűzök.

 

1. A "képmás" jelentése

Sokunk számára ismert az "ikon" szavunk, ami fára festett (szent)képet jelent a köznapi beszédben. Arról is sokszor hallani, hogy a határon gyakran lebuknak ikonokat be-, illetve kivinni igyekvő csempészek. Felmerülhet a kérdés, hogy mitől olyan értékesek ezek a fára mázolt képek? Mi magyarázza az irántuk nem lankadó nyugati keresletet? A magyarázat talán még egyszerűen is tűnhet, hiszen értéküket elsősorban régiségük adja, több száz évesek is lehetnek. Keresettségüket az is növeli, hogy ma már nagyon kevés olyan műhely, világtól elzárt kolostor van a keleti ortodox világban, ahol a kanonizált előírásoknak megfelelően készítenek ikonokat. A régisége, illetve a 9. században lefektetett és megkövetelt ikonfestészeti eljárás különlegessége adja ma is az ikon értékét.

Az ikonokat körüllengő misztikus áhítat kialakulásában és terjedésében nem kis szerepe lehetett annak, amit ma már csak a korral foglalkozó történészek, valláskutatók és teológusok ismernek - a képrombolás néven ismertté és hírhedté lett időszaknak. Görög nevén az ikonoklaszmosz-nak.

Az ikonoklaszmosz, magyarul képrombolás, a Bizánci Birodalomban a nyolcadik században kezdődött dogmatikai harc volt, amely a képeket akarta eltávolítani a templomokból. III. Leó bizánci császár (717-741) 730-ban ediktumot adott ki, amelyben elrendelte a nyilvános helyekről és a templomokból az összes szentábrázolás eltávolítását és megsemmisítését, végrehajtását pedig a hadseregre bízta. A képeket a képrombolók a hagyományos keresztyén szimbólumokkal, a kereszttel, a kenyérrel, a könyvvel és a borral akarták felváltani. A rendelet a hívők és III. Gergely (731-741) pápa mély ellenállását váltotta ki, a császári ediktumra adott pápai válasz nem sokáig váratott magára, mert 732-ben III. Gergely kiközösítette a császárt, amire az, válaszul, leválasztotta a római pátriárkátusról, és közvetlenül Konstantinápoly felügyelete alá helyezte Szicíliát, Dél-Itáliát, a Balkán nyugati részét és Görögországot. III. Leó fia, V. Konsztantinosz Ikonoklasztész (Képromboló) (741-775) még apjánál is szigorúbb volt, és ismételten megtiltották a képek imádatát, amelyben bálványimádást láttak, és Krisztus isteni természetére hivatkoztak azzal érvelve, hogy azt nem lehet semmilyen formában kiábrázolni, de elválasztani sem az emberi természettől. Ezért a képtisztelőket nesztoriánus eretnekség bűnében marasztalták el, és kiátkozták követőiket. Az ötödik században élt konstantinápolyi pátriárkáról, Nesztoriuszról annyit föltételen tudni kell, hogy az ő tanításának homlokterében Jézus kettős természetének - isteni és emberi - kérdése állt. Azt vallotta, hogy az ember Krisztusban úgy lakozott a Szentlélek, mint egy szentéjben. A két személy ilyen elválasztása miatt eretnekséggel vádolták meg, követőt pedig nesztoriánus monofizitáknak nevezték Krisztus emberi természetének túlhangsúlyozása miatt. Fordulat csak akkor következett be, amikor a 2. niceai zsinaton (786) Eiréné császárnő vezetésével kimondták a képek kegyes tiszteletét. Mindez V. Leó (813-820) császár uralomra jutásáig tartott, aki felújíttatta a 754-es szinódus határozatait és kiterjesztette a képrombolást, valamint kivégeztette annak legfőbb vezetőit. Theophilosz császár (829-842) alatt újra fellángolt az üldözés és csak özvegye, Theodora császárné idején állították vissza a képtiszteletet 843-ban.  Ennek emlékét ünnepli az ortodox egyház a nagyböjt első vasárnapján.

A szövegbeli "képmás" szavunk a görög eikón szó magyar megfelelője. Érdemes talán elidőzni a magyar "kép+más" szavunk összetételén. Az eikón görög szó mindenekelőtt képet jelent. Valakinek az ábrázatát. Vajon miért használja magyar nyelvünk a "más" szóval megtoldott, s így hosszabb "képmás" szavunkat? Megkockáztatom, hogy ez a szóbővítés nem véletlenszerű, nem fölösleges megtoldása a szónak, hanem pontosan kifejezi azt, amit az eikón, illetve a kép, az ikon maga akar kifejezni. A magyar nyelv egyetlen szóval fejezi ki azt, amit az ikonográfia és annak teológiája tartalmaz. Ugyanis arról van szó, hogy a kép, az eikón maga nem azonos azzal a személlyel, akit ábrázol. Ismerős a "biblia pauperum" latin kifejezés, ami a "szegények bibliáját" jelenti. Szerepét, funkcióját tekintve pedig segít szavak és elvont fogalmak nélkül megértetni, elmagyarázni egy példázatot, egy kijelentést. Mint eszköz segít a közlésben, a kommunikációban. A képre felnéző ember, mint Mózes idejében a rézkígyóra, nem egyszerűen a képen látható arcot látja csupán, hanem - mert élőszóval megtanították és megtanulta -, hogy a képen látható személyhez vagy személyekhez történetek, események és cselekedetek köthetők, társíthatók. Ezért nem képet lát a keleti ortodox templomban imádkozó ember, hanem történeteket, amelyek lelkében, képzeletében megelevenednek. Egyszerűen élni kezd a biblia világa, megelevenednek a szereplők, és maga is részévé válik a történetnek. Kierkegaard szerint ez az egyidejűség az alapja minden szövegértésnek, így a bibliainak is. Visszakanyarodva a "kép+más" szavunkhoz, a kép és a kép által megidézett tartalom közötti különbséget fejezi ki nyelvünk a "más" szócskával. Azaz a kép nem azonos azzal, amit megelevenít, amire utal. (Innen már csak egy lépés a hermeneutika azon kérdése, hogy miként kell, illetve lehet értelmezni a bibliai szövegeket: szó szerint, avagy nem szó szerint. Hiszen az ikonhasználat, mint hermeneutikai elv a nem szó szerinti értelmezés mellett teszi le a voksát.)

A képekkel kapcsolatos mai ortodox tanítás summája kimondja, hogy aki nem mer, vagy nem hajlandó szembenézni azzal, akit a kép, az ikón ábrázol, az istentagadó, hitetlen. Így lett a képtisztelet hitvallássá, éspedig szavak nélküli hitvallássá. Ezért látni ma is a keleti székesegyházakban a képekre függesztett tekintetű milliókat.

 

2. A "teremtmény" jelentése

A bibliai "teremtmény" fogalmával mindenekelőtt az fejeződik ki, hogy a világ nem egy folyamatos kiáramlás végtelen folyamata, hanem a teremtő Isten tudatos aktusa, tette. Amint az alkotni igében is bele érezzük azt, hogy magának az alkotási folyamatnak van kezdete, van lefolyása és befejezése. A vég nélküli isteni kiáramlás elutasítása mellett azt is kifejezi, hogy mindaz, amit a teremtő Isten alkotott, az időben és térben határolt.

A teremtményi létezés pedig feltételez egy a teremtőhöz kapcsolódó sajátos egzisztenciális viszonyt is. Ez az jelenti, hogy nem én, hanem a teremtő dönti el, hogy ki, illetve mi leszek. Ezt szépen fejezi ki Pál akkor, amikor a fazekas hasonlatát említi. A teremtettség azt is kifejezi, hogy minden, ami teremtett, megváltásra szorul. Ezért hangsúlyos az, hogy Krisztus, a Fiú nem teremtetett, hanem született. Azaz más a viszonya a teremtőhöz.

Annak, ami teremtetett, célja van. Hisz teremteni céltalanul nem lehet, önellentmondás. Gondoljunk csak mélyebben bele. Aki eldönti, hogy csinál egy széket, egy asztalt, az azzal a gondolattal fog munkához, hogy valakik használni fogják azokat. Tehát célja van annak, amit készít. Sőt, az is benne van, hogy a használat során egyszer a szék és az asztal elromlik, ki kell cserélni. Ez pedig azt a gondolatot vagy elgondolást erősíti, hogy a teremtett világnak van célja, van feladata, és következésképp van vége. A tizenkilencedik század derekának természettudományos gondolkodása eljutott a "hőhalál" tragikus gondolatáig, amelynek lényege, hogy az emberiség minden szellemi és anyagi alkotása elpusztul az univerzum pusztulásával. Hermann von Helmholznál sokkal bizakodóbb kortársunk, Paul Davies, aki a következőket írja: "Ha az univerzumnak rendeltetése van, és azt betölti, akkor el kell pusztulnia, mert máskülönben létezése tékozló és értelmetlen volna. Ha tehát az univerzum örökkévaló, nehéz elképzelni, milyen rendeltetése lehet egyáltalán. A kozmikus siker ára talán a kozmikus halál. Csupán abban reménykedhetünk, hogy az univerzum rendeltetése még az utolsó előtti pár percben világossá válik utódaink számára."

A teremtmény fogalma nem csak az embert, és nem csak az élővilágot öleli át, hanem a teljes kozmoszt jelenti. Jézus János evangéliuma szerint azt mondta, hogy életét a világ életéért adta. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak az ember szorul megváltásra, hanem a kozmosz, a világegyetem. Ugyanezzel a gondolattal találkozunk a Jelenések könyvében, ahol az áll, hogy "ímé mindent újjá tészek".

Amikor azt mondja, írja Pál a kolosszéi keresztyéneknek, hogy "minden teremtmény előtt született" Krisztus, tulajdonképpen azt állítja, hogy Krisztus nem teremtmény, mert létében megelőzi a teremtés aktusát. Azaz rá nem vonatkoznak a teremtményekre jellemző vonások, mint időiség, megváltásra szorultság, a cél megléte, illetve a létezés, vagy Heideggerrel szólva, a "levés", mert ő maga a nagybetűs Lét. Krisztus több mint, amit a gnózis mondhat, és annál is több, amit Pál el tud mondani. Éppen ez a végtelenség teszi többé, mássá az új tanítást Kolosszéban is.

 

3. A "születés" jelentése
A "születés" fogalma az ószövetségben kizárólag és minden esetben csak az emberre vonatkozik. Nem így az újszövetségben, ahol Isten fiaként maga Isten születik meg Jézusban, a Názáretiben. Ez alapvető különbség a két szövetség között, és alapvető teológiai vélekedéseket, mi több, egész rendszereket eredményezett az elmúlt századok során. Különösen figyelemre méltó jelenség az is, hogy Jézus születését csak valamikor a negyedik század második felétől kezdte el ünnepelni a korai egyház. Ez is jelzi, hogy a születés faktuma, ténye az ősegyházban nem bírt különösebb teológiai jelentőséggel. Az ünneppé tétel pedig nem keresztyén teológiai megfontolásokon nyugodott, hanem - vélhetően - inkább a környező vallási szokások befolyásoló erejének tudható be. A páli szövegben a nem teremtmény Krisztus születéssel lép be a "Lét"-ből a "levésbe", jelezve ezzel azt a paradoxont, amit, bár töredezetten, az iekón is kifejez. Ember, de még sem az. Kép, de nem önmaga képmása. Érezzük itt azt a hallatlan szellemi erőfeszítést, amit Pál is kifejt, hogy elmondjon valami olyat, ami elmondhatatlan, amit egyszerűbben és talán bölcsebben oldottak meg, illetve kerültek el a próféták. Jób ezt így mondja: "Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, a mit elgondoltál. Ki az - mondod - a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom. Hallgass hát, kérlek, én hadd beszéljek; én kérdezlek, te pedig taníts meg engem! (Jób 42,2-4)
Hogy miért kínlódik Pál? Talán mert a vallási, kultuszi környezet, amelyben él és ír, nem engedi meg a nagyvonalú hallgatást. Ott, ahol mindenki tud mindent az istenekről, ott nem hallgathat az ismeretlen Istent hirdető Pál sem. Szinte rákényszerül, hogy beszéljen és írjon, amikor tudva tudja, hogy mennyire erőtlen a szó, a beszéd. Kolosszé és a korabeli Római Birodalom tele van születő, felnövő, nősülő-házasodó, fiakat és leányokat nemző-szülő, majd meghaló és feltámadó istenekkel és istenfiakkal. A keresztyénné lett és diaszpórában élő ősgyülekezetek aligha tudtak kívülállóként élni ebben a mély és kiismerhetetlen szinkretizmusban.  Pál felismeri, hogy csak azon a "nyelven", abban a kulturális és vallási közegben lehet megszólítani a "népeket", amelyben élnek, és amelyet értenek. Alkalmazkodik, hogy érthetővé váljék üzenete. Később, az egyházatyák korában megismétlődik a keresztyénség első évtizedeinek problémája: immár, mint nem üldözött, sőt, támogatott és államvallási rangra emelt kultusznak meg kellett értetnie magát a birodalom népeivel cserében az elfogadott hatalomért.  Majd sorra születnek meg azok a hitvallások, amelyek Jézus születéséről, emberi és isteni, vagy isteni és emberi természetéről ex cathedra beszélnek és tanítanak - azaz ellentmondást nem tűrő módon - még a lehetőségét sem adva meg annak, hogy elgondolkodjék a Krisztus nyomdokaira lépni akaró pogány arról, hogy mit is választ. Sajnos, ez ma sincs másképpen, holott nagyon is másképpen kellene csinálni, mint ahogy azt az egyház csinálja - igaz, nem sok eredménnyel, és még kevesebb rokonszenvvel.

A sok istenség tiszteletét, kultuszát, amit Pál egészen közelről láthatott, és amit - mint leveleiből tudjuk -, nem is értett meg igazán, nevezhetjük-e sokistenhitnek, politeizmusnak? Ma már sokkal többet tudunk a századokon át gőgösen politeistának mondott és tartott nagy világvallások kultuszairól, teológiájukról, mint tudott Pál egykor. Lassan általánosan elfogadott - nem a fundamentalista keresztyének által! - az a vélekedés, hogy nincs igazán politeizmus, hanem az "egyisten" gondolatnak létezik számtalan kifejezési formája. Ahogy a zsidó hagyományból jól ismert az a gyakorlat, amely szerint az Örökkévaló nevét (JHVÉ) kiejteni nem volt szabad, de mert az igazán a "szóból" ért, annak nagymestere (a dabar), ezért kénytelen megszólítani, megjelölni a névvel illetni lehetetlent. Ehhez hasonlít a keleti kultuszok vallások és filozófiák gyakorlata is. Ott nem csak szóban, de megtestesülésben, alakban és formában "gondolja" el és láttatja ugyanazt az Örökkévalót. A végtelen világtörvény vagy világlélek (dharma) Brahmaban, Visnuban és Sivában "ölt testet", hogy érthetővé váljon az ember számára. Krisztusban ugyanez történik, és hasonló elgondolás fejeződik ki a görög mítoszok világában is. "Szóvá", "emberré", "levővé", formává lett a szavakat, embereket és formákat meghaladó Örökkévaló. Ezért is kell óvatosabban, megértően és némi alázattal viseltetnünk a mások hite, hagyománya, netán istene iránt.

 

4. Az "előtte" avagy az idő kérdése

Szövegünkben az "előtte" időhatározó szerepel, ezért gondolom, hogy nem fölösleges locsogás, ha "elidőzünk" az idő, a temporalitás könnyűnek aligha mondható kérdése fölött. Szent Ágoston szavai jutnak eszembe a Vallomások tizenegyedik könyvének tizennegyedik fejezetéből, amikor felteszi a kérdést: "Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom."

Ágoston óta sok egykor felvetett kérdésre van már magyarázat. Az először általa megfogalmazott keletkezés/teremtés és idő kapcsolatát kifejező állítást, miszerint Isten a világot nem időben, hanem idővel teremtette, ma már igazolta a tudomány.

Hogyan gondolunk mi az időre? Mire gondolunk akkor, amikor azt mondjuk, hogy "nincs rá időm", "rohan az idő", "megáll az idő", "idős", "öregszik", mondjuk az emberre. Vagy a "időtlennek", kortalannak mondunk olyan embereket, "akiken nem fog az idő vasfoga".

A) Ágoston időfelfogása

Idézzünk néhány részletet Ágoston Vallomások című művének tizenegyedik könyvéből.
"X. FEJEZET
Működött-e Isten a világ teremtése előtt?
Nincsenek-e telis-tele ósdi nézetekkel, akik azt feszegetik: mit művelt Isten, mielőtt a világot teremtette? Ha semmit - mondják -, ha nem működött semmiféle irányban, miért nem maradt azután is örökké munka nélkül? Ha Istenben új mozzanat, új akarat keletkezett, hogy alkosson valamit, amit azelőtt sohasem cselekedett; - igazi-e immár örökkévalósága, amelyben új, azelőtt ismeretlen akarat kelhetett?
Isten akarata nem teremtmény, hanem megelőz minden teremtményt, - hisz semmi sem jöhetne létre a teremtő akarata nélkül. Isten akarata tehát Isten lényegéhez tartozik. Már most ha azt mondjuk, hogy keletkezett valami Isten lényegében, ami előbb nem volt, bizonyára nem lehet azt a lényeget igazság szerint örökkévalónak hirdetni; ha viszont örök volt Istenben a teremtő akarat, miért nem örök a teremtmény? 
...........

XIV. FEJEZET
Az idő alapja a változandóság.
Tévedés tehát feltenni, hogy bizonyos időben tétlen voltál, mert az idő maga is a te munkád. Tévedés feltenni, hogy az idő veled egy-örök, mert te örök-ugyanaz maradsz, az idő pedig ha megmaradna, nem volna idő.
Kérdés immár, mi hát az idő?
Van-e könnyű és rövid megfejtése? Micsoda értelem tud annyira behatolni, hogy alkalmas szót ejthet róla? S mégis van-e megszokottabb, ismertebb szavunk a mindennapi beszédben, mint az idő? Értjük, ha beszélünk róla, értjük, ha más beszédében halljuk.
Mi hát az idő?
Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom. Merem állítani, hogy egyet tudok; azt tudniillik, hogy nem volna múlt idő, ha nem volna mulandóság; nem volna jövő idő, ha nem volna jövendő történés; nem volna jelen idő, ha egyáltalán semmi sem volna. De hogyan van meg az időnek két fajtája, a múlt és a jövő, ha a múlt már nincs, és a jövő még nincs? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem menne át a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha át tud menni a múltba, hogyan mondhatjuk róla, hogy van; hisz az ok, amelynek erejében van, éppen az, hogy majd nem lesz, - következőleg csak azért nevezhetjük valóságos időnek, mert arra törekszik, hogy ne legyen?!"
B) Martin Heidegger: "A lét értelme - az idő"

Heidegger szerint lét értelme az idő, ami azt jelenti, hogy a lét egyáltalán nem valami tartós dolog, hanem elmúló, nem "kéznél levő", hanem esemény. A világgal való bánásmód alapstruktúráját Heidegger gondnak nevezi. A gond minden, A gond nem más, mint "megélt időiség". Ennek mintegy magyarázataképpen idézi Hyginustól (második század) a késő ókori Cura-fabulát. "A Gond, amint egy ízben egy folyón kelt át, agyagos földet pillantott meg: elgondolkodván vett belőle egy darabot, és formázni kezdte. Miközben műve felett tanakodott magában, hozzálépett Jupiter. A Gond megkérte őt, hogy leheljen lelket a megformált agyagdarabba. Jupiter ezt készséggel teljesítette. Ámde amikor teremtményének a Gond saját nevét akarta volna adni, Jupiter megtiltotta ezt, és azt követelte, hogy inkább az ő nevén nevezzék el. Miközben a Gond és Jupiter az elnevezésről vitatkozott, felbukkant Tellus is, és azt kívánta, hogy a teremtmény az ő nevén neveztessék, mivelhogy ő meg testének egy darabját kölcsönözte neki. A vitázó felek Saturnust kérték fel döntőbírául. És Saturnus a következő igazságosnak tűnő döntést hozta: Te Jupiter, mivel te adtad neki a lelket, halálakor visszakapod azt, te pedig, Tellus, aki a testét adományoztad, visszakapod a testet. Mivel azonban elsőként a Gond formázta meg ezt a lényt, ezért ameddig csak él, a Gondé leszen."

Heidegger értelmezésében a "gond" a conditio humana alapjellegzetessége, és a következő jelentéseket adja a kifejezésnek: gondoskodás, tervezés, aggódás, kiszámítás, előrelátás. Valamennyi esetében döntő mozzanat az időre való vonatkoztatás. Gondoskodó - mondja Heidegger - csak olyan személy, élőlény lehet, aki vagy amely nyitott és nem rendelkezésünkre álló időhorizontot lát maga előtt, amelybe be kell élnie magát.  Gondban lévő és gondoskodó lények vagyunk, mert az előrefelé nyitott időhorizontot kifejezetten tapasztaljuk.

C) Az idő természettudományos megközelítése

Ma már elfogadott az a tudományos vélekedés, hogy egy örök világegyetem gondolata nem fér össze a megfordíthatatlan fizikai folyamatok örök létezésével. A tizenkilencedik század dereka óta foglalkoztatja a tudósokat ez a gondolt, ugyanis, amíg a fizikusok időben szimmetrikus törvényekkel (reverzibilis) foglakoztak, nem tettek különbséget múlt és jövő között. A termodinamika törvényszerűségeinek felismerése óta mindez megváltozott. A termodinamika második főtétele, amely szerint a hő önmagától nem áramlik hideg testből melegbe, viszont megengedi az ellenkező irányú áramlást. Ez a folyamat nem reverzibilis, azaz nem megfodítható.

Ennek alapján vonták le a tudósok azt a következtetést, hogy a világegyetem a termodinamikai egyensúly állapota felé tart, ami egyirányú folyamat. Ezt nevezték el az univerzum "hőhalálának". Pusztán fizikai fogalmakkal ezt a következőképpen lehet leírni: az univerzum eljut a maximális entrópia állapotába, vagy eljut a maximális rendezetlenség állapotába. A kettő ugyanaz. Míg beszélhetünk a világ életéről addig nincs vége annak, ez pedig az jelenti, hogy világunk, az univerzum, nem érte el a maximális entrópia állapotát, tehát még van egy "kevés időnk". De ez nem állhat fenn végtelen idők óta, mert ellentmond a fizikai ma már ismert törvényszerűségeinek.

A múlt század húszas éveiben rájöttek, hogy a világegyetem valójában folyamatosan tágulóban van, miközben a galaxisok egyre távolabb száguldanak egymástól. Ez pedig az ún. Nagy Bumm elmélet alapja, amely szerint a világegyetem hirtelen keletkezett, mintegy 15 millió évvel ezelőtt, egy óriási robbanás során. A ma tapasztalt tágulás az ősi kitörés maradványának tekinthető - mondják a tudósok.

Mindez rokonságot mutat a Genezis teremtéstörténetével, amelyet ez által az elmélet által láttak igazolva. A legtöbb, ami elmondható a bibliai teremtéstörténet és az ősrobbanás kapcsán az, hogy mindkettő hirtelen és nem fokozatos kezdetet feltételez, vagy éppenséggel semmilyen kezdetet. Az "összegöngyölve" keletkezett világegyetem voltaképpen azóta sem tesz mást, mint kigöngyölődik.

De nem álltak meg a tudósok itt, hanem feltették a következő kérdést: Mi okozta az ősrobbanást? Ma már tudjuk, hogy a Nagy Bumm elmélete az einsteini általános relativitáselméleten alapszik, amelynek lényege, hogy az anyag történései nem különíthetőek el a tértől és az időtől. Ezt pedig úgy lehet elképzelni, mintha egy "kozmikus mozi visszafelé pereg". A galaxisok mind közelebb kerülnek egymáshoz, mígnem összeolvadnak. Ez a galaktikus anyag azután egyre jobban összepréselődik, míg rendkívül sűrűvé nem válik. Mivel semmilyen erő nem lévén, ami az összepréselődést megakadályozta volna, eljutott az anyag abba az állapotba, hogy egyetlen pontba sűrűsödött össze. Ekkor az anyag sűrűsége és a gravitáció végtelen volt - mondják a tudósok. A végtelen kicsinyre összepréselődött pontot "szingularitásnak" nevezi a matematikai fizika. A végtelen összepréseltség állapotában a térnek végtelen kicsinek kell lennie. Úgy is lehetne ezt szemléltetni, mint egy szétpukkant léggömböt, amelyben nincs már tér. Ez pedig azt jelent, hogy ha nincs tér, nincs idő sem. Ezért az anyagi szingularitás egyúttal téridő szingularitást is jelent. Itt pedig semmilyen ismert fizikai törvényszerűség nem létezik, mert valamennyit a tér és idő összefüggésében fogalmazott meg az eddig tudomány. A fizika törvénye csődöt mondanak a szingularitásnál.

A fentiek szerint a következők állíthatók. A múlt egy véges pillanatában a tér, idő és anyag jellemezte világegyetem téridő szingularitásra szűkült. Ezért a világegyetem, az univerzum keletkezését nem csupán az anyag hirtelen megjelenése kíséri, hanem a téré és az időé is.

Ahogyan Ágoston is kérdezi az idézett Vallomásokban, hogy "mit művelt Isten, mielőtt a világot teremtette?", a válasz az, hogy nem volt "mielőtt". Maga az idő is a Nagy Bummal vette kezdetét. Tehát igaza volt Ágostonnak akkor, amikor azt mondta, hogy a világ nem az idő-ben, hanem idő-vel teremtetett. A modern tudomány mindezt igazolta. Persze a Biblia nem ettől az igazolástól "igaz".

 

5. A "láthatatlanság" jelentése

A dolgok láthatóak, a jelenségek nagy része csak dolgok révén válik láthatóvá. Például a szél csak akkor látható, amikor porfelhőket kavar, amikor szélmalmok széllapátjait forgatja, amikor a hajtóárbocot megfeszíti, és a hajó elindul. Lehetne sorolni tovább a példák hosszú sorát, de valamennyiben egy a közös: a láthatatlan láthatóvá tételéhez kell egy látható "közvetítő", egy eszköz, amelyet a szem érzékelni tud.

Arról is tudunk, hogy az ember nem csak a szemével "lát", hanem a kezével, a tapintásával. De "lát" az ember az orrával is, ha illatokról van szó. "Lát" a nyelve ízlelő bimbóival. Sőt, a fülével is "lát", hisz meg tudja különböztetni a hangokat, akár a beszéd- vagy a zenei hangokat. Ha két ember beszélget és csak az egyik személy az ismerős, akkor biztosan megállapítható, hogy éppen ki beszél, melyik hang melyik személyhez tartozik.

Az eddig mondottak lényege: nem csak a szemmel lehet látni a szó megismerés, felismerés, megkülönbözetés értelmében. Valamennyi vallásban az istenség egyik alapvető attribútuma, jellemzője, hogy a szem számára láthatatlan. De nem láthatatlan az érzelem, az értelem, a különböző tapasztalati formák számára. Tulajdonképpen ez minden vallás alapja. E felismerésben gyökereznek azok az istenséget megjelenítő formák, események vagy dolgok, amelyek a vallás kultuszi rendjében megjelennek a szem, a fül, az orr, a kéz és a nyelv számára. A szemnek szóló dolgok a szobrok, a képek, a freskók, stb. A fülnek szól a zene, akár emberi hangon, akár valamilyen eszköz által. Az orrnak szólnak az illatok, amelyek ma is betöltik a székesegyházak lenyűgöző belső tereit. A kéz egyszerre lesz a "látás" és az értés eszköze, valamint az isteni kegyelem kiáradásának és közvetítésének hathatós útja is egyszerre a kézrátétel, az áldás révén. A nyelv, mint a test egyik része, akkor lesz eszköze a "látásnak", amikor megízleli az istenségtől jövő táplálék valóságos ízét és erejét. Nincs is vallási szertartás az evés valamilyen formája nélkül. A keresztyén eucharisztia sem kivétel, benne "ízleljük Isten jóságát", és benne látjuk kifejeződni az éltető isteni erőt.
Isten "láthatatlansága" teológiai tételének jelentősége abban a felismerésben gyökerezik, mely szerint Isten végtelen nagysága miatt a parányi teremtmény képtelen őt felfogni, látni. Weöres Sándor írja A teljesség felé című művében, hogy "A lámpa nem látja önmaga fényét. A méz nem érzi önmaga édességét".
Isten láthatatlanságának a kérdése húzódik meg a kinyilatkoztatásról vagy kijelentésről szóló zsidó, zsidó-keresztyén, illetve iszlám teológiai gondolkodásban is. Ugyanis, ha az Isten "hallgat", az ember képtelen valamit is megérteni belőle. [Heidegger lét és ittlét fogalompárosával is leírható az előbbi gondolat: csak a lét ténylegesülése, ittlétté válása nyomán lehet közelíteni a lét-hez. Az ember csak mint ittlévő kérdezhet a lét (Isten) lényegére. Ugyanakkor az ittlét, az egzisztencia azt jelenti, hogy nem csak vagyunk, hanem észleljük is azt, hogy vagyunk. És sosem vagyunk készek, mint valami "kéznél levő" - mondja Heidegger - nem járhatjuk körbe magunkat, hanem minden ponton nyitottak vagyunk a jövőre. Életünket élnünk kell. Fel vagyunk adva - önmagunknak. Azok vagyunk, amivé leszünk.]

Az ószövetségi Mózes-történet az égő, de el nem hamvadó csipkebokorról, illetve a barlang előtt elvonuló Istenről ugyanarról a paradoxonról szól. Hallom, de nem látom, csak érzem, hogy "melege", jelenvalósága, közelsége, mint a tűz éltet és eléget. Mózes második könyvének 33. fejezetében olvassuk a következő különös történetet: "17.) Monda azért az Úr Mózesnek: Megteszem ezt is a mit kívántál; mert kedvet találtál szemeim elott, és név szerint ismerlek téged.  18.) És mondá Mózes: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsoségedet. 19.) És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsoségem a te orczád elott menjen el, és kiáltom elotted az Úr nevét: És könyörülök, a kin könyörülök, kegyelmezek a kinek kegyelmezek. 20.) Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén.  21.) És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kosziklára.  22.) És mikor átmegy elotted az én dicsoségem, a koszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. 23.) Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orczámat nem láthatod."
Ezzel a történettel kapcsolatosan mondta Luther, hogy Istennek csak a hátát láthatjuk. Ez pedig az jelenti, hogy a mindenhol tevékeny Isten épp tevékenysége, tettei révén lesz "utólag" látható az ember számára. Mindenben, ami az univerzumban és az emberben történik Isten megelőző jelenlétének bizonyítéka. A hit pedig ennek a "látott" Istennek a megvallása, tetteinek a felismerése.

 

Dr. Nagy Károly