Az egyház mítosza

 

avagy

 

"Isten definíciója az egyház élete."

 

 

A mítosz az emberiség korai történelme során keletkezett, az ősi idők eseményeiről, istenekről, természetfölötti lényekről, történeteikről, tetteikről, az emberekkel való kapcsolatukról szóló történetek. Rendszerbe foglalt egészük a mitológia. Így határozza meg a szótár a mítosz fogalmát.

A mítoszok nem a valós világból megismerhető tapasztalatokat közlik, hanem a kultusszal, rítusokkal, szertartásokkal állnak összefüggésben, amelyek a vallási hagyományban élnek tovább. Marcus Terentius Varro a De gente populi Romani című művében az ismeretlen régmúlt időt "spatium müthikon"-nak nevezi, és megkülönbözteti a történeti időtől, amelyet "spatium hisztorikon"-nak nevez.

Az egyház szavunk a görög küriakó szóból származik, úgy, mint az angol church, a holland kerk, a német Kirche, ami annyit jelent: "az Úr háza". A katolikus egyházi "szakirodalom" szerint a magyar egyház szavunkban az idők folyamán kihalt "egy" szó őrződött meg, és amely a mai szent szavunknak felelt meg. Az egyház tehát annyi, mint "szent ház", azaz "templom" - érvel a katolikusnak mondott szakirodalom.

Ezzel szemben a magyar nyelvtörténeti kutatások arra mutatnak - és nem minden alap nélkül -, hogy az egyház szavunk az "idház" régi magyar szóból szárazik. Ez pedig egy szóösszetétel nyomán keletkezett fogalom, ami "üdvösség háza" jelentéssel bír. Üdvösség szavunk ősi, eredeti formáját őrzi a régies és azonos jelentésű "idvesség" szavunk. Az "idház" vagy "üdvösség háza" többet jelent, mint az "Isten háza"= templom fogalom, ugyanis benne nem az intézményt és hierarchiát feltételező szervezet rejlik, hanem egy szellemi állapot, amely a "ház"-hoz, a létezés legközvetlenebb színteréhez, és nem egy meghatározott kultikus helyhez kapcsolódik. Ez is jelzi népünk vallási hagyományainak ősi ázsiai gyökereit, ahol a kultusz helye az emberi együttélés (a családi fészek, a ház) színtere is egyben. Az "anya+szent+egyház" hármas összetétel csak megerősít abban a meggyőződésünkben, hogy mindez mélyebb gyökerű a keresztyénségnél, hozott és itt-ott még vallott ősi öröksége ez a magyarságnak. Benne a keleti vallások sok ezer éves felismerései köszönnek vissza keresztyén mezben.

Ugyanakkor nem meglepő számomra a katolikus egyház nyelvünkön tett enyhe erőszaktétele, amely el akarja hitetni a hihetetlent és megcáfoltat: azt, hogy az "szent"-ből lett az "egy" szavunk. Ezzel nyílván nem akarhatnak mást, mint nyelvileg is igazolni a katolikus egyház egyetlen voltát, azaz katolicitását és ezzel az egyház benne megtestesülő kizárólagosságát.

A magyar katolikus egyháznak a nyelvvel és a lelkek fölötti hatalmával való visszaélését bizonyítja az az önkényes gyakorlat is, amely szerint nem kell lefordítani az Apostoli Hitvallás bizonyos részeit. A szóban forgó szövegrész a következő: "hiszek egy katolikus egyházat" a "hiszek egy egyetemes egyházat" helyett. Ugyanis a görög katholikosz szó egyetemest, mindenre és mindenkire kiterjedőt jelent.

 

Az újlatin (vagy az ún. román nyelvek) nyelvek zömében a latin ecclesia szó él tovább valamilyen változatban, amely a görög ekklészia-nak felel meg. Ez a szó a profán görögben a népgyűlésre utalt, a nép gyülekezetére, amelyet a hírnök (herold) hívott, toborzott össze (ekkaleó = kikiáltani). A Septuagintában (a Kr. e. 150 körül keletkezett "hetvenes fordítás"-t jelenti, amely az ószövetségi héber szöveg görög nyelvű fordításának megnevezése) az ekklészia, néhány kivételt nem tekintve, a héber kahal megfelelője a szünagogé (zsinagóga) mellett, amely Izrael népének gyülekezetére vonatkozott, főleg vallási és kultikus közösségként értelmezve azt.

Miért beszélünk az egyház mítoszáról? Ezzel a kérdéssel azt szeretném kifejezni, hogy az egyház valami "másról" és "többről" szól, mint amit mi róla tudunk és gondolunk. Az egyháznak nem annak kellene lennie, aminek látszik, hanem amire ténylegesen hivatott: a Krisztusban nyert "lelki jelenlét" kifejeződésének.

A keresztyén hagyományban az anyának, a női princípiumnak az egyházban kellene megtestesülnie. Egy korai keresztyén írás, Hermász A pásztor című műve az egyházról egy öreg nő alakjában beszél. Arra a kérdésre, hogy miért éppen egy öreg nő alakjában jelenik meg az egyház, a következő választ adta: "Mert mindennek előtte teremtetett, ezért olyan koros nő . és a világmindenség érte állítatott fel."

Hermász az egyházat kozmikus viszonylatban láttatja, és így kellene nekünk is látnunk. Az egyház, mint történelmi intézmény fiatal, és a világnak csak igen kis részére terjed ki. De az egyház önmagában az "örökkévaló anya", "ő a nem teremtett Szellem teremtett aspektusa. A világmindenség érte állíttatott fel." A világ valóságos értelemben Isten "létrejötte".

Isten, aki önmagában a végtelen, változatlan létezés, a világ véges, változó természetében - az emberben - nyilatkoztatja, jelenti ki magát. Az örökkévaló Ige (Logosz), akiben minden teremtett lény "archetípusa" örökké létezik, az időben nyilvánítja ki magát. A legkisebb atomtól a legtávolabbi csillagig, az egész világegyetem a változatlan Egy megnyilvánulása térben és időben, sokféleségben és változásban.

Az emberben is munkáló szellem vagy lélek az, amely őt tudatos lénnyé formája, ezzel felfedezi önnön értelmét, rendeltetését. Az emberben a tudatosság növekedésével a természet tudatára ébred a benne lakozó erőnek, az "új létnek" és megszületik az egyház.

Az egyház tehát a maga rendeltetésének, istenfiúságának tudatára ébredő ember. A bibliai nézőpontból az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember, amikor bűnbe esett, tulajdonképpen hivatásában vall kudarcot, mert nem tud válaszolni, engedelmeskedni a lélek hívásának, és visszazuhan korlátolt, időbe vetett természetébe. Mindez a termodinamika második tételével, az entrópiával analóg szellemi folyamatként gondolható el. Az ember elakad és megreked az anyagból az életen és tudatosságon át a "lélek örökkévaló életébe" tartó mozgás útján. Ennek következményképpen kezdetét veszi a megváltásnak mondott misztérium. A "Szellem új ereje hatol be a teremtésbe, és elkezdi vonzani az embert a Szellemi életébe. Ez az egyház kezdete, az emberiség visszavonása a bűnből a Szellem ereje által, az Ige hívásának engedelmeskedve." Mindez a szellemi entrópia elleni küzdelem folyamata.

Ilyen értelemben az egyház a történelem kezdete óta jelen van az emberiség életében. A tudatos emberi létet megélő személy életében jelen van a szellem, amely nyitottá teszi őt a létezés természetfeletti misztériumára. Ebből következik, hogy a lélek (vagy: szellem) mint szellemi-spirituális jelenlét az emberiség minden vallásában nyomon követhető. A rítusokban és áldozatokban, a tantételekben és szentségekben, az imádságban és az istentiszteleten, mindenhol jelen van az embert Istenhez vonzó lélek, az emberiséget önmagával egyesíteni törekvő, Isten szavára adott válasz: az egyház. Erről az egyházról beszél Hermász is, amikor azt egy öreg nőhöz hasonlítja.

Az így megragadható, definiálható egyház nem csak az emberiséget, hanem az egész teremtett világot is magában foglalja. Az anyagnak és a tudatnak ez a szellem életébe törekvő mozgása Jézusban érte el tetőfokát. Benne lép "házasságra" az Isten és ember, a természet és a szellem. Ezért írja Pál, hogy "Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyház fejévé".

"Az Ige testté lett" evangéliumi megfogalmazás azt jelenti, hogy a lélek belépett az anyag, az élet és a tudat, az emberi bűn és szenvedés mélységeibe, és új életre, önmagában lévő új tudatosságra emelte a lezuhant világot. Ilyen értelemben az egyház az egész teremtésben és az egész emberiségben jelen van - az egyház Isten "létrejötte", a végtelen, örökkévaló létezés megnyilvánulása az idő, a változás és a történelem folyamában. Ezt igazolja az evangéliumi híradás arról, hogy Jézus a világ életéért halt meg (János 6,51).

Az egyház minden kozmikus és egyetemes dimenziója ellenére történelmi intézmény is. Pünkösdkor az önnön tudatára ébredt emberiség születik meg, a lélek, azaz a Szentlélek alászáll, és jelenléte erejével átváltoztatja a tanítványokat. Új korszak kezdődik, illetve folytatódik, és az egyház feladata, hogy tanúja, illetve megtestesítője legyen a lélek erejének. Ezt igazolja az a tény is, hogy a valamikori virágzó egyház a maga soraiban tudhatta a szellem színe-javát. A mai egyház krízisének a jele pedig éppen a szellem embereinek a hiánya.

Az egyháznak, mint történeti képződménynek a mai állapotát és jövőbeli lehetőségeit latolgatva figyelembe kell vennünk kialakulásának és történelmi fejlődésének viszonyait. Ezek a következők: a szemita kultúra és a görög-római világ.

A szemita kultúra térben és időben viszonylag korlátolt volt, hiszen azt feltételezte, hogy a környező népek nem ismerik Istent, és hogy a történelem kezdete csak ötezer évre tehető, s ők már az utolsó időszakban élnek.

Ebből a szellemi és vallási közegből lépett ki a keresztyénség a görög-római szellemi világba. A görögök filozófiai zsenialitásán és a rómaiak törvénykezésben megmutatkozó géniuszán épült ki az egyház ma ismert teológiája és szervezeti formája. Amikor az egyház a maga hitét logikus és racionális rendbe szerkesztett hittételekként a római jogrendszerrel támasztott alá, megszületett a korai inkvizíció, és erőszakkal szerzett érvényt a törvényi rangra emelt hitvallásainak. Ez pedig az egyház szétdarabolásához, széteséséhez, közösségek szembeforduláshoz vezetett, és minden rész önmagát kiáltotta ki az igaz hit egyedüli letéteményesének. Ezzel pedig végképp elszakadt a Biblia, valamint az ősi ember intuitív bölcsességétől.

Ezen a ponton válik fontossá a keresztyénségnek a keleti gondolkodással, annak intuitív bölcsességével való találkozása. Ennek lényege: a keresztyénség férfias racionális szemlélete és a Kelet nőies, intuitív bölcsessége előbb-utóbb egymásra kell hogy találjon.

E találkozás csak a Krisztus-misztérium, vagyis az egyház misztériumának újrafelfedezésével lehetséges. Ugyanis minden igazi vallás a maga rítusaiban és mítoszaiban hozzá tud adni valamit az "egyetemes egyházhoz". A keresztyén egyházakat egymástól elkülönítő szűklátókörűség a többi vallástól is elkülönítette.

Minden vallásnak meg kell látnia saját, lényegi igazságát, valamint elvetni kulturális és történelmi korlátait. A keresztyénség valamennyi hittétele, szentsége és jogrendszere a nyugati gondolkodás terméke. Ezzel szemben meg kell tanulnia az intuitív bölcsesség jézusi útját is. Bizánc és Róma szerepe merő történelmi véletlen és nem része az egyház misztériumának.

Ez a misztérium, a véső igazság mindig fogalmainkon túl található. A világ nagy mítoszai, a világ különböző népeinek teremtő képzeletből fakadó meglátásaitól függően, az isteni misztérium különböző aspektusait tárják fel. Jézusban a mítosz egy meghatározott történelmi alakot öltött, amelyet az Újtestamentumban jegyeztek le, és az egyház őrzött meg. Az isteni mítosz, ahogyan az emberi elme elmélyül benne, örökké megújuló megértésre sarkall. Erre is érvényesek Pál apostol szavai, "most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most rész szerint van bennem az ismeret."

A mai keresztyén egyház kettős kríziséről már a hetvenes években írt Jürgen Moltmann, aki két válságjelenségre hívta fel a figyelmet. Az egyiket relevanciakrízisnek, míg a másikat identitáskrízisnek nevezett.

A relevanciakrízis lényege és egyben oka, hogy a mai egyház nem képes elérni a ma emberét. Az identitáskrízis pedig abból fakad, hogy nem képes meghatározni, mi tulajdonképpen az egyház, illetve mi tesz egy közösséget egyházzá. Ez utóbbi nem tehetetlenség, hanem éppen az egyház lényegi vonására mutat rá: minden lehet egyház és semmi sem minősülhet kizárólagosan egyháznak.

A két krízis szorosan összekapcsolódik egymással: ha az egyiket sikerült megoldani, a másik egyre szorongatóbbá válik, és fordítva. Példa: ha egy közösség erősen ragaszkodik identitását megalapozó hagyományaihoz, egyre távolabb kerül a ma emberétől. Ha pedig sikerül közelebb jutnia a ma emberéhez, akkor biztos, hogy eltávolodott merev és idejétmúlt hagyományaitól.

Relevanciakrízis, melynek lényege: "Az egyház immár nem képes elérni az embereket". A gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyház elbeszél az emberek mellett. Amiről és ahogyan az egyház beszél az nem témája sokaknak. Válaszai - sem formai, sem tartalmi vonatkozásban - nem a ma emberének kérdéseire adott válaszok. A süketek és a vakok párbeszéde zajlik: amiről a süketek beszélnek, azt nem látják a vakok, és amiről a vakok beszélnek, azt nem hallják a süketek.

A relevanciakrízis egyik oka a nyelv, pontosabban az istentiszteleti beszéd problémája. Ma is érvényesek Luther szavai: "Oda kell figyelni az emberek szájára". Ez a tétel indította el a bibliafordításokat és magát a reformációt. Ma pedig nem Luther nyelvén kell szólnunk, hanem a ma emberének nyelvén. A nyelv, a sajátos egyházias nyelvezet használatával az egyház gyakorlatilag önmaga csapdájába esik, hisz mindig azokhoz szól, akik értik őt, vagy akikről azt gondolja, hogy értik és azok igazolják vissza nyelvének helyességét; akiket pedig képtelen megszólítani, azok eleve nem is hallják.

A relevanciakrízis kialakulásában döntő szerepet játszik továbbá társadalmunk általános individualizálódása és pluralizmusa. Ez azt jelenti, hogy mindenki, minden individuum maga dönti el szabadon és minden kényszer nélkül, hogyan akar élni, akar-e egyáltalán hinni, és miben szeretne hinni. Mindenki a maga módján lehet boldog, és senkit kényszerrel nem lehet boldogítani. Ezért nagyon nehéz, már-már lehetetlen, hogy mindenki számára elfogadható megfogalmazásban tárja a társadalom elé az egyház a maga boldogság-kínálatát. Igaz, alig van téma, amely a társadalom valamennyi rétegét érdekelné, vagy olyan forma, amely egyformán elfogadható mindenki számára. Ez pedig a vallási "kínálati piac" kialakulását hozta magával, amely - a piac sajátos törvényszerűségei folytán - annak kedvez, akinek "portékáját" vonzóbbnak, kívánatosabbnak és olcsóbbnak találnak. Ebben a piaci versenyben úgy tűnik, hogy a nagy történelmi egyházak lemaradtak.

A keresztyén egyház relevanciakrízise kapcsán gyakran felmerül bennem a kérdés, vajon miért nem tudunk a keleti vallások hasonló kríziséről? Csak az információ hiányzik, vagy tényleg nem ismerik a keresztyén kultúrkörben egyre gyakoribb krízisjelenséget? Nem a keleti vallási világáról szóló információk hiányzanak, hanem a relevancia kérdése valóban sajátosan keresztyén probléma, amelynek gyökere a keresztyénség, pontosabban a keresztyén egyházak lényegi vonásaiban (dogmarendszer és hierarchia, valamint a kettő viszonya) keresendő.

A keleti vallások relevanciakrízisének a hiányára magyarázat lehet az, hogy azok nem ismerik a keresztyén értelemben vett "tan" és "dogma" fogalmát. Megkülönbözteti továbbá a keleti vallásokat a keresztyénségtől az a tény is, hogy nincs tételes istenhitről szó esetükben. Valaki lehet buddhista meggyőződéses istenhittel, de lehet a személyes Istent tagadó is buddhista. Sőt, általában ez utóbbi jellemző a buddhizmusra. Ugyanígy áll a dolog a hinduizmussal, brahmanizmussal, a sintoizmussal, illetve a taoizmussal.

A különbség ebből adódóan még jobban elmélyül: a keresztyénség valamennyi formája esetében a tételes hit elfogadása és megvallása jelenti az üdvösség közös keresztyén alapját. Ezzel szemben a keleti nagy vallások az "üdvösség" tekintetében semmilyen előfeltételt nem szabnak. Maga az üdvösség fogalma is egészen mást takar. Míg a keresztyén üdvösség az Istennel való végső találkozást jelenti, amit megelőz és feltételez a hit megvallása és megélése. Addig a keleti ember sajátos üdvösség fogalmának alanya és tárgya maga az ember, (az emberi létezés, a "lét" maga), aki egyedül bír a létezés tudatával. Németh László írja, hogy a keresztyén ember szentül, a keleti bölcsen akar élni. Az élet során az előbbi az isteni világra figyel, míg ez utóbbi inkább az evilágra. Az első dogmarendszereket alkotott és türelmetlenséget hozott, míg a másik toleranciát eredményezett.

Az üdvösség keresztyén fogalmának teljesítendő feltételei vannak, amelyeket a vallás egyházias formájában lehet csak megélni, addig a keleti vallások üdvösség fogalma kizárólagosan a létezéshez mint egyetemes valósághoz kapcsolódik. Mivel a létezés tudatával egyedül az ember rendelkezik, ezért nem idegen és nem problematikus a vallásosság sajátos keleti formák közötti megélése. Keleten a vallásosság azt jelenti, hogy a szó legteljesebb értelmében - létezem, élek, és minden csak ez után következik.

"Mindent a vallással és semmit a vallás nélkül" schleiermacheri gondolat a fenti keleti gondolkodásra utal. Lényege: Isten vagy a vallás, illetve a hit, nem lehet semmilyen nemes és magasztos cél elérésének eszköze. Még az üdvösségé sem! Pál is erre utal, amikor a Római levél 3,28-ban arról ír, hogy nem a törvény cselekedetei által, hanem hitből igazul meg az ember. Az ember nem a vallásból, hanem a vallással él. A keleti ember mindent a vallással él meg, mert a létezés maga a vallás, a keresztyén ember a vallásnak veti alá a létezést egy, csak a jövőben bekövetkező ígéret reményében.

A kétféle vallásosság oka is különböző: 1) A keresztyén ember az üdvösség elvesztésétől való félelemből hajtja az egyház igájába a fejét és kész elhinni szinte mindent; 2) a keleti ember a létezés fölött érzett öröme okán vallásos. Az első esetben számos lelki sérülés jelentkezik: az öncsalás, a hazugság, a kényszerű és képmutató élet. A második esetben mindezektől mentesül az ember, hiszen sajátos vallásosságával csak a saját életét (létét) éli a lehető legteljesebben. Kényszerítő körülmény nincs, csak maga a lét.

Különbözik továbbá a két vallásosság abban is, hogy míg a keresztyénség a negyedik század után kiépítette az üdvösség közvetítő és ellenőrző eszközét, az egyházat és annak hierarchiáját, addig a keleti vallásosság valamennyi formája az emberi létezés szabadságát hirdette, szinte minden szervezet nélkül.

Ez magyarázza a nyelvnek, mint kommunikációs eszköznek a megnövekedett szerepét a keresztyén egyházon belül, illetve a keleti vallási viszonyok közötti közömbösségét. Az első esetben a tant, a dogmát át kell adni, és számon kell kérni, a második esetben erről nincs szó, hiszen a lét mindenki számára egyformán adott, függetlenül kulturális hagyományaitól. E kétféle vallásosság közötti lényeges különbség magyarázó oka a kétféle filozófiai alap. A "paradox logika", amely időben megelőzi az "arisztotelészi logikát", adja a keleti vallásosság filozófiai alapját, míg a keresztyénség filozófiai alapja az arisztotelészi logika.

A keresztyén egyház - az újszövetségi evangéliumi alappal teljes mértékben szembenálló módon - történelme során többször szembesülni kényszerült tévelygéseivel (Eckhart mester, majd a reformátorok radikálisabb irányzata, Zwingli, Szervét, és részben Kálvin), de mindannyiszor győzött a "lét"-től idegen egyházi szervezet, a hierarchia, a világtól elfogadott hatalom. Ma is ez a helyzet.

Juhász Gyula Lázár az égben című verse jut eszembe:

Bíbor és bársony köntös lesz ezután az éked.
- Köszönöm, megszoktam már a darócot, mely éget.

Arany és ezüst tálból fogsz enni csarnokomban.
- Köszönöm, megszoktam már a csontokat a porban.

Tömjén és mirrha s ámbra fog illatozni néked.
- Köszönöm, a bús erdők gyantája volt az élet.

Az angyalok danáját hallod majd mindörökkön.
- Köszönöm, az anyámét hallom, ringatva bölcsőm!

Ábrahám kebelében az üdvök üdve vár rád.
- Köszönöm, engedjétek tovább is élni Lázárt!

Az identitáskrízis lényege: az egyház már nincs a társadalom középpontjában, azaz mitől egyház az egyház, mi tesz egyházzá egy közösséget. A mai ember a maga identitásának megfogalmazása során többé nem tekinti az egyházat az egyetlen és kötelező viszonyítási pontnak. És végképp nem kötelező ma már az egyházhoz viszonyulva meghatározni helyünket a világban.

A különböző meghatározások pontosan tükrözik az egyház súlyos megosztottságát, aminek egyenes következménye a felekezeteken belüli szembenállás, nemegyszer gyűlölet. Ma már ott tartunk, hogy minden lehet egyház, illetve semmi sem tekinthető annak.

Az identitás kérdése a keleti vallásosság számára nem releváns, nem értelmezhető kategória, nem meghaladandó probléma, hiszen kelet híjával van a számon kérhető és egységes tannak, dogmarendszernek, valamint a szervezetnek és az üdvösséget közvetítő hierarchiának. Ugyancsak nincsen elfogadott és kötelező szervezeti minta, amelyhez viszonyítania kellene magát. Az egyetlen viszonyítási pont - maga a lét, az egyedi személy élete.

A keresztyénségen belüli válságjelenségek megléte és mélyülése, illetve azok hiánya a nagy világvallásokban (kivételt képez és szabályt erősít az iszlám), jelzi azok vitalitását, életrevalóságát, illetve az emberi egzisztenciához való kötődését, vagy annak hiányát.

Új "augusztinuszi fordulatra" van szükség, ahogy Moltmann írja: "Miután olyan sokáig használta az ember Istent, hogy élvezze a világot, vagy legalább tisztesen túléljen benne, nem kell Istennek eltűnnie abból a világból, melynek többé nincs rá szüksége. Az ember a világot fogja használni, hogy Istent élvezze. A szükségünkben megsegítő Isten lassan, de biztosan el fog tűnni sokak életéből és a társadalom egészéből. De ennek az Istennek a 'halála' után arról beszélhetünk majd, hogy örvendünk a szabad Istennek és 'élvezzük' őt."

Ez azt jelenti, hogy az egyház története során így-úgy megszerzett számos előjogáról és kiváltságáról le kell mondania, és a társadalom egészén belül meg kell találnia azt a szerepet, ami egyedül őt illeti meg. De jelenti azt is, hogy vissza kell térnie az egyháznak a minden vallás alapjához és csakis oda: az emberi létezéshez.

Németh László sorai mélyén hasonló gondolatokra lelhetünk: "De ne beszéljünk a vallás bohócairól, vigasztalóbb-e a látvány, amit az egyházak nyújtanak? Ezek valaha egy világrész java szelleméből toborozták papjaikat, azóta bár szervezetük s régi pompájuk itt-ott megmaradt, szellemi súlyban századról századra hanyatlanak. A tudomány s a művészet, mely hajdan az egyház két szárnya alá bújt, önállósult s elvitte a tüzes, merész szellemek javát. A kereszténység, mely valaha népvallás volt, s abból nőtt fel államvallássá, fokról fokra megint népvallássá válik, előbb csak úgy, hogy nem az úgynevezett 'elit' csinálja (ahol az hozzá próbál szegődni, vonakodva fogadják), majd úgy, hogy egy hivatalos, tőle idegen államvallás alatt s ellenére tengeti életét.

Mi abban bízunk persze, hogy a vallás ereje épp ebben az alámerülésben fog kiderülni. Szinte szervezetre, papokra sincs szüksége, hogy a százados emlékből s a szívek vágyából továbbéljen, s lassan azt az 'elitet' is visszahódítsa, amelyet a 'ráció' diadalmas korában elvett tőle. De gondoljunk azokra, akik 'történelmileg' nézik ezt a folyamatot, s nem tudják, hogy a vallást nem papjai színvonala tartja fönn s a kereszténység eszmei tehetetlenségét, egyház és elnyomás szövetkezését, a Galilei-pör féle botrányokat, a maguk lelkét sírbatemető lelkipásztorokat látva, szégyellik, hogy ilyen pásztorok juhaivá legyenek, s egy lezáródás felé tartó folyamatba dobják az életüket." (Németh László: A vallási türelemről)

 

Dr. Nagy Károly