Kálvin és Kálvinizmus

 

 

A hetvenes évek végén egy Illyés Gyulával készült interjúban olvastam, hogy valamelyik jó nevű budapesti gimnázium végzős diákjainak kérdéseket tettek fel - általános műveltségük felől kutakodva. Ebben szerepelt a következő kérdés is: Milyen nemzetiségű volt Kálvin János? Magyar - írták a tesztlapra a megkérdezettek mintegy nyolcvan százaléka.

A kérdésre adott meglepő válasz egyszerre volt számomra elszomorító és valami különös büszkeségre okot adó. Elszomorító, hogy egy "elit" iskola érettségi előtt álló diákjai nem tudják, milyen nemzetiségű volt Kálvin János. Büszkeségre és örömre azért volt okom, - és ezt ma is így gondolom - mert a válasz jelez valamit abból a hallatlan termékeny szellemi erőből, amely századokra meghatározta a keresztyén Európa és Amerika szellemi, vallási, politikai és gazdasági arculatát, és ebből mi magyarok sem maradtunk ki egészen. Azzal, hogy számunkra magyarrá lett a francia apa, Gérard Cauvin Jean, azaz János nevű fia, azt jelzi, hogy milyen páratlan hatást gyakorolt századokon keresztül a magyarságra mindaz, amit neki, illetve a róla elnevezett szellemi mozgalomnak tulajdonítunk. Jean Cauvin, azaz Kálvin János nélkül, mondja Illyés Gyula, nem "volna olyan-amilyen magyarság" sem. "Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs - Kálvin? / Nem hiszem." A költő határozott kijelentése (a vers születésének éve: 1946) és az egykori diákok tájékozatlansága ugyanabból a szellemi környezetből táplálkoznak. A költő tudja, mit beszél, a diákok arról nyilatkoznak, amiről még nem tudnak.

Ez a szellemi mozgalom a - kálvinizmus. Erről a mozgalomról és hatásáról szeretnék röviden írni.

Még mielőtt a kálvinizmust mint szellemi-vallási mozgalmat röviden bemutatnám, néhány szóban essék szó Kálvin életéről. Kezdjük a névvel. A Cauvin családnevet Kálvin, a kor szokásaihoz híven, latinosította, így lett belőle Calvinus, majd ebből a francia Calvin. Innen az írásban és szóban magyarított Kálvin családnév.

Szülővárosa, Noyon volt a nyolcadik század óta Észak-Franciaország legjelentősebb egyházi központja. Katedrálisában királyokat kentek fel és koronáztak meg, kolostoraiban virágzó egyházi élet folyt. Itt született 1509. július 10-én Kálvin János. Innen indul, és ez a környezet határozta meg pályája alakulását. Édesapja egyházi szolgálatban állt: káptalani jegyző, egyházi bírósági titkár, számtartó, káptalani jószágkormányzó. Mindez azt jelentette, hogy belülről, de kicsit a kívülálló szemével is láthatta a korabeli egyházi életet, annak minden visszásságával együtt. Apja, aki fiát papi pályára szánta, korán megváltoztatta döntését és a jogi pálya felé irányította a fiatal Kálvint, aki tizennégy éves, amikor Párizsba megy tanulni. Párizs után Orléans következik, a nagyhírű jogi egyetem, ahol sorra megszerezte a jogtudományi baccalaureatust, majd - 1532-ben - a licenciátust, és végül a doktorátust 1533-ban. Közben megfordul és tanul a Bourges-i egyetemen is. Első humanista tudósi próbálkozása egy kommentár volt Seneca De Clementia (A kegyelmességről) című művéről, amelyet tanulótársának, a noyoni Saint Eloi abbéjának ajánlott.

A biztató indulás ellenére Kálvin mégsem maradt hű sem a jogi, sem az irodalmi pályához, de még a humanizmus világi eszméjét felcserélte. Váltott és a reformáció eszméje, szelleme mellett döntött. Ekkor már ismerte és olvasta Luther írásait, de személyesen soha sem találkoztak. Döntéséről nagyon szűkszavúan nyilatkozott mindig. Gyakran és sokan próbálkoztak azzal, hogy Kálvin különös döntését valamilyen mély, látványos és drámai megtérési eseményhez kapcsolják. Minden látványos megtérését igazolni akaró igyekezet széttört azokon a rövid, tömör és szikár tényeken, amelyeket Kálvin magáról közölt terjedelmes életművében. A Magyarázat a Zsoltárok könyvéhez című könyvének (1557) előszavában a következőket írja: "Gyermekkoromtól kezdve apám a teológiára szánt, de később, miután úgy ítélte meg, hogy a jogtudomány általában gazdaggá teszi azokat, akik gyakorolják, ez a reménység véleményének megváltoztatására indította. Ez volt az oka, hogy elszólított a filozófiai tanulmányoktól és jogot kezdtem tanulni, noha erőlködnöm kellett, hogy engedelmeskedve apámnak, hűségesen folytassam tanulmányaimat. Isten azonban titkos gondviselése által végül más irányba fordította a gyeplőt. És ámbár kezdetben oly erősen voltam kötve a pápista babonákhoz, hogy igen nehéz volt visszahúzni engem egy mély mocsárból, egy hirtelen megtérés (conversio subita) által Isten leigázta és engedelmességre kényszerítette szívemet, amely a koromhoz képest túlságosan megkeményedett volt ilyen ügyekben".

Mivel nem tartotta fontosnak, hogy részletesen leírja és kifejtse a maga filozófián pallérozódott stílusában mit is ért conversio subita-n, "hirtelen megtérésen", hagyjuk a titkot neki. Elégedjünk meg azzal és annyival, amennyiről ő maga írj egyik levelében (Válasz Sadoletnek, 1539) "[.] S ekkor, mint kötelességem parancsolta, első lépésem az volt, hogy miután előbbi életemet nyögve s jajgatva kárhoztatám, a Te utadra tértem".

Sokat tudunk a középkori vándordiákokról, a peregrinusokról. Ki üldöztetés miatt, ki a tudományok megszerzése végett "csavargott" - Kálvin az üldöztetést a tanulásra használta fel, sikerrel. Életében 1534 az utazások és menekülések esztendejét jelenti. Az 1533-as őszi párizsi egyetemi események (a párizsi egyetem ekkor a lutherizmus szellemi központja) következtében, amelyeknek tevőleges részese volt, menekülnie kell. Az eseményekről maga a király, I. Ferenc így ír a párizsi parlamentnek: "Nagyon szomorúak és elégedetlenek vagyunk, mert derék városunkban, Párizsban, királyságunk fővárosában és székhelyén, ahol a kereszténység legelső egyeteme működik, úgy nyüzsög az átkozott lutheránus szekta, hogy sokan példát vehetnek róla; ezt pedig minden erőnkkel és hatalmunkkal meg akarjuk akadályozni. Ezért kívánjuk és követeljük, hogy súlyos büntetések szabassanak ki a vétkesek megdorgálására és a többieknek intő példaként".

A Párizsból való menekülés után a főbb állomások, ahol Kálvin megfordul: Saintonge, Angoulem, Nérac, újra Párizs, (ahol találkozni szeretne a lassan hírhedtté váló spanyol orvossal, Szervét Mihállyal, de a találkozás nem jött létre), majd innen Poitiers, Orléans, Strasbourg és Bázel. A teológia iránt elkötelezett fiatal Kálvin mindenhol azok társaságát kereste, akik a kor nagy egyházi szellemi megújulásának, a lutherizmusnak támogatói és elkötelezettjei voltak.

Az álnéven Bázelben élő Kálvin itt írja meg és adja ki a főművének számító Institutio első változatát, amelyet élete végéig bővít és újraír. Még 1536 végén Bázelből Itáliába, Ferrarába utazik, ahova barátja Du Tillet is elkíséri. Rövid ferrarai tartózkodás után visszamennek Bázelbe, majd onnan Kálvin Párizsba megy, hogy elrendezze családi ügyeit, mielőtt öccsével és húgával megtelepedne Franciaország határain kívül. Eladta noyoni birtokait és elindul Strasbourg felé. A háború miatt a kelet felé vezető út el volt zárva, Kálvin kénytelen volt a Lyonon keresztül vezető kerülő utat választani, és Genf érintésével igyekezett célját, Strasbourgot elérni. Genfben a gondviselés feltartóztatja, amiről maga később így vall: "Guillaume Farel mester visszatartott Genfben, nem annyira tanácsaival és buzdításaival, mint inkább rettenetes kényszerítésével, mely olyan volt, mintha Isten karja nyúlt volna le a magasból, hogy visszatartson. Strasbourgban akartam meghúzódni, de miután a háború elzárta a közvetlen utat, úgy határoztam, hogy Genfen keresztül utazom oda, és itt csupán egy éjszakát töltök. E városban nem sokkal előbb az említett derék férfi és Pierre Vi­ret segítségével megdöntötték a pápaí egyház hatalmát. De még rendezetlen állapotok uralkodtak, mert több, gonosz és veszélyes lázadó csoport megbontotta az egységet. Valaki, aki azóta aljas módon szembefordult velünk, és visszatért a pápásokhoz, rám­bukkant és értesítette a többieket. Erre Farel, aki égett a vágytól, hogy az evangélium ügyét nagyobb buzgósággal mozdítsa elő, nyomban minden eszközzel próbált rávenni a maradásra. Mikor meghallotta, hogy nem akarok semmi megkötöttséget vállalni, hanem visszavonultan és szabadon akarom folytatni tanulmánya­imat, és látta, hogy könyörgéssel semmire sem megy, átokra fa­kadt, mondván, hogy Isten átka lesz tanulmányaimon és az álta­lam áhított nyugalmon, ha ily nagy szükségben húzódozom és megtagadom a segítséget és támogatást. E szavak annyira elré­mítettek és megrendítettek, hogy a továbbutazásról lemondtam, de tudatában lévén szemérmes és félénk voltomnak, nem kíván­tam elkötelezni magam semmiféle tisztség vállalására". (Magyarázatok a Zsoltárok könyvéhez, 1557.)

Ezekben a szavakban benne van az ember Kálvin, akit Isten a maga igájába fogott, és az ő ösztökéje irányít. Így lett a névtelenül számon tartott (ille gallus=a francia) francia prédikátorból és tanítóból Genf és Európa egyik meghatározó szelleme, akinek nevét ma nálunk falusi és városi utcák és terek viselik, de igazi szellemi hatásának nyomait nem igazán látjuk.

A polgári (citoyen) státusz elnyerése nem volt egyszerű Genfben. Mindenekelőtt olyan szülők gyermekeként kellett megszületnie, akik maguk is polgárai voltak a városnak. Kizárólag a polgárok adták a legfőbb irányító testület, a Kis Tanács tagjait (Petit Conseil). A bourgeois-k közül kerültek ki a kormányzati hivatalok tisztségviselői, akik a Hatvanak Tanácsába (Conseil des Soixante), illetve a Kétszázak Tanácsába voltak választhatók. A bourgeois elnevezés a polgárjogot személyesen megszerző polgárt jelentette, de ez sem jogosított fel senkit arra, hogy a Kis Tanács tagja a legyen. Mindenki mást, aki Genfben lakott, az ún. habitant (ott tartózkodó, idegen) jogállás, státusz illette meg. Nem viselhettek fegyvert, nem tölthettek be semmilyen városi közhivatalt. Csak egy kivétel volt: a habitant lehetett lelkész, ezen kívül előadó a haute école-ban (felsőbb fokú iskola) -, amennyiben nem akadt megfelelően képzett genfi születésű személy e hivatalra. Ez utóbbi kategóriába tartozott Kálvin is 1559-ig. Még mint habitant, Kálvin egyetemet alapít Genfben, melynek megalakulását a lelkésztárs, Theodor Béza jelentette be - 1559. június 5-én. Fél év múlva, 1559. december 25-én, Kálvin megkapja a bourgeois címet.

A szigorúan szabályozott jogok célja az volt, hogy ne kerülhessen idegenek kezébe a város dolgainak intézése, és hogy ambi­ciózus idegenek ne gyakorolhassanak politikai befolyást a város­ban. Így tehát Kálvin sem kerülhetett a város döntéshozói közé.

Kálvin nem szavazhatott, nem vállalhatott hivatalt és 1541-től 1559-ig mint habitant,  egyszerű városlakó élt Genfben. Soha sem írhatta művei címlapjára a sokak által vágyott szavakat: citoyen de Genéve, nem úgy, mint a későbbi szellemóriás, Jean-Jacques Rousseau.Neve 1559. december 25-én került a Livre des bourgeois de l'ancienne république de Genéve-be, kissé megkésve ugyan, de megkapta a bourgeois státuszt, ám mindvégig kizárták a város polgárainak köréből, amellyel pedig oly szorosan összefonódott neve. Közvetve, prédikációi révén és egyéb legális utakon igyekezett meggyőzni a genfieket a reformáció helyességéről. Ha erkölcsi tekintélye jelentett is "hatalmat", ez nem volt bírói jogkör, nem volt joga kénysze­ríteni másokat, hogy kedvére cselekedjenek. Amit tehetett és tett, az nem volt több, mint ösztönzés, tanítás, kérés, de soha nem parancs.
A Kálvinról alkotott "genfi diktátor" képének nem sok köze van a törté­neti valósághoz. Stefan Zweig portréja a genfi zsarnokról, aki vaskézzel regulázta a szerencsétlen városlakókat, többet mond Zweig képzeletéről, zsarnokellenes nézeteiről, mint Kálvinról. A hetvenes évek elején Sütő András is megírja a maga Kálvin-drámáját Csillag a máglyán címen, amelyben - Kálvin és Szervét ürügyén - a korabeli kelet-európai realitások kalodájába szorulva-szorítva szól a mindenkori hatalom és személyiség viszonyáról, a külső kényszer és a belső szabadság dilemmájáról, a hit és ráció küzdelméről, valamint az "igazságról" való gondolkodás belső kényszeréről és külső korlátairól.

A városi tanács senkinek nem óhajtotta átengedni nehezen megszerzett jogait és kiváltsá­gait, eltekintve egyetlen alkalmazottjától, - aki azonban szava­zati jog nélküli idegen, ráadásul akkor bocsáthatták el vagy akár száműzhették a városból, amikor csak akarták. A fentiekből következik, hogy a polgári beren­dezkedés, a genfi törvények részben sem Kálvin művei; e téren csupán a Lelkipásztori Társaság és a konzisztórium képez kivé­telt. A városi tanács végig megőrizte autoritását vallási ügyek­ben is. Az, hogy Kálvin polgári ügyekben is mértékadó tekintélynek számított, az személyének szóló erkölcsi elismerés volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy utódai számos nehézséggel kerültek szembe Kálvin halála után.

A belső társadalmi viszonyok vázlatos ismerete azért is fontos, mert 1553. október 25-én Genfben fellobbant Szervét Mihály máglyája alatt a láng, akinek halálát sokan sokszor szerették volna Kálvin nyakába varrni. Szervét halálának helyszínén, 1903-ban, gránit emlékművet emeltek, amelynek felirata így szól: "Vétek, mely hozzátartozott századához".

Ha kellett elhagyta a várost, mint 1538-ban, és ha kellett újra szolgálni tudta, mint 1541-től 1564-ben bekövetkezett haláláig. A ma is álló székesegyházban és annak oratóriumában szinte a teljes Szentírást végigmagyarázta. Genfben temették el, kívánsága szerint, jeltelen sírba.

A fiatal prédikátor alakja elevenedik meg Áprily Lajos 1939-ben írt Kálvin - 1535 című költeményben úgy, ahogy azt egy magyar kálvinista költő látta.
Kálvin - 1535  Aetatis suae 26
Ott ül a tornyos, vén Basileában,
fiatalon, a zord idők fokán.
Helvét magasság ég a messzeségben
s a kor viharsugára homlokán.

Páris felől piros máglyák lobognak,
jajgatva sír egy messzi, tompa kar.
Ádám esendő, átkozott fajában
lázad a bűn és zúg a zűrzavar.

Vergődve látja lázmeleg szemével,
igazság annyi hőse hogy zuhan.
S kitör a jajszó nyugtalan szivéből:
Meddig a próba, meddig még, Uram?

A vörös Münster várja már Erasmust,
az őszt, ki hullva is világtudás.
De Pál apostol óriás alakja
fölébe nő, mint égő látomás.

S feleletül mögötte felmagaslik
a vérestestű embernek-fia:
fény hull sebéből és a fény zenéje:
Egyedül Istené a glória.

S két szót kiált a bibliás magasság,
hogy megkondul belé a végtelen:
Eleve-elrendeltetés az egyik,
s megváltó arcú társa: kegyelem.

S megered tolla lázas éjszakákon,
és növekedve ír és írva nő.
Amit leír, a századokba csendül,
sors lesz belőle, szellem és erő.

Acélos új rend, győzelmes tanítás,
világformáló s mégis ősi szó.
S teremtve hull a szomjazó szivekbe:
Igaz tudomány. Institutio. 

*
Kálvin mint teológus A keresztyén vallás rendszere című monumentális főművében áll előttünk. A folyamatosan bővített Institutio 1536 és 1559 között tizenhárom kiadást ért meg, amelynek első latin nyelvű változatát maga a szerző fordította anyanyelvére, franciára. Nem volt és ma sem könnyű napirendre térni az életmű fölött, ezért gyakran szokták őt "hideg és szenvtelen rendszeralkotónak tartani, akinek az értelme és nem a személyisége érdemel figyelmet, és aki visszavonultan, társadalmi elszigeteltségben élt, mert sokkal otthonosabban mozgott az eszmék világában, mint a hús-vér emberek között". Sűrűn olvasunk arról is, hogy Kálvin rendszeralkotó teológus lett volna, pedig tudjuk, hogy a humanisták semmit sem vetettek meg jobban, mint a skolasztikusok rendszerszeretetét. Már csak ezért sem szerencsés őt rendszeralkotónak tartani, ugyanakkor kiemelni sem szerencsés kora sajátos szellemi, kulturális közegéből. Ezért aztán inkább tarthatjuk az Institutiot a korabeli humanizmushoz ezer szállal kötődő, mint attól gyökeresen különböző munkának. Kálvin életében utoljára megjelenő "Institutio 1559-es kiadása egyesíti magában a humanista pedagógia legfőbb erényeit, tehát világos és átfogó, s a keresztyén hit főbb kérdéseiről - Kálvin értelmezésében - érthető és alapos ismertetést nyújt olvasóinak".

Kálvin mint humanista arra törekszik, hogy segítse olvasóit eligazodni a hit, a teológia és az egyház által "teremtett" útvesztőkben, és nem arra, hogy rájuk kényszerítse gondolatait, meggyőződését. Vezérelve írásban és szóban, a világos előadás, az eloquentia követelménye. Kálvin ebben is különutas reformátor.

Mint gyakorló lelkész és egyházszervező megvetette elméleti alapjait a későbbi presbiter-zsinati egyházkormányzati gyakorlatnak. Sajnos, mi magyar kálvinisták, reformátusok igazán soha nem tudtuk a mindennapok gyakorlatában sikeresen alkalmazni mindazt, amit Kálvin az egyházkormányzat terén elgondolt és kálvinista követői megvalósítottak tőlünk nyugatabbra.

*

Kálvinizmus, illetve a "kálvinista" kifejezést először német lutheránusok használták Kálvin eszméinek megbélyegzésére. A kiváltó oka ennek az volt, hogy a kálvini eszmék széles körben terjedtek a lutheránus területeken, főleg a pfalzi választófejedelemség területén, miután 1563-ban megjelent a Heidelbergi Katekizmus.

Miben volt új, miben jelentett mást és többet a kálvinizmus eszméje a kor más szellemi irányzataihoz képest?  A lényegét és egyben másságát leginkább az európai társadalmakra gyakorolt hatásaiban lehet lemérni és érzékeltetni. Alister E. McGrath angol egyháztörténész szerint a Kálvin-örökséget, illetve a kálvinizmust három jellemző szellemi vonása, illetve témakör alapján értelmezhetjük, mint egységes világképet.

A) Az ún. nemzetköziség az első szembetűnő vonás, amely abban a képességében állt, hogy hamar képes volt kiiktatni eredeti, azaz a genfi vallási-politikai-gazdasági helyzethez kötődő vonásokat, és ez által nagyszerűen tudott alkalmazkodni a genfitől szinte mindenben különböző helyi viszonyokhoz. Példák: A korabeli genfi és magyarországi viszonyok különbözősége közismert, és ezek ellenére a kálvinizmus már a 16. század végére erős gyökereket eresztett nálunk, és képes volt meghatározó módon beleszólni a helyi szellemi, politikai, gazdasági és vallási viszonyokba. Ezt a képességét a huszadik században talán a legfeltűnőbb módon a távol-keleti Dél-Koreában láthatjuk, ahol egyik legnépesebb kálvinista közösség él a világon. A sajátos genfi gyökerek kiiktatásának könnyűsége a kálvinizmusnak abban a szellemi alapállásában keresendő, amely számára minden előtt a legfontosabb az érző, gondolkodó, a transzcendensre nyitott és hinni akaró ember, és csak azt követi minden, ami a "kulturális emlékezet" része.

B) A második sajátos szellemi vonása a kálvinizmusnak a világigenlő jelleg. Ennek lényege: nem elfordulni, hanem odafordulni az Isten által jónak teremtett világhoz. A reformáció századát kutató R. H. Bainton írta, hogy "ha a keresztyénség komolyan veszi magát, vagy le kell mondania a világról, vagy meg kell változtatnia azt". Kálvin ez utóbbit kísérelte meg. Azért mondott igent a világra, hogy megváltoztassa azt. Ezért ragaszkodik az ember társadalmi létezésének valóságához, és minden ezzel együtt járó problémát, lehetőséget igyekszik figyelembe venni. Mindig az egyedi és valós emberi - társadalmi, politikai és gazdasági - helyzetből indul ki, vállalva a kockázatok, hogy elvész a részletekben. Az emberi létezés heideggeri alapszerkezetét jelentő gond és szorongás, a kálvinizmus számára nem valami túlvilági okra vezethető vissza, hanem nagyon is evilági jelenségként értelmezhető. Ezért mondják - amúgy találóan -, hogy Kálvin és a kálvinizmus gondolkodása, teológiája "teológiaellenes teológia" abban az értelemben, hogy gondolkodás módja és problémafelvetése sajátosan evilági, és nélkülözi a korabeli teológiára annyira jellemző spekulációt. Kálvin volt az, aki - Henri Hauser találó kifejezésével - "szekularizálta a szentséget", vagyis az emberi létezés teljességét az isteni gondviselés és az emberi önátadás körébe vonta. Így lett az emberi munka a létezés megszentelődésének látható alappillére.

A világigenlő jellegre utal Kálvinnak az a kijelentése is, hogy "bármennyire is nagyra becsüljük a cölibátust, az elmélkedő életformát, ezek elszakadtak a mindennapi élettől; márpedig a társadalom irányítására - csakúgy, mint az egyház vezetésére - olyan személyek alkalmasak, akik a mindennapok gyakorlatában megmártózva szerezték tapasztalataikat". A középkori benedekrendi kolostori Ora et labora (= Imádkozzál és dolgozzál!), illetve a református hagyományban meghonosodott Orando et laborando (= Imádkozva és dolgozva), jelmondatot Kálvin úgy formálja át, hogy a két fogalom - az imádság és a munka - az emberi létezésnek mint egésznek két egyenrangú része. A munka Kálvin számára nem szégyen és nem is büntetés, még csak nem is a mindennapi megélhetés kínkeserves eszköze, hanem az imádságnak egyik formája. A teremtő emberi munka lesz imádsággá: Laborare est orare = a munka imádság. A keresztyénség és a keresztyén teológiai gondolkodás történetében először fordul elő, hogy az addig megvetett és lenézett hétköznapi világi tevékenység elnyeri méltóságát, sőt megszentelődik.

A kálvinizmus sajátos eszmeisége az addig elképzelhetetlennek tűnő területeket is átfogta, mint amilyen a gazdaság. Pontosan értette a kamat lényegét, és elvetette az ószövetségi kamattilalomra vonatkozó előírásokat, mint amik egy sajátos ősi törzsi társadalom igényeit szolgálták. Max Weber által vallott és sokszor túlzásai miatt vitatott tétel, miszerint a kálvinizmus a kapitalizmus szellemének kialakulásához jelentősen és döntő módon járult hozzá - igaz. A világ "varázstól való feloldására" - írja Weber - először Kálvin és követői tesznek sikeresen kísérletet, ami azt jelenti, hogy a mágiát mint üdvözülési eszközt (mint amilyenek a katolikus szentségek) kiiktatták a kálvinizmus vallási gyakorlatából és helyette  a "rendszerré emelt tettek általi üdvösséget" hirdették és követelték meg.

Kálvin szerepe a kapitalizmus kialakulásában és szellemének fejlődésében két vonatkozásban közelíthető meg. Egyfelől elhárította a visszafogó tényezőket, másfelől bátorította és előmozdította a kapitalizmus fejlődése szempontjából hasznos szemlélet kialakulását. A kálvini eszme vallási alapon szentesítette, illetve legitimálta a polgári értékeket, mint amilyen a munka, a szorgalom, a takarékosság, az állhatatosság, az elkötelezettség, a felelősség. Ezzel, a középkori aszkézissel szemben, megteremti az "evilági aszkézist". Az emberi létezés teljességét átalakító kálvinista eszmének nem célja volt a kapitalizmus, hanem az eszme kiteljesedésének mellékterméke, következménye. (Ezen a ponton érintkezni látszik, illetve némi rokonságot mutat az iszlám társadalom-felfogásával, amely azt mondja, hogy ott jött és jön létre a vallástól teljesen független társadalomfilozófia, ahol a vallás "lemond" a világról.)

A kálvinizmus világigenlő jellege abban is megmutatkozik, ahogyan a szélesebb értelemben vett kultúrához viszonyul. A mozgalom sokkal több volt már akkor is, mint teológia; mint haladó világképet fogták föl, amely képes volt megragadni a korabeli mozgalmas világot és mély benyomást tett a korszak kultúrájára. C. S. Lewis irodalomtörténész hangsúlyozza, hogy a kálvinizmustól mint mozgalomtól a társadalom azt várta, hogy "általa Európa megszabadul a középkor maradék bilincseitől".

Gyakran találkozunk azzal a tévképzettel, hogy a kálvinizmus kevésbé hatott az európai, de mondhatjuk úgy is, hogy a nyugati kultúrára. Sőt, gyakran csak az él bennünk, hogy radikálisan lépett fel a művészeteknek a liturgiában betöltött szerepével kapcsolatosan, és ezért kultúraellenesnek bélyegezték. (Ez a második olyan vonása a kálvinizmusnak, amely révén közel kerül az iszlámnak a művészetekkel kapcsolatos vélekedéséhez.) A helyzet azonban az, hogy csak az egyházi díszítőművészettel szemben voltak teológiai kifogásai, és nem általában a művészetekkel. Németalföld művészei, akik az elsők között csatlakoztak a kálvini reformációhoz, illetve az egyre tehetősebb flandriai kálvinista városlakók megteremtették az itáliai reneszánszhoz hasonló patrónusi rendszert, ezzel pedig megteremtődött a tizenhetedik századi flandriai művészetre jellemző, friss érdeklődésből táplálkozó tájkép-, városkép-, zsáner- és portréfestészet.

Ma már a több mint egy évszázados múltat maga mögött tudó európai szociológiai kutatások igazolják, hogy a keresztyénségen belül a protestáns, illetve a római katolikus hagyományokat követők közül kikerülő neves természettudósok aránya nagyjából állandó. Ezek az arányok arról tanúskodnak, hogy a protestáns országok sokkal inkább támogatták a természettudományokat, mint a római katolikus többségűek. A szociológiai kutatások számadatai mögötti szellemi alapot Kálvin így fogalmazta meg az Institutio-ban: " Hogy a boldogság mindenki számára elérhető legyen, Isten azon túl, hogy elménkbe elvetette a vallás magvait, amint erről már szóltunk, a menny és a föld oly szép és nagyszerű alkotásában jelentette ki magát, s jelenti ki nap mint nap, hogy nem nyithatjuk ki a szemünket anélkül, hogy észre ne ve­gyük... Ezért a Zsidóknak írott levél szerzője helyesen írja le úgy a világot, hogy az a láthatatlannak képe, szép szerkezete pedig tükör, amelyben megláthatjuk a máskülönben láthatat­lan Istent... Az ég és a föld is számtalan bizonyítékkal bizo­nyítja nagyszerű bölcsességét, és itt nem csupán a mélyebb ismereteket föltételező, a csillagászat, az orvostudomány és a többi természettudomány útján megismerhető bizonyítékok­ra gondolunk, hanem mindazokra, melyeket az írástudatlan parasztnak is föl kell ismernie, ha csak a szemét kinyitja."

A Kálvin-féle racionális világkép egyfelől vallásos lendületet adott és teológiailag igazolta a természet tanulmányozására hiva­tott tudományokat, mivel általuk fölismerhető a teremtésben Isten bölcsessége és nagysága, másfelől pedig elhárította a természettudományok fejlődésének útjából talán a legfőbb akadályt: a bibliai szövegek szószerinti értelmezésének merev, szívós, és ma is egyre gyakrabban felbukkanó dogmáját.

Az embernek a természethez mint megismerés tárgyához való viszonyáról a Confessio Belgica (1561), a Belga Hitvallás, amely főleg Németalföldön volt nagy hatású kálvinista hitval­lási nyilatkozat, kijelenti, hogy a természet "szemünkben a legcsodálatosabb könyv, melyben minden teremtett lény, a legkisebbtől a legnagyobbig, egy-egy betű, és ezek a betűk Isten láthatatlan dolgait mutatják meg nekünk". (Csak érdekességként idézem fel Luther Kopernikuszt maró gúnnyal kifigurázó, 1539-ből származó szövegét, amelyből pontosan látható, hogy milyen komolyan vette még a nagy német reformátor is a Biblia betű szerinti értelmezését, ugyanis a szentírási szövegekre hivatkozva utasítja el a csillagász Nap-központú elméletét. Ma már tudjuk, Luther tévedett.)

A kálvinizmus szellemének jótékony és termékenyítő befolyása nem korlátozódott a gazdaság, a kultúra és a természettudományok fejlődésére gyakorolt hatásra, hanem pontosan kimutatható jelenléte az egyéni és közösségi elhívás és kiválasztás, valamint az emberi jogok, és általában a polgári jogrend fejlődése tekintetében is. "Eretnek és védhetetlen álláspont a királyok isteni joga, az ellenállásmentesség tana pedig, ami e jog föltevésére épül, puszta kitaláció, fantazmagória, csakúgy, mint a transzszubsztanciáció" - írja a kálvinizmus kapcsán Jonathan Mayhew a tizennyolcadik században.

Gyakran olvasni a nyugati szakirodalomban arról, - és nem csak egyháziban - hogy a kálvinizmus, és a nyomában és hatására kialakuló sokféle vallási mozgalom jelenti a reformáció haladó, ún. "balszárnyát". Mit is jelent ez? A "baloldaliság" politikai fogalma történetileg (és nem a mai összezavarodott formájában) mindenekelőtt a fennálló és isteni legitimációt magának fenntartó hatalom és annak letéteményesei ellen irányult. A kálvinizmus politikai értelemben volt "baloldali" akkor, amikor nem csak elutasított valamit, hanem az egyetemes papság lutheri eszméjére hivatkozva az Isten előtti (coram Deo) egyenlőség valóságos, evilági (társadalmi, politikai, hitbéli, stb.) megteremtését is célul tűzte maga elé. Lutherrel ellentétben, aki elméleti teológusként gyakran sokkal radikálisabb, mint amilyen volt az egyház százados szervezete, hatalma és tradíciója, azaz a mindennapi élet vonatkozásában, és aki úgy akart megújulást, reformációt, hogy közben a helyi hatalmak (választófejedelmek, stb.) árnyékában és azok politikai igényei szerint is alakítgatta elképzeléseit. Persze nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt sem, hogy Luther mint úttörő reformátor, egészen más társadalmi és politikai környezetben vívta a maga harcát. A történelem vihara nem kedvezett az óvatos egyházpolitikai tehetetlenségnek, és amikor megjelenik a színen Zwingli, majd Kálvin és követői a kálvinista puritánok, megváltozik Európa és az Újvilág egyházi és politikai arculata. Megszületnek sorra a ma polgárinak mondott demokráciák kezdeményei. (Izgalmas feladat lehetne a kálvinizmus eszmei hatását kutatni a magyar történelemben, a magyar szellemi-politikai-vallási-irodalmi-művészeti életben.)

C) A kálvinizmus harmadik sajátos vonása abban a történeti tényben ragadható meg, amit McGrath a "szekularizáció megsebzésének" nevez. Ennek lényege abban áll, hogy míg a nagy keresztyén vallási irányzatokat, mint amilyenek a keleti és a nyugati egyházak, azaz a bizánci és a római, nehezen vagy egyáltalán nem lehetett félretolni, netán felszámolni semmilyen politikai hatalomnak, addig a kálvinizmus sokkal sérülékenyebb. Ennek a sérülékenységnek elsősorban nem szervezeti, hanem lényegi, szellemi és világszemléletbeli okai vannak, amik lehetővé teszik a kálvinizmus könnyebb félreállítását.

Amíg az említett két nagy keresztyén vallási és egyházi irányzat mindenekelőtt mint a "lelkek és testek" feletti isteni igazolással működő hatalom jelentkezik az egyén és a közösségek életében, addig a kálvinizmus csupán sajátos "mintázata" a társadalom szabadon szerveződő szövetének. Nem a lelkek feletti uralmat akarja, hanem az egyén, és az egyénekből álló közösségek ön- és istenismeretének, a "mindenki számára elérhető boldogulásnak" a lehetőségét munkálja.

E sajátosság adja a kálvinizmusnak azt, amit a kívülálló gyengeségnek, "sérülékenységnek" lát, de társadalmi, gazdasági, politikai és erkölcsi hatása sokkal tartósabb annál, mint hinnénk. Gyakran hallani a többségi katolikusok részéről, ha nem is egyértelműen kimondva, hogy mi kálvinisták tulajdonképpen hitetlenek, istentelenek, netán ateisták vagyunk. Az "ateista kálvinizmus" paradoxon a kálvinizmus egyik legsajátosabb és leglényegesebb vonására tapint rá, nevezetesen arra, ami a kálvinista eszme lényege: megérinteni, megtermékenyíteni, önálló életre és gondolkodásra késztetni és segíteni az embert, majd, mint aki jól végezte dolgát, továbbállni. Ugyanis "ateizmus" csak ott jön létre, ahol egy vallásos mozgalom, egy egyházi közösség, mint a kálvinizmus Nyugaton, elveszíti külsődleges vallási vonásait, feloldódik abban a társadalmi közegben, amelyben él, és csak azokat a lenyomatokat, "hegeket" hagyja maga után, amelyeknek eredetét, forrásvidékét a naponta vele élő társadalom már nem ismeri. Úgy "használja" azokat, mint magától értetődő dolgokat, és csak akkor döbben rá, hogy ő maga is "kálvinista", ha arra figyelmét felhívják, vagy a gyökerek után kutakodik. Én ezt tartom kálvinizmusom legnagyszerűbb vonásának, és megértéssel tekintek mindazokra, akik egyházukat el sem elhagyva - hisz soha nem voltak tagjai annak - vallják magukat kálvinistának.

Egy hasonlattal élve, olyan ez, mint amilyen a csecsemőkori védőoltás. Egy életre szóló védelmet, immunitást ad, míg nyoma egyre jobban elhalványul. De amíg lesz "védőoltásra" szoruló csecsemő, és lesznek Kálvin szellemét tovább éltetők, addig jelen lesz a kálvinizmus életünkben. Hogy Isten szándéka a kálvinizmussal ez lenne-e, azt nem tudom.

 

Dr. Nagy Károly